Vér és kínok közt

Elnézést a magánéleti példálózásért, de én azt a bizonyos jelvényt, fölötte a koronával először nagynéném posztó körgallérján láttam. Nővérköntöst viselt, holott akkor már főorvosa volt a Gömb utcai csecsemőgondozónak. A gyermekáldás elkerülte, de „nekem ezernél több gyerekem van”, mondta mindannyiszor Zádor Margit, ha családja felől érdeklődtek. Helyette unokaöccsét pátyolgatta, irányítgatta a medicina felé. Lett is Magyar Imréből neves orvostanár, aki nevét életregényén kívül a Belgyógyászat című egyetemi tankönyvön is hátrahagyta.

Orvosregények

Jómagam az idő tájt már az El Hakimmal és a Réztáblával jártam be a Varázshegyet, nem hagyva ki Saint Michel regényét sem. Talán ezek az ifjúkori olvasmányok (f)okozzák érdeklődésemet az orvosfilmek iránt – a Klinikától a Vészhelyzeten át a Bűvöletig –, mindössze azt nem értve, hogy a képernyőket most eluraló témák hol leledztek évtizedeken át.

E témakimaradás idején jó ha egy hadikórházbeli románc felizzított néhány epizódot, vagy egy mentőautó szirénázott át a krimin.

Ma a tévénézők naponta legalább két műtétet nézhetnek végig, de a képteret belengő operációs dresszeken kívül – igaz, leginkább a híradókban és vitaműsorokban – megannyi társadalompolitikai meggondolásból is ott vagyunk a kórház-biztosítás-félrekezelés problémakörénél. S a járványveszélyről, az „oltsunk vagy ne oltsunk” dilemmáról még nem is szóltunk.

Solferino után

Mindezekhez a Vöröskeresztnek – akár honi, akár nemzetközi vonatkozásban – nincs hozzátennivalója.

A szervezet értelemszerűen mindenütt híve a megelőzésnek, miközben tömegkatasztrófák és elemi csapások utóhatásait is igyekszik mérsékelni. Ferihegyen napokon át volt látható néhány vöröskeresztes szállítógép, amint külföldi segélycsomagokat gyűjtve, átmálházva készülődött a szahéli éhségövezetbe s a törzsi háborúk tömegvérengzéseinek színhelyeire.

Hajdan a solferinói vérözön látványa adta az impulzust Jean-Henri Durant-nak a Vöröskereszt érdekszférákon és frontokon átnyúló segélyszervezetének megalakítására.

A jó nevű svájci üzletember már a jövőre is gondolt. Ráérzett arra, hogy a rehabilitáció sokrétű lehetősége mellett a nemzetközi jog (hadijog) és a kapcsolatbővítések eszköztárát is időszerű új alapokra helyezni. Immár a vöröskereszt jegyében sietett és segített olyan szabályrendszerek kimunkálásában, mint a genfi konvenció, a békeévek reményében pedig az Interparlamentáris Uniót szervezte meg. Az előzőt a vezérkarok figyelmébe ajánlva, utóbbi révén pedig különféle nemzetek honatyáit igyekezett rákapcsolni a humanista törvényalkotások áramkörére.

Kereszt és félhold

Más kérdés, hogy a totalitárius rendszereknél és követőinél – így a Horthy-Magyarországon is – a nagy világégés idején mindebből semmi sem valósult meg. A parlamentek elfogadták a hadüzenetet, a megszálló hadseregek nem kímélték sem a hadifoglyokat, sem a polgári lakosságot.

A Vöröskereszt iránti elvárások ilyenkor fokozódnak, de a lehetőségek csökkennek. Habár tisztelet övezi azokat, akik például a budapesti Vadász utcai „üvegházban” – a svájci védlevelek mellett – a Nemzetközi Vöröskereszt passzusaival igyekeztek ezrek megmentéséhez hozzájárulni, olykor már a halálmarsokból való kiemeléssel is. A theresienstadti koncentrációs táborban szintén a mentésen fáradoztak. Prágai emberüknek, Klein doktornak konspirációs eszközökkel sikerült olyan rejtőhálózat kiügyeskedése, amely eltüntette a terhes asszonyokat az SS-orvosok figyelme elől. Az is köztudomású, hogy 1945 után a Vöröskereszt kutatóirodáinak hány esetben sikerült holttá vagy eltűntté nyilvánított – nem egy esetben amnéziás – foglyokat megtalálniuk, hazahozatniuk.

Néhány déli és keleti országban – egykori és mai vallásháborúktól sem függetlenül – vörös kereszt helyett félhold helyettesíti a szimbólumot, de ezeknek az organizációknak is köztiszteletben álló személyiségek állnak az élén. Olykor egymással jobban szót értenek, mint kormányaikkal. Így történhetett, hogy 1963-ban, a hidegháború csúcsidejében a genfi központnak sikerült a szkopjei földrengéskor szovjet és amerikai hadak együttműködését biztosítani a mentésben.

