Iszlamisták Afrikában

Mali, e volt gyarmat, Párizs régiós politikájának kulcsországa – majdnem két évtizeden át a gyors gazdasági fejlődés, a demokrácia és a viszonylagos társadalmi béke mintaországa – ez idő szerint azzal dicsekedhet, hogy területi épségének megőrzésén 3500 főnyi francia expedíciós hadsereg munkálkodik; közülük ezernek a terrorelhárításra van megbízása. A múlt pénteki merénylet nem éppen azt támasztja alá, hogy akár ennyi fegyveres is elég két terrorista tombolásának megelőzéséhez. Sok a „puha célpont”.

„Terepfelderítésünket” kezdjük talán azzal, amire többen felfigyeltek: a bombák mintha kikerültek volna a terroristák arzenáljából. A múltban az volt az úzus, hogy egy robbanóanyaggal teli járgányt (személyautót, kisbuszt, furgont) „odatoltak” a kiszemelt célpont – szálloda, bevásárlóközpont, rendőrőrs, diplomáciai kirendeltség etc. – elé, s aztán távirányítóval a levegőbe küldték a gyilkos szállítmányt. Az elmúlt napokban-hetekben viszont a terrormerényletek fő eszközévé az automata vagy félautomata kézifegyver (általában AK-47-es, azaz Kalasnyikov) vált: Tuniszban is, ahol napfürdőző turistákat mészárolt le egy magányos gyilkos; Párizsban is, ahol a terroristák nyulakként lődöztek le 127, békésen vacsorázgató vagy épp koncertet élvező embert; s most Bamakóban. De megesett hasonló korábban Kenyában, kétszer is, aztán Bejrútban. Ennek a módszernek megvan a kétségen kívüli haszna. A terrorista maga válogatja meg a célpontot, rendszerint olyan embert, aki „helyhez kötött”, azaz menekülésre képtelen; a találati arány igen nagy, viszont egy biztos: ő sem ússza meg élve. Általában ennek a biztos tudatában cselekszik, akár úgy, hogy „kivárja” a kommandósokat – akik persze Bamakóban is gyorsan megérkeztek (helyiek, franciák, amerikaiak, ENSZ-esek) –, akár úgy, hogy felrobbantja magát (Párizs).

Ugyanezt a szálat tovább gombolyítva: bombát gyártani bonyolult és bizonytalan kimenetelű vállalkozás (tucatnyian tévesztették el a helyes mixtúrát), miközben kézi fegyverekhez hozzájutni nagyon könnyű. Nemcsak a megdöntött diktatúrák szétesett hadseregeinek arzenáljából (Irak, Líbia), de még a Balkánról is. Fegyverkereskedőből legalább annyi van, mint embercsempészből. Talán őket kellett volna megállítani, ahelyett hogy terrorelhárítók sokasága a potenciális vagy valóságos bombagyárosok felderítésével foglalkozik.

A „kalasnyikovos gyilkosokat” ma divat automatikusan összekapcsolni az Iszlám Állammal. Ez egyrészt óriási tévedés, másrészt – talán – nem egészen az. Első érvként azt hoznám fel, hogy a bamakói hotelgyilkosságokért nem kevesebb mint három, Maliban aktív iszlamista szervezet vállalta a felelősséget, közöttük a terror veteránja, az al-Káida maghrebi (Algéria, Marokkó, Tunézia) „leányvállalata”, amely jóval nagyobb múltra tekint vissza, mint az Iszlám Állam (ISIS), és nincs is ahhoz kötődése. De a másik kettőnek se, függetlenül attól, hogy az ISIS szíriai parancsnoki székhelye állandóan keresi a kapcsolatot velük, és persze épp olyan hangerővel szidja a franciákat (akik bombázzák az ISIS-t Szíriában), mint emezek. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a fanatikus iszlámnak – és nemcsak Nyugat-Afrikában, hanem másutt is, keleten például Szomáliában és Kenyában – megvan a maga története, amely teljesen független az ISIS-től.

Az ISIS-nek, hogy a mali gyilkosságokhoz visszatérjünk, történetesen semmi szerepe nem lehetett a 2012-es katonai puccsban, amelynek közvetlen előzménye az ország északi részén kirobbant tuareg lázadás volt. A mali demokráciát akkor azért söpörte el a hadsereg, mert a központi kormányt tehetetlennek vélte a tuaregekkel szemben.

