Vissza a diktatúrába

- Személyesen is ismerte Mészöly Miklóst. Mit jelentett a róla elnevezett díjat átvenni?

– Úgy érzem, mintha újra találkozhattam volna Miklóssal, és jelképesen, kézszorítással ismerné el a munkámat. Nagy megtiszteltetés ez. Annak idején, 1978 és ’83 között az eredeti Mozgó Világ szerkesztőségéhez tartoztam: Mészöly egyik legfontosabb szerzőnk volt. Később az Örley-körbe is lejárt hozzánk: az Astoria kávézóban találkoztak az irodalmi-művészeti élet radikális megújítását kezdeményező írók, képzőművészek, mások. Mészölyről tudtuk: ’56 után nem volt hajlandó együttműködni a diktatúrával, visszavonult, évekig szilenciumon volt. Számomra ő a sérthetetlen alkotói szuverenitás példaképét jelentette.

- Ön a hetvenes-nyolcvanas évek avantgárd mozgalmainak emblematikus figurája lett, formabontó hangverseivel az irodalom, a zene és a színház határait feszegette.

– Akkoriban az avantgárd-underground művészek többnyire nem direkt módon politizáltak. A nyelven és a kultúrán keresztül akartuk a szabadságot kivívni, az ízlésdogmák ellen is küzdve. Én verseket írtam, versszobrokat készítettem, kísérleteztem vizuális és hangköltészettel, basszusgitároztam, performance-okat adtunk elő. Szilágyi Ákossal, Györe Balázzsal, Kemenczky Judittal, Kőbányai Jánossal, Temesi Ferenccel és a nemrég elhunyt Bernáthy Sándorral megalakítottuk az első alternatív irodalmi csoportot, a Fölöspéldányt, amely a Beatrice és a Dimenzió együttessel is többször fellépett. Miután diplomáztam az ELTE magyar–
olasz szakán, olvasószerkesztőnek hívtak a Mozgó Világhoz, ahol előzőleg költőként debütáltam. A folyóirat a progresszív szellemi élet minél nagyobb teljességét kívánta reprezentálni, a szerkesztőségben jól megfértek egymással az új irányzatok képviselői az olyan „népiként” kategorizált írókkal, mint Czakó Gábor vagy Csoóri Sándor.

- Még nem érződtek a mély ideológiai ellentétek?

– Ízlésbeli különbségek adódtak, de a szellemi-morális igényesség és a radikális rendszerkritika összekötött bennünket. Akkor is egységesen mondott le a szerkesztőségünk, amikor ’83-ban Bibó István-emlékszámunkat a párt kulturális vezetése betiltotta.

- A Mozgó gárdájából azóta többen a jobboldal prominensei lettek. A folyóirat egykori főszerkesztője, Kulin Ferenc az MDF tagja volt, a 2010-es választás előtt pedig már a „forradalmi” Fidesz-kormányért lelkesedett. A régi szerkesztőség meghatározó alakjai, például Alexa Károly és Czakó jelenleg az Echo TV megmondóemberei. Tartja velük a kapcsolatot?

– Kulin Feri negyven éve jó barátom, kiváló ember, erkölcsileg támadhatatlan, és mindig számíthattam rá. Alexa a mostani könyvbemutatómra is eljött. Annak idején az ő érdeme is volt, hogy a Mozgóban Hajnóczy Pétertől Esterházy Péterig a kor legprogresszívebb írói publikáltak. Bár politikai kirohanásai idegenek tőlem, ettől még nem tagadom meg egykori tanáromat és mentoromat. Ő jelentette meg első recenzióimat a hetvenes években. Czakó Gáborral már azelőtt is voltak ízlésbeli vitáink: ezeket folytatni nyilván reménytelen lenne.

- Sokan, akik együtt küzdöttek a Kádár-kor szellemi diktatúrája ellen, ma esküdt ellenségek. Nemzedékének kudarca ez?

– A politikai megosztottság nem generációs tünet. Természetesnek tartom, hogy az egykori ellenzékiek útja szétvált a rendszerváltás után, és a korábbi rendszerellenes lázadás közös energiái különböző irányokba fordultak. De a világnézeti különbségek nem adhatnának okot a gyűlölködésre. Nálunk azonban a politikai érvényesülés együtt járt az anyagi forrásokért folytatott harccal, és ebbe rengeteg személyeskedés, szakmai féltékenykedés is keveredett. A vélt, néhol valós mellőztetés, a sikertelenség érzete és főleg a stabil értékrend hiánya az elégtétel vágyát fűtötte. Bárhogy nézzük is, ez főleg a jobboldalon erősödött föl. Példázza ezt az a minősíthetetlen eljárás is, ahogyan a Fidesz az új alaptörvényébe beiktatta Makovecz Imre Magyar Művészeti Akadémiáját, amely pozíciójánál és kistafírozásánál fogva diktálni is próbálhat a kultúrában.

