A győzelem napja örök, de nem biztos, hogy Putyin is az – Sz. Bíró Zoltán: A járvány keresztülhúzta az elnök terveit
A mostani évfordulón mit jelent a győzelem napja?
A II. világháború a 20. század egyik legnagyobb traumája. Néhány szám jellemzi, milyen hatalmas társadalmi drámáról van szó. A Szovjetunió elképesztő veszteségeket szenvedett. 27 millió embert – köztük 18 millió civilt – veszített, három fő szövetségese – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – együtt mintegy másfél milliót. Felhalmozott nemzeti vagyonának csaknem a harmada lett oda a britek 0,9, az amerikaiak 0,4 százalékával szemben. Ez olyan súlyos seb, amelyre örökké kell emlékeznie egy társadalomnak.
Miért érdemes ennyi idő múltán is emlékezni a történtekre?
Európa sorsa egészen másképpen alakul, ha a szövetségesek nem győzik le a náci Németországot. Kontinensünkön a legsúlyosabb áldozatot kétségkívül a Szovjetunió hozta. Az 1944-es normandiai partraszállásig a Szovjetunió játszotta a meghatározó katonai szerepet a német hadsereg megsemmisítésében. 2005-ben Moszkvában volt alkalmam beszélgetni a jeles amerikai történésszel, a nemrég elhunyt John Lukaccsal, akit igazán nem lehet azzal vádolni, hogy a bolsevizmus híve lett volna. Akkor éppen a Hitler és Sztálin című könyvén dolgozott, életében először járt az orosz fővárosban, és többek között arról beszélt, hogy ha nincs a Szovjetunió, akkor a britek – amerikai segítséggel – valószínűleg meg tudták volna védeni a szigetüket, de aligha tudtak volna visszatérni a kontinensre. Ez az egyetlen megállapítás tömören rávilágít arra, milyen óriási szerepet játszott a Szovjetunió a háborúban, és – más okok mellett – miért is kötelességünk emlékezni a győzelem napjára.
Putyin Oroszországában miért ez lett a legnagyobb ünnep?
Érdekes a megemlékezés politikai története. 1945. május 9-én – az előző éjjel aláírt német kapituláció hírére – már hajnalban tömegek vonultak utcára, spontán népünnepély fogadta Szovjetunió-szerte a háború végét, a kormány pedig kihirdette, hogy ez ünnep- és munkaszüneti nap lesz. A nevezetes díszszemle, amely sokak emlékezetébe bevésődött, ahogy a szovjet katonák győzelmi trófeaként viszik a német zászlókat, és a Lenin-mauzóleum előtt a földre dobják, csak június 24-én volt. Aztán a következő két évben még ünnepnap május 9., de már díszszemle nélkül. Valószínűleg nem akartak rá költeni a hatalmas háborús veszteségek miatt. Majd 1948-tól már nem is ünnepnap, bár a társadalom ezekben az években is megemlékezett róla. 1965-ben, Leonyid Brezs- nyev hatalomra kerülése után történt az első igazán komoly fordulat a sztálini és a hruscsovi évek ellentmondásos emlékezetéhez képest. Az új pártfőtitkár nemcsak újra ünnepnappá tette május 9-ét és visszahozta a díszszemléket, hanem elkezdte egyre nyíltabban legitimációs célokra is használni. Ahogy a rendszer egyre kevesebbet tudott szociális téren nyújtani, úgy kapott egyre nagyobb szerepet a győzelem emlékezete. Ezek voltak azok az évek, amikor sorra születtek a nagy háborús filmeposzok, és amikor a valóságot eltorzítva egyre inkább felértékelődött az idős pártfőtitkár háborúban játszott szerepe. Így vált a megemlékezés a késői brezsnyevi évekre hangos és hamis rituálévá. A Szovjetunió felbomlása, vagyis 1991 után három évig újra szüneteltek a díszszemlék, bár május 9. továbbra is megmaradt ünnepnapnak. Az 50. évfordulótól pedig újra van felvonulás, előbb csak katonákkal és veteránokkal, 2008-tól már nehézfegyverekkel is. Az ünnep elkezd újra hatalmi demonstrációvá válni. Ennek előzményei 2005-re nyúlnak vissza, amikor Putyin már a második elnöki ciklusának elején tartott. Az ország komoly gazdasági és szociálpolitikai sikereket könyvelhetett el, de hiányzott a társadalom összetartozását kifejező érzelmi-ideo- lógiai elem. 1917 forradalmai nem tudták ezt a szerepet betölteni – azok inkább megosztók –, de a II. világháborús győzelem igen. A háború emléke olyan súlyos trauma, amely máig elevenen él az orosz társadalomban. Ezt ismeri fel a putyini rendszer és – kezdetben mértéktartóan, majd egyre inkább mértéket vesztve – kezdi újra legitimációs céllal felhasználni az évfordulót.