Kis magyarázat: a berber (tehát nem fekete-afrikai) eredetű, nomád életvitelű tuaregek a sivatagos Észak-Maliban mindig is elnyomva érezték magukat, és megpróbálták megvalósítani azt az álmukat, amelyet a török, szíriai és iraki kurdokéhoz hasonlítanék: a saját, önálló államot. Lévén moszlimok, a történet irodalma szerint az iszlamistáknak könnyű volt a tuaregeket a maguk oldalára állítani, annál is inkább, mert ezek a berberek bizony a megdöntött és kivégzett diktátor, Moammer Kadhafi zsoldosai voltak a líbiai polgárháborúban, s gazdájuk veszte után menekülni kényszerültek. Haza, Maliba, s ott hazát teremteni maguknak.

Innentől, ahogyan mondani szokás, nem mese ez, gyermek. Líbiában ma is teljes erővel zajlik a polgárháború, és az Iszlám Állam a neki, illetve vezérének, al-Bagdadinak fölesküdött több tucat szervezet (Fülöp-szigetek, Banglades, Jemen, Egyiptom, Algéria – a többi között) közül ez idő szerint három „tartományt” mond magáénak – éppen Líbiában. A harcosok számát háromezerre becsülik, övék Líbia partszakaszának jelentős része, az ország belseje, benne a kulcsfontosságú Szirte városával, s noha se szeri, se száma a legkülönfélébb kormánybarát (több van belőlük, mármint kormányból) katonai erőknek, milíciáknak, iszlamista csoportoknak, az ISIS líbiai „testvérei” a keleti fővárosban, Bengáziban is megvetették már a lábukat. Ami önmagában már azért is fenyegető, mert az ISIS ennyire közel még nem került Európához, s ezúttal tényleg megvan a veszélye annak, hogy a Líbia felől érkező migránsok közé nagy számban vegyülnek az ISIS harcosai.

De még ha csak erről volna szó! Módfelett érdekes mozgásokat lehet észlelni az ISIS körül. A terrorszervezet, amely államnak nevezi magát – bár kétségkívül így akar működni – az amerikai–francia–orosz–kurd csapások alatt egyfolytában területeket veszít (és sok-sok embert is), meglehet, annyira visszaszorul a kalifátusépítésben, hogy új centrum után néz. Ha nem gondolhatjuk is komolyan, hogy Líbia helyettesíteni tudja Irakot és Szíriát, vanak bizonyítékok arra nézve, hogy a bódult egyiptomiak, tunéziaiak, algériaiak körében végzett ISIS-toborzások megvásároltjait immár nem Szíriába, hanem Líbiába irányítják. A tunéziai kormány máris azt mondja, hogy az általa meghiúsított új terrortámadások kiagyalói egyszerre keresendők Szíriában és Líbiában, mely utóbbi már eddig is kiképzőtáboroknak adott otthont az ISIS számára. Líbia lenne az új „elosztóközpont”? Mindenesetre az ISIS épp úgy számíthat Kadhafi egykori zsoldosaira (vö. tuaregek), amiképp a Kadhafi-hadsereg egykori tisztjeire, akik, miképp Szaddám Huszein szétvert iraki hadseregének főtisztjei, minden további nélkül csatlakoznak az iszlamistákhoz. Ha másért nem, hát a szunnitizmus védelmében.

Minthogy a minap az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhatalmazást adott a nemzetek közösségének az ISIS leverésére, van abban logika, hogy a kalifátus álma füstbe megy, és akkor megálmodóinak a széles arab világban esetleg más vadászterület után kell nézniük. Az iraki kurd autonómiaterület biztonsági főnöke azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy az ISIS szétverése nemhogy hónapokon, hanem heteken belül bekövetkezhet. Noha én ezt – szárazföldi akció híján – erősen kétlem, hiszen az ISIS átállhat a totális gerilla-hadviselésre, amely ellen a légi háború köztudottan nem hatékony, két dolgot még ez sem vesz le a napirendről. Az egyik a fegyvercsempészet, a másik az embercsempészet megakadályozása. Ha már egyszer a világ hatalmai fedett és nem fedett megbízással rendelkező ügynökök tízezreit képesek mozgósítani egy olyan háborúban, amely az ISIS ellen folyik, elképzelhetetlen, hogy folytatódjék az az impotencia, amit eddig tapasztaltunk. Mert lehet, hogy a terroristák rálelnek a gyönge pontokra, de akkor a civilizált világnak se kerülhet sokba, hogy az ellenfél gyönge pontjaira ráleljen. Néhány ügynököt beépíteni a csempészek közé – nos, ez legalább olyan kockázatmentes és olcsó vállalkozás, mint terroristákat csempészni az Európába tartó migránsok közé.