Instagramon elmondott erőszakoskodások

Az orosz támadások elakadtak, és a Kijevtől északra fekvő településekről az ukránok – ádáz harcok árán – kiűzték a megszállókat. A visszavonuló oroszok után horror maradt, az utcákon hátrakötött kezű, kivégzett civilek holttestei hevertek. Ahogy a napok múlnak, egyre több tömegsírt találnak, egyre több gyilkosságról szereznek tudomást az ukránok.

Az orosz katonák Bucsában elkérték a civilek iratait, aztán következett a bosszú: az ötven év alatti férfiakat agyonlőtték. Néhányukon katonai tetoválásokat kereshettek, de az ukránok levetkőztetett női holttestet is találtak. A vérengzés után az életben maradt hozzátartozók rögtönzött sírokba temették a holttesteket. A sírkövek helyén egy-egy vastagabb faág és vallásos jelképek jelzik, hogy a városban a háború egyik legbrutálisabb vérengzése történt.

A sokkoló tragédiáról Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azt állítja, hogy megrendezett felvételeket láttunk. Vlagyimir Putyin, illetve az orosz állami kommunikáció pedig minden ukrán ellenállást eleve nácinak minősít. A Kreml tagadása mellett pedig nehéz lesz megtalálni a felelősüket. „A főszabály szerint Oroszország köteles a saját katonái által elkövetett jogsértéseket, bűncselekményeket kivizsgálni. De ha egy állam politikai kommunikációs okokból tagadja a felelősségét, akkor ilyet nem fogjuk látni”, mondta Lattmann Tamás, a University of New York in Prague oktatója a 168 Órának. „Az az állam is vizsgálatot indíthat, amelyeknek a területén történnek jogsértések: az ukrán legfőbb ügyésztől is hallhattuk, hogy már azonosítottak bűncselekményeket, lehetséges elkövetőket. Sőt, az összes állam eljárhatna ilyenkor, amelynek van információja, bizonyítéka, mert ezek úgynevezett univerzális joghatóság alá tartozó cselekmények.”

Elvileg a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) is eljárhat háborús bűncselekmények esetén, mozgástere azonban erősen korlátozott. A képes, videós bizonyítékok és a szemtanúk beszámolói kiindulási alapnak elegendőek, de az ítélethozatal előtt több kérdést tisztázni kell. Többek között azt, előfordulhatott-e, hogy katonának nézték a megölt civileket, volt-e katonai célpont a közelben, félreinformálták-e az elkövetőt, esetleg fegyverhiba történt-e. Vannak persze egyértelműbb esetek, a bucsai vérengzés mellett ilyen volt az is, amikor az oroszok több, vízellátásért felelős létesítményt vagy kórházat támadtak. De ide sorolható a csernyihivi kenyérosztásnál sorban állók elleni támadás, vagy a gyerekek óvóhelyként szolgáló mariupoli színház elleni akció, amit az egyértelmű jelzés ellenére lebombáztak.

Az ICC jelenlegi gyakorlata szerint a magasabb rendfokozattal rendelkezőket bünteti, közkatonával szemben még nem járt el. „Minden attól függ, milyen tények derülnek ki, milyen bizonyítékok kerülnek elő: nagyon nyilvánvaló eseteknél ilyen is előfordulhat. Az lesz érdekes, amikor egy alacsonyabb rendfokozatú vezetővel, vagy közkatonával szemben sok bizonyíték kerül elő. Biztos vagyok abban, hogy ezt a ziccert nem hagyja ki az ICC. Az viszont kérdéses, hogy ha az elkövetőket azonosítják, Oroszország együttműködne-e a kiadatásukban. Illúzióink ebben a kérdésben ne legyenek”, mondta Lattmann. Az ukrán kormány mellett Németország és Lengyelország is gyűjti a háborús bűncselekményekkel kapcsolatos bizonyítékokat. A nyugat-európai biztonságpolitikai elemzők szerint azok az okostelefonok és rádiótelefonok, amelyeket az orosz hadsereg használ, könnyen lekövethetőek. A német hírszerzés azt állítja, sikerült elkapniuk egy beszélgetést, ahol orosz katonák ukrán civilek válogatás nélküli lemészárlásáról beszéltek.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök hiába kérte az ENSZ Biztonsági Tanácsától, hogy lépjen fel erélyesebben az orosz agresszióval szemben, miután Oroszország a BT állandó tagja, vétójoggal rendelkezik. Az ENSZ-ben annyit lehetett elérni, hogy az Emberi Jogi Tanácsban felfüggesztették Oroszország tagságát, és felállítottak egy független vizsgálóbizottságot: három emberi jogi szakértő vizsgálja a háborúban elkövetett jogsértéseket. (A 2006 óta létező Emberi Jogi Tanácsot gyakran kritizálják Kína, Eritrea, Pakisztán vagy Venezuela tagsága miatt.)