Sz. Bíró Zoltán A 60. évfordulón az egykori szövetségesek akkori vezetői mind ott voltak Moszkvában. Tíz évvel később – Ukrajna miatt – már bojkottálták az ünnepet. Az idén a járványhelyzet megkímélte őket a döntéstől.
Valóban, 2005-ben még mindenki ott volt a moszkvai megemlékezésen, aki számított a világpolitikában, ami Oroszország és a putyini politika sikere volt. A 2014-es ukrajnai konfliktus azonban ebben a tekintetben is éles fordulatot hozott. Azóta jelentős külföldi politikus nem vett részt a moszkvai ünnepségeken. Nyilván ezen szeretett volna változtatni Putyin, amikor az idén januárban elmondott elnöki üzenetében felvetette, hogy a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának csúcstalálkozón kellene megemlékeznie a győzelem 75. évfordulójáról, kiemelve a világ békéjéért és stabilitásáért viselt felelősségüket. A Kreml örömmel vette volna, ha ezt a csúcstalálkozót Moszkvában a győzelem napján tartják. A járvány azonban keresztülhúzta a tervet.
Milyenek Putyin jelenlegi kilátásai, túlélheti a válságot?
Nagy kérdés, hogy sikerül-e lezárni azt az alkotmányozási folyamatot, amely annak jogi feltételeit teremti meg, hogy Putyin 2024 után is hatalmon maradhasson. Ehhez szükség lenne egy úgynevezett „össznépi szavazásra”, de ezt a járvány gyors terjedése miatt nem tudták az eredetileg kitűzött napon megtartani. Noha a szavazásnak nem lenne semmiféle jogi következménye, és az alkotmánymódosítást az orosz parlament már elfogadta, mégis egyelőre lezáratlan maradt a januárban elindított folyamat. A járvány egyébként is bizonytalanabbá tette az elnök helyzetét. Hiába igyekszik a háttérben maradni, nehogy összekapcsolhassák személyét az esetleges negatív fejleményekkel, az egészségügy helyzete, valamint a gazdasági visszaesés – nem kizárt, hogy az idén két számjegyű lesz a recesszió – visszaüthet rá. Szociálpolitikai intézkedésekkel, ha egyáltalán képesek lesznek ilyeneket hozni, aligha tudja majd visszaszerezni az apadó bizalmat. Erre még rátett az olajár beszakadása, ami az olaj globális túlkínálata mellett a szaúdiak kezdeményezte árháború következménye. Az elmúlt hetekben az orosz keverék, az Urals ára átmenetileg 10 dollár alá zuhant. Ilyen alacsonyan legutóbb 1998 augusztusában, az államcsőd idején volt. Mindez együtt az immár hatodik éve tartó reáljövedelem-csökkenéssel és a rosszul időzített nyugdíjkorhatár-emeléssel nagyon is érthetővé teszi Putyin népszerűségének 2017 ősze óta tartó csökkenését. Két és fél éve még 59 százalékon állt a bizalmi indexe, amely mára 30 százalék alá esett.
Van reális esélye az érdemi változásnak Moszkvában?
Itt, azt hiszem, minden az eliten múlik. Vannak arra utaló jelek, hogy Putyin helyzete már most sem annyira stabil, mint amilyen két-három éve volt. Nemcsak a társadalom egyre nagyobb hányada elégedetlen vele, hanem mintha az elit egy része is az volna. Ráadásul az elnök nyilvános szereplései már messze nem azt a hatást váltják ki, mint korábban. Fontos ügyekben is olyan kijelentéseket tesz, amelyek arra utalnak, mintha maga is belefáradt volna a helyzetbe, vagy mintha dezorientált lenne. Persze innen Budapestről, titkosszolgálati értesülések nélkül, nehéz mindezt pontosan megítélni. A nagy kérdés az, lesz-e az eliten belül olyan csoport, amely elérkezettnek látja az időt, hogy az elnök helyére mást találjon, miközben sokan változatlanul azt gondolják, hogy Putyin nélkül nincs Oroszország. De szerintem érlelődőben van egy olyan réteg, amely fontolgathatja, hogyan lehetne 2024 után – nem feltétlenül erőszakkal – egy olyan országgal részt venni a nemzetközi életben, amelynek élén már nem a jelenlegi elnök áll.
