Ahol a madár is ritkán jár
Olaszországban nemcsak a szép tavak, a tengerek, hanem a hegyek is kitüntetett figyelmet érdemelnek. A nagy élőlények, amelyek nálunk nem igazán fellelhetőek, lélegzetelállító látványt nyújtanak. Egy hegyi szálláson aludni igazi élmény! Folytassuk képzeletbeli utunkat Tiglietóba, az olasz hegyek eldugott szegletébe! A hegyek tetején, már-már a felhők szintjén elhelyezkedő helység tartogatott meglepetéseket, nem várt fordulatokat számunkra…
Tiglieto kis hegyi falu Liguria tartományban Genovától mintegy 50 kilométerre északnyugatra. Olyan hely, ahol a madár is ritkán jár, hát még egy busznyi turistacsoport.
A kalandos utunk a szerpentin utak megtételével kezdődött. Akik buszos kirándulásokon rótták már a kilométereket, tudják, hogy milyen látvány, amikor a jármű kanyarodása előtt csak a semmi van. Egyik ülőszomszédom megjegyezte „ijedt őzike” arcom láttán: „nem kell félni, a szalagkorlát nem tart meg minket.”
Elég sokára értünk fel Tiglietóhoz. A helyi lakosok ámuldozva nézték a fehér utasszállító szörnyet, egymást bökdösték oldalba és hitetlenkedve mutogattak a busz felé. Mi meg jóízűen nevettünk rajtuk. Nem kellett volna előre örülni, mert ők jobban tudtak valamit…
Ugyanis olyannyira elhagyatott helyen voltunk, hogy a busszal nagyon nehezen lehetett felmenni. Hiába, ide valahogy nem ért el a modern infrastruktúra szele, a természeti adottságok sem kedveztek a szélesebb út meglétének. Amikor a busz az út szélén ellensúlyozott, mindenki bőszen elmormolta magában a miatyánkot, előttünk voltak az apokalipszis borzalmai: a buszunk le fog zuhanni a meredek hegyoldalon és szörnyethalunk. A sofőrünk, Józsi hihetetlen önuralommal tartotta féken a fehér monstrumot, és amikor már felértünk, hatalmas vastapssal és ovációval ünnepeltük meg őt. Amit véghezvitt, az emberfeletti teljesítmény, dacolva az út méretével, a gravitációval és a jármű kapacitásával.
Ennek ellenére a problémáink a felmenetellel nem értek véget… be is kellett volna parkolni a buszt valahova. A szállás tulajdonosai nem gondoskodtak arról, hogy egy ilyen méretű járműnek nagyobb hely kellene. Márpedig be kellett állnia valahova, mert a legközelebbi parkolóhely sok-sok kilométerrel arrébb volt. Józsi munkája csak most kezdődött el: a busz beparkolásához minden idegszálát meg kellett feszítenie. A több száz kilométer vezetés, a szerpentin utakon való szlalomozás, és a felfelé jövő út után ez már igencsak sok volt neki is. Nagy nehezen, de sikerült a parkolás! Az előzőnél nagyobb üdvrivalgás fogadta, ő fáradtan és hálásan vette tudomásul az utasok örömét. Kevés ember tudná ezt a bravúrt utána csinálni… Köszönjük Józsi, hogy biztonságban szállítottál minket! (Attilának is külön köszönet jár, mert ezt a hosszú utat bizony csak ilyen megbízható és korrekt váltósofőrrel lehet megtenni! Ha már itt tartunk: Eszternek és Balázsnak hálásak lehetünk, amiért olyan sok mindent megtudtunk Olaszországról!)
Szállásunk elképesztően szép helyen volt. A hegyek komótosan és barátságosan vették körül a szálló épületét. Az üzemeltetését egy olasz család intézte, ahol a fiatal felnőtt lányok és fiúk a vacsorát szolgálták fel. Itt szinte csak idős emberek szálltak meg. Jócskán rontottuk az átlagéletkort friss, hamvas húszas-harmincas-negyvenes éveinkkel. Egyik utastárs viccesen megjegyezte, hogy itt bizony megállt az idő, és másnap mi is ilyen öregek leszünk. Ez a hely annyira különös volt, hogy akár ez is megtörténhetett volna…
Nagyon is igényes és tiszta szobát kaptunk. Az étellel sem volt különösebb baj, bár a reggeli hagyott némi kivetnivalót maga után. Olaszországban nem szokás reggel sokat enni. Pirított kenyérszeletecskéket kaptunk, három darab kekszet, amit lekvárral, mézzel vagy vajjal el lehetett fogyasztani. Mondani sem kell, nekünk, magyaroknak bizony ez nagyon szerény reggeli. Másnap reggelre idegenvezetőnk megbeszélte a szálló tulajával, hogy nálunk más szokás van reggelizés terén, és változtasson a menün. Következő reggel ott pihent az asztalon a sonka, a fehér kenyér (!), és a paradicsom. Vendéglátónk igencsak felvonta a szemét, amikor a magyar turistacsoport egy emberként kezdte a finomságokat elfogyasztani (jobban mondva zabálni, mintha most ettünk volna életünkben először).
Második itt töltött esténken volt a foci VB döntője. A tiglieto-i szállás aula helységében nézték a meccset utazótársaim és a vendégek. Ha az infrastruktúra nem is, de legalább a futball szenvedélye a piciny faluba is eljutott. A fontos dolgoknak mindig teret kell engedni…
A tiglietoi szállás különleges és felejthetetlen volt. Ha a világ zaja ellen el akarnak menekülni, ide jöjjenek mindenképpen, de lehetőleg személygépkocsival!