A népirtás fogalmával a '90-es években ismerkedhetett meg a tágabb közvélemény, amikor a Ruandában és a volt Jugoszlávia területén dúló konfliktusok miatt felállították az ENSZ ideiglenes, Hágában és a tanzániai Arushában működő Törvényszékét. A nemzetközi jog szerint az a cselekmény számít népirtásnak, amelyet etnikai, vallási közösségek teljes, vagy részleges elpusztításáért követnek el: a meghatározása hasonlít a közösség elleni erőszakéhoz. Ukrajnában addig nem tudnak egyértelműen népirtás miatt ítéletet hozni, amíg ki nem derül, hogy a civilek elleni támadás mennyiben függött össze a háborúval, és mennyire az orosz elnyomó politika következménye. „Ha valami politikai célt szolgál, és az adott városban nincsenek katonai alakulatok, harcok, akkor az egy emberiesség elleni bűncselekmény”, mondta Lattmann. Szerinte azonban a nemzetközi jog nem tudja tényleges válaszra kényszeríteni más országokat, ha bebizonyosodna, hogy népirtás zajlik Ukrajnában.

A Kreml-közeli emberek az orosz állami sajtóban azt írták, az ukrán vezetésnek – akikre neonácikként hivatkoztak – pusztulnia kell. Az állítólagos orosz halállistán újságírók, aktivisták is szerepelnek, parancsra őket is el kellene hurcolni, vagy meg kellene ölni. Az ukránok azt állítják, hogy az orosz hadsereg még hordozható krematóriumokat is vitt magával, hogy kevesebb bizonyíték maradjon a civilek kivégzéséről, ám ezek létezését még nem dokumentálták, és független források sem erősítették meg.

Háborúkban nem ritkák a civilek elleni atrocitások, de az orosz hadseregnél mintha ez különösen gyakran fordulna elő. „Az alapvető probléma a külső és belső ellenőrzés hiánya. Amikor azt észlelik, nincs politikai szándék arra, hogy megbüntessék őket, sőt a politikai vezetők az üzenik az elkövetőknek, hogy úgyis megvédünk benneteket, vagy úgysem foglalkozunk ezzel, akkor könnyen elszabadul a pokol”, mondta Lattmann. Az egyetlen felügyeleti szerv az FSZB, az orosz nemzetbiztonsági szolgálat lenne, ám ez Putyin irányítása alatt áll, emiatt alkalmatlan arra, hogy a hadsereg problémás ügyeit feltárja és kivizsgálja.

Az orosz hadseregben állítólag sok a zsoldos is. Kutatások szerint ők hajlamosabbak elkövetni csoportos nemi erőszakot háború alatt; ez akár egy – kétségtelenül egészségtelen – közösségépítő szerepet is betölthet. A Kijev körüli harctér idegen volt a csecseneknek és a szíreknek, nekik egy ismeretlen helyzetben kellett helytállniuk, nem sok sikerrel. Az erőszak azonban gyakran nem a területfoglalásról, stratégiai célokról szól, sőt, előfordul, hogy az erőszakos cselekmények rontják a támadó hadsereg esélyeit ezek elérésében.

Ráadásul az orosz fegyveres erők kultúrája is arra késztetheti a frusztrált katonákat, hogy a védtelen, fegyvertelen, kiszolgáltatott civilekkel szemben is erőszakosan lépjenek fel: azt teszik, amit a kiképzés során tanultak. Az orosz haderőben gyakori az újoncok bántalmazása, és megengedett a testi fenyítés. A frusztrációt fokozhatja, hogy eleinte azt hitték, az ukrajnai háború egy gyors és egyszerű lesz, de hat hét alatt nem sikerült győzelmet aratniuk egy kisebb, gyengébben felszerelt hadsereggel szemben.

A nemi erőszakos eseteknél békeidőben is magas a látencia, háború idején azonban még több eset maradhat rejtve. A bucsai vérengzés után több nő is olyan esetekről számolt be, amelyekből arra lehet következtetni, hogy az orosz megszállás alatt álló területeken a kínzás és a nemi erőszak sem ritka. Mása Efrozinina ukrán műsorvezető – egyúttal az ENSZ tiszteletbeli nagykövete is – az Instagramon keresztül ösztönözte az ukrán nőket, forduljanak a hatóságokhoz, ha erőszakoskodtak velük. Kétmillió követője közül többen inkább neki írtak, több tucat történetet hallgatott végig. De az ukrán belügyminiszter, Denisz Monasztirszkij szerint az Instagram-poszt óta megnőtt az ő forródrótjukat hívók száma is. Volt, aki tömeges nemi erőszakról beszélt, vagy arról, hogy a saját gyerekei előtt erőszakolták meg.

