Egy régi legenda

Sir Winstont megkérték: álljon az ablakba, mert fényképészek arra várnak a kastélyparkban, hogy lefotózzák. Ezt ő természetesnek is vette, hisz nem sokkal korábban múlt nyolcvanéves, s ezzel egy időben kívánt visszavonulni az aktív politizálástól. Egy ekkora elhatározás meg csakugyan megér néhány fotót. Környezete viszont némi megrökönyödéssel látta, hogy inasával még a Térdszalagrendjét is felcsatoltatja. Még rájuk is mordult: „Ez hozzátartozik a dolgok lényegéhez!” Egyébként is szeretett aforizmákban fogalmazni. Ezek félreértése és sajátos értelmezhetősége pedig alkalom volt a róla íróknak egy-egy kisebb botrány csiholásához. Ha nem is többhöz, de valami „kabátlopási” – később persze tisztázódó – ügy megírásához.

Annak is jó pár éve, hogy őfelsége kormányának azon hivatala, amely nemzetbiztonsági tanácsokkal látja el a sajtót, a Bodely Head cégtől egy megjelenésre váró Churchill-kötet kiadásának a befagyasztását kérte, úgymond államtitok kiteregetése miatt. Holott a rangos szerzők – James Rusbridger, a kémelhárítás szupermenje és Eric Nane, Ausztrália hírszerzőfőnöke – igencsak tudták, mire kötelezi őket a hallgatás etikettje. Ők egyebek mellett mégis azt bizonygatták könyvükben, hogy a volt miniszterelnök – éppen általuk – tudott a Pearl Harbor-i japán támadásról, de nem osztotta meg a titkot Roosevelt elnökkel. Azóta már az is közismert, hogy Sztálin is megkapta erről Richard Sorge jelentését, s állítólag még a Fehér Ház ovális termében is kopogott erről egy géptávíró. Akkor azonban mindannyian abban voltak érdekeltek, hogy Amerika is belépjen a háborúba.

Nel kisasszony, a Downing Street hajdani főtitkárnője (teafőző, italkeverő, séta- és bridzspartner egy személyben) szintén írt volt főnökéről. Előbb csak emlékriportokat, majd egy egész könyvet. Ebben „oldalnézetből” láttatja ezt a csakugyan rendkívüli férfiút, és mindössze néhány történettel toldja meg az akkor már a földkerekséget bejárt A második világháború című churchilli emlékiratokat. Megtudható könyvéből, hogyan tartotta rövid pórázon Sir Winston a sok szivart és konyakot tiltó háziorvosokat, miért áldozta be Coventryt a német rejtjelkulcs megtarthatósága érdekében, és mennyit tépelődött a brit náci vezér, Mosley őrizetbe vételének időpontjáról. De történhetett bármi – közli a „diszkrét” titkárnő –, a háborús kabinet feje minden ebéd után pizsamára vetkőzött, és ágyba bújt egy órácskára. Kezében egy detektívregény, párnája alatt pedig egy első világháborús Nagant pisztoly.

Eleresztett viszont olyan, ártatlannak tűnő félmondatokat is, amelyekre azonnal rácsaptak a kritikusok. Nem az irodalmi ítészek, sokkal inkább azok, akik mindig készen álltak a személyében összpontosuló, modern kori brit mítosz szétoszlatására. És napvilágot lát újra a Mussolini-kapcsolat igaz legendája. Elindul Itáliába egy kutató, aki megismerkedik egy bresciai vándorantikváriussal, bizonyos dottore Luigival, aki másolatokat kínál eladásra a Duce és Churchill titkos levelezéséből. Az ügylet lebonyolítását másnapra halasztják, ám az észak-olasz városban éjszaka bombák robbannak, aminek áldozatai vannak. Erre antifasiszta tüntetők és carabinieri különítmények szállják meg Bresciát, a dottore pedig felszívódik.

Felhívja magára a figyelmet viszont a tartomány rendőrfőnöke, aki 1949-ben személyesen irányította Clara Petacci gardonei villakertjének felásását. A szerető háza és annak környéke szolgált egykor a rosszat sejtő Duce kedvenc holmijainak elrejtésére, de egy hajdani „főbalilla” (a Hitlerjugend-vezető olasz megfelelője) szemtanúként jelentkezett, és nyomravezetői jutalomban reménykedve értesítette a hatóságokat.

Elő is került három fémpántos bőrönd, bennük tetemes mennyiségű arannyal és drágakővel, Benito Mussolini kedvenc egyenruháival és fotókollekciójával. Megtalálták a Duce és barátnője szerelmi levelezését is hiánytalanul, éppen csak a Churchill-lel való üzenetváltások hiányoztak. Kétség sem férhetett hozzá, hogy kiről, miről lehet szó, hiszen valaha a brit parlamenti ellenzék jóvoltából a nagyrabecsülés kölcsönös szóvirágai bekerültek az alsóház jegyzőkönyvébe is. Azt csak gyanítani lehetett akkor, hogy a levelezés fennmaradt a későbbiek során is. Mert a hivatalos Anglia hallgatott.