- Tamás Gáspár Miklós szerint ki kellene mondani nyíltan: a Fidesz diktatúrát vezetett be. Jelzi ezt a sajtószabadság korlátozása, vagy ahogyan felszámolják a független szellemi műhelyeket.

– A mai autokratikus vezetés ugyanúgy fél a szabad gondolattól, mint a néhai MSZMP. De még Kádár is felismerte idővel, hogy a kultúrában jobb tűrni, mint tiltani. A hetvenes-nyolcvanas években Budapesten a körülményekhez képest pezsgő művészeti élet folyt, működött a Kassák és a Bercsényi Klub, a Fiatal Művészek Klubja, az Egyetemi Színpad, a Lágymányosi Közösségi Ház. Mai pártunk és kormányunk viszont mintha kevésbé szívlelné a kultúra szabadságát. A hatalmi arrogancia fokozódott, a módszerek „finomodtak”. Nincs szükség karhatalmi fellépésre, mint 1974-ben, amikor a rendőrség bezárta Galántai György balatonboglári kápolnatárlatát. Manapság a leszámoláshoz elegendő egy irányított pályázati kiírás. A Gödör Klubot úgy szüntették meg, hogy a programszervezést pályázat nélkül adták át másnak. A Tűzraktér szerződését mondvacsinált okokkal semmisítették meg. Vagy ott a Trafó: az Európában is elismert alternatív kulturális centrum élére – ismerős pályázati bohózattal – új vezetőt nevezett ki a Fővárosi Önkormányzat. Egyértelmű beavatkozás ez is Budapest szellemi életébe. Nem beszélve arról a szégyenletes döntésről, hogy az Új Színházat politikai okokból egy totálisan koncepciótlan, a kultúrának legfeljebb a peremén kaparászó vezetésnek adták át. A handabandázó, önző magyarkodás és a vele párban járó önsorsrontó marakodás mintha örök átok lenne itt.

- A kulturkampfban kiütéses győzelmet aratott a Fidesz és a szélsőjobb?

– Nem kultúrharc ez. A jelenlegi hatalom a kultúra ellen folytat kíméletlen eszközökkel harcot. Pedig kultúra nélkül a nemzet életképtelen. Ezzel még a bolsevizmus is tisztában volt: a kádári rendszer például a maga korlátolt módján fontosnak tartotta a kultúrát, és – változó ideológiai korlátok között – igyekezett hozzáférhetővé is tenni. Kádár mellett meglehetős önállóságot kapott Aczél György, a párt főideológusa. Hogy a Mozgó nem szűnt meg már jóval korábban, annak is köszönhető volt, hogy a lap felügyelete a KISZ-től átkerült az Aczélétól eltérő felfogást képviselő Pozsgay Imre vezette Művelődésügyi Minisztériumhoz, amely engedékenyebb volt velünk. Amíg tehette.

- Ma is érződnek ízlésbeli különbségek a fideszes és KDNP-s kultúrdöntnökök között, ám a „felsőbb kéz” gyakran átnyúl fölöttük.

– Mert még túl „fiatal” az újdonsült pártállam. A parancsuralmi pártstruktúra, visszaélve parlamenti fölényével, kiterjesztette hatalmát a független intézményekre, a társadalomra. És a felső vezetésben még nem indult meg az a belső puhulás, amely az ántidiktatúrában a szellemi élet totális politikai centralizálását viszonylagossá tette. A mostani „ifjú autokrácia” inkább középkorú és szigorúan vallásos elvtársai nem néznek szembe azzal: ugyanazon az úton járnak, mint a „fényes szelek” nemzedéke. Ám annál kevésbé jóhiszeműen építik ki újra a tekintélyuralmi rendszert. Idősebb, cinikus „társutasaik”, híveik pedig azért tartanak velük, mert a szabadság zavaros és az embert minduntalan döntési helyzetekbe sodró tere idegen és ellenszenves számukra. Történelmi vakságuk nem mentség arra, hogy menetelünk vissza, a hetvenes évek diktatúrája felé.