Mivel a közintézmények nem működnek a háború előtti hatékonysággal – azok sem, amelyek korábban a családon belüli erőszak áldozatait segítették –, többen a civil szervezetekben látnak reményt. A Feminist Workshop nevű lvivi szervezetnél sok áldozat orvosi, jogi, vagy lelki segítséget keresett, vagy éppen menekültek a háborús övezetből. Yosh Pshyk, a szervezet vezetője kínjában elnevette magát, amikor azt kérdeztük, vajon a nőkkel erőszakoskodó orosz katonák a hétköznapi életüket élik-e tovább. „Ahhoz, hogy megbüntessék őket, meg kellene őket találni. Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Az orosz katonák nem csak szexuális erőszakot követtek el, más háborús bűnöket is. Annak érdekében, hogy megelőzzük a további erőszakos cselekményeket, harcolnunk kell: harc nélkül nem tudjuk megszüntetni a háborút. A cél az, hogy megöljük mindannyiukat, függetlenül attól, hogy erőszakoskodtak-e, vagy sem. Ez egyszerűbb, mint elkapni az erőszaktevőket”, mondta lapunknak Pshyk.

A hozzájuk forduló áldozatokat a JurFemhez, egy ukrajnai ügyvédnőkből álló szervezethez irányítják, akik egyenként foglalkoznak a nemi erőszakos ügyekkel. A szervezet elnöke, Krisztina Kit elmondta: mostanában nincs sok megkeresésük, szerinte az áldozatok jelenleg a biztonságukat, a lakhatásukat és az orvosi, pszichológiai segítséget fontosabbnak tartják a jogi proceduránál. „Tudjuk, hogy az orosz katonák fegyverként alkalmazzák a nemi erőszakot. Nem ez az első eset, már a 17. században is erőszakoskodtak az ukránokkal. Az ukrán kormány, az ügyészek és a civil szervezetek nap mint nap bizonyítékokat gyűjtenek: sok bűncselekményt sikerült már dokumentálni. Miután megnyertük a háborút és az áldozatok biztonságban lesznek, több megkeresésre számítok”, mondta Kit a 168 Órának. Sokan azonban még mindig bujkálnak, vagy a mentális terheltség miatt esik nehezükre megnyílni.

A nemzetközi jog több mint 550 éve háborús bűncselekménynek tekinti a nemi erőszakot: Peter von Hagenbach zsoldos katonát már az 1474-ben elítélték emiatt. (Ez volt az első nemzetközi háborús büntetőjogi tárgyalás.) Később, a második világháború után a genfi egyezményben is rögzítették, hogy a szexuális erőszak háború idején sem elfogadható, de ez nem befolyásolja az elkövetőket. A második világháború után az amerikaiak is követtek el nemi erőszakot német nőkön, pedig a katonákra akkor felszabadítóként hivatkoztak. Miriam Gebhardt német történész írta Als die Soldaten kamen (Amikor a katonák jönnek) című könyvében, hogy az amerikaiaknál sokkal szervezettebb volt az erőszakoskodás, mint a szovjeteknél; a tisztek is tudtak róla, olykor részt is vettek benne. Hiába fenyegették akár húsz-harminc éves szabadságvesztéssel a nemi erőszakot elkövetőket, feljegyzések szerint a háború után időszakban 860 ezer német lányon, asszonyon és fiún követtek el szexuális erőszakot.

Az orosz hadseregnél is bizonyítottan előfordult már, hogy erőszakoskodnak a nőkkel: több nemzetközi szervezet már a csecsen háború idején, a 2000-2002 közti időszakban is megerősítette ezt. Az Amnesty International egy olyan esetet is feltárt, amikor két veszélyeztetett terhes csecsen nőt erőszakoltak meg; az egyikük közben szülte meg a gyerekét, a másik pedig elvetélt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) 2014-es jelentésében számolt be 340 áldozatról, akiket orosz katonák erőszakoltak meg az akkori kelet-ukrajnai háború során. Robert Nagel, a Georgtown Egyetem professzora a Luhanszk és Donyeck régiók oroszok által irányított területeit vizsgálta 2016 óta, és azt látta: az oroszok és az ukránok egyaránt erőszakoskodnak a nőkkel.

A genfi egyezménynek megfelelően a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) és az ukrajnai főügyész is vizsgálatot indított az ukrajnai szexuális erőszakos esetek miatt. Ez azonban nem nyugtatja meg az országban maradt nőket, a háború ugyanis még mindig tart. Több millió nő elmenekült Ukrajnából, de otthon maradt társaik folyamatos fenyegetettségben élnek. A háborús trauma pedig egy időzített bomba: miután letették a fegyvereket, egy országos mentális egészségügyi válság bontakozhat ki.Đ