Amikor beborulni látszott az ég a fasiszta Olaszország fölött, a Duce visszasettenkedett, és kiemelte a rejtekhelyről a levelezést. (Ő tudta, hol keresse.) Tettét bizonyára az motiválta, hogy ha a háború szeszélye angol hadifogságba juttatná, legyen pár jó pontja. Egy semleges állam diplomatája révén még búcsúlevelet is menesztett a Downing Streetre, amelyben „kegyes elbánást” kér egy ilyen esetre. Ám a sors kifürkészhetetlen, mert végül saját honfitársai ejtették fogságba, és még a király is lefelé fordította hüvelykujját. Egyszer még sikerült a Führernek Gran Sasso hotelbörtönéből kiszabadítania, és Skorzeny révén egy időre visszaültetnie összezsugorodott hatalmába.

Ezalatt különös dolgok mennek végbe. A levélgyűjteményt „sógora”, Marcello Petacci viszi a svájci határ felé, hogy egy genfi bank széfjébe rakja. A front viszont hirtelen nekilendül, és Petacci a Garibaldi-partizánosztag karjaiba fut – levelestől. Nem sok jóra számít, hiszen Mussolini Vittorio nevű fiát sejtik a különös jövevényben, ugyanis a simább ellenőrzés végett az ő útlevelét használta. (Más verziók szerint az elfogása már a visszaúton történt, és a levelek legtöbbje azóta is valamelyik ismeretlen svájci bank széfjében pihen.)

Churchill minden igyekezete arra összpontosult, hogy megszerezze ezeket az irományokat. Csakhogy 1945 derekán már nem kommandírozhatja a titkosszolgálatokat személyes ügyei intézésére. Azt viszont senki meg nem tilthatta neki, hogy hivatalából távozva régi szenvedélyének, a piktúrának hódoljon, akár az olaszországi Garda-tónál állítva fel festőállványát. Itt van 1949 nyarán is, amikor az olasz rendőrségnél újra magasba szökik a hagyatékkutatási láz. Akik magánszorgalomból figyelték, úgy találták, hogy festékes tubusok helyett inkább olyan férfiakat gyűjtött maga köré, akikről feltételezhető volt, hogy kezük messzire elér, talán még a levelekig is.

Annyit akkor már tudott a világ, hogy a Wehrmacht járművén, német álruhában menekülő Mussolininél semmi ilyesmit nem találtak a partizánok, akik ismét megelőzték az angolokat. Amikor felfedezték, Clara Petaccival együtt rövid úton vele is végeztek. Agyonlőtték, majd közszemlére kiakasztották őket egy milánói erkélyre.

Van azonban még egy nyom. A később Spanyolországba menekült Petacci család tisztes anyagiakért hozzájárult Clara memoárjának kiadásához. A Naplóm című fércmű azonban leginkább a Duce kemény férfiasságát ecseteli, és csak mellesleg hivatkozik a szivaros brit üzeneteire, hallgatva azok hollétéről. Úgy tűnik, most már be kell érnie az utókornak azzal a kollekcióval, amely Petacci elfogásakor került az ellenálláshoz vagy a villa kertjéből mégis a rendőrséghez, s onnan a bírósághoz, hogy levéltárak zárt részlegeibe vándoroljon tovább. De elkerülhetett éppenséggel a Duce egy hajdani párthívéhez is, vagy abba a svájci széfbe, amelynek kódját magával vitte a sírba valamelyik érdekelt.

Körülbelül itt tartottam a történések szelekciójával, amikor ráakadtam valakire, aki megítélésem szerint praktikus angolszabós beavatottsággal vizsgálhatja a hozott anyag feldolgozási lehetőségeit. Michael Thomsonról, azaz Türk Mihályról van szó, akinek nevével Roy Maclaren könyvében (Kanadaiak az ellenséges vonalak mögött. Vancouver, 1981) találkoztam először. A Churchill szervezte különleges hadrendű titkosszolgálat (SOE) Dél-Európába, majd Budapestre menesztett szuperügynökéről van szó. E küldetést tíz évvel előzte meg, hogy Türk megélhetési emigránsként tántorgott át a tengerentúlra, hogy a hadak végén mégis a repatriálást válassza.

Cifrázta még különleges életútját, hogy ’48 után csak úgy tudott szabadulni az „imperialista diverzáns” stigmájától, hogy őfelsége kitüntetése mellé odavarázsolta az illegális kanadai KP tagkönyvét is. Ezután már azon sem csodálkoztam, hogy zuglói lakásának előszobájában egy rendőrfőtiszti köpeny lóg. Kérdésemre azonban mindig csak legyintett. A fentieket viszont többször is áttanulmányozta, mondván: a maga részéről kész a realitystemplit rányomni.

Meg is beszéltük következő találkánkat. Erre azonban már nem kerülhetett sor, aznap éjjel megállt a szíve. A hajdan Magyarországra menesztett brit ejtőernyős-kommandó utolsó mohikánja távozott vele. Már csak a körülöttünk lévő rejtélyek élnek tovább.