’56-ban viszont a fegyverek árnyékában bomlottak ki a vöröskeresztes zászlók, s a spontán kötözőhelyeken professzorok és segédorvosok dolgoztak a lőtt sebekkel nonstop, két héten át. Nem kellett ehhez külön felhívás, a Vöröskereszt a bécsi kötszerszállítást is gyorsan megszervezte. Csak a vérkészletek apadtak vészesen – mondta a 168 Óra munkatárásnak a neves (akkor még ifjú) nőgyógyász, az amerikaivá lett Tokaj-hegyaljai Paszternák Alfréd, a Péterfy-pinceműtő sebésze. (Megírtuk, később miként lett az MTA tagja.)

Dolgoztak az én orvos rokonaim is, sajnos ma már egyikük sem él. De annak idején javaslatukra kerestem meg egy rangos szakembert, Hedri Endre professzort, akiről sokoldalú nyelvtudása folytán hírlett, hogy egyfajta összekötő szerepe is van a medicina jegyében. Egyik „őrhelyén” a friss göngyölegeken láttam a „Rotes Kreutz,” a „Croix Rouge” és a „Red Cross” feliratokat. Azon a nyirkos novemberen már csak a Juta-dombi sebesülteket hordták az Üllői úti klinikák szükségműtőibe. Szobájában jód és fertőtlenítők szaga vegyült a cigarettafüstbe. Őszintén szólva sok újdonsággal nem lepett meg a neves traumatológus, miközben lombikban főzött kávéval kínált, de láttam rajta: egy történet elmondásán még lamentál. Aztán, mint aki orvosi titokba avat be, mégiscsak rákezdett. Én pedig azóta – több mint fél évszázada – töprengek, hogy áttegyem-e gyorsírásos jegyzetemet az írógépbe. Most megteszem.

Nógrádi atyafiak

„Épp egy hete történt – kezdett bele nagy sóhajtások közepette –, hogy három atyafi zörgött végig szekerével a romos Üllői úton. Néhány lisztes- és krumpliszsákot adtak át a géhának, aztán azok védelméből egy ládácskát emeltek ki, amelyre maguk festhettek vörös keresztet. Mondták, hogy a főorvosnak szeretnék átadni. Valaki hozzám vezette őket, illedelmes köszönés után – se szó, se beszéd – erre az asztalra tették kincsüket. Sejtelmes arccal bontották ki a gyolcs közé csomagolt tízliteres uborkásüveget, amelyben valami sötét folyadék vert habot, gondolom, a rázkódástól. „Mi ez?” – kérdeztem, valami ribizlibefőttet vagy paradicsomlét gyanítva, de vezetőjük, jó hetvenes szikár ember volt, kimondta a bűvös szót: „Vér, tanár úr, a nógrádi tanyavidék legegészségesebb embereinek vére.” Valami hirtelen szédülést éreztem a hallottakra, ők meg folytatták. „Egy öreg borbély, akinek az apja még eret is vágott, azt mondta, hogy jó lenne külön üvegekbe, de mi meg úgy véltük, önök majd szétporciózzák, sietős a dolog. Úgy csináltuk, mint az ősök, késsel megvágtuk a karunkat, és csorgattuk, gyűjtöttük az edénybe, ez volt a mi vérszerződésünk.” Nekem elakadt a hangom, csak azt vártam, hogy valami még történjék, de ők csak álltak és vártak. Megállt akkor az idő is. Látták, hogy fáradt vagyok, ezért csöndben magamra hagytak, de előbb még búcsúként rátették erős, de eres, fonnyadt kezüket az enyémre, amellyel az asztal lapjába kapaszkodtam. Tudtam, ha rögtön a diplomámba kerülne is, akkor sem világosítanám fel őket a vércsoportok különbözőségéről.”

A riport után olyan zavart bágyadtsággal botorkáltam le a klinika lépcsőin, ahogy a professzor töprenghetett még sokáig a különös adományozókon. A mondavilágba kapaszkodnak – gondolhatta –, a szervátültetések hajnalán...

A második világháború fordulópontját jelentő el-alameini csatának többszörös volt a veszteséglistája, mint a solferinóinak, de ugyanennyit lehetett kimenteni a vérözönből. Montgomery ugyanis támogatta a Vöröskereszt felhívását a közel-keleti brit kolóniákból szervezett önkéntes ápolónőképzésre, s a brit lányok, asszonyok ott voltak a 8. hadsereg katonái mögött. Az ő emlékükre járja be az ütközet évfordulóin ez a plakát a nagyvilágot.