Tévhitek és álmítoszok

„A magyar történelmi közgondolkodás földcsuszamlásszerű átalakulásának küszöbén állunk, s e változás részben diákjaink, a tizenéves fiatalok körében zajlik” – fogalmaz Lőrinc László, az Egyezzünk ki a múlttal! című kötet szerkesztője a kiadvány bevezetőjében.

Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium történelemtanára főként az internet világában tapasztalta:
– A fiatalok között szinte megállíthatatlanul terjednek az extrém történelmi nézetek akár a Trianon-összeesküvéssel, a sumer-magyar azonossággal, a rovásírással kapcsolatban.

De felnőttek is kérdezték már tőle: tudja-e, hogy Jézus magyar volt? Megesett az is, hogy egykori diákjai kezdték neki magyarázni: Ősbudavár és a koronázóhely valójában a „pilisi világcsakra” közelében volt, csak ezt letagadták eddig a magyarok előtt. Visszakérdezett a tanár: na, de kik hallgatták el ezt? A válasz így szólt: „Idegen erők, akik most azzal próbálkoznak, hogy elveszik a múltunkat.” De a Kádár-kort is övezi egyfajta utólagos, magunkat mentegető nosztalgia.

– Ijesztő a helyzet: társadalmunk úgy „ábrándul bele” egy álomvilágba, mint a hantázó gyerek – jegyzi meg Lőrinc.
Hozzáteszi: a magyarokra egyébként is jellemző a nemzeti borúlátás és az önbizalomhiány. A bajokra – amelyekhez jelenleg a gazdasági válság és az értékbizonytalanság is hozzájárul – „hagyományosan” a múltból próbálunk megoldást találni. Így az önostorozó nemzeti kishitűség és a vigasztaló mítoszgyártás – feltehetőleg – ugyanannak az éremnek a két oldala.
A magyarság eredetének és sorstörténetének álmítoszait leginkább az internet közvetíti, amelynek már most sokkal nagyobb a tudatformáló szerepe, mint az iskolának. És a fiatalok különösen hajlamosak valóságként kezelni a tévhiteket, s belőlük építeni nemzeti identitást.

– Érthető: ha valaki fiatalkorától azt hallja, hogy a magyarokat mindig a „balsors tépte”, folyton „idegen erők” dúlták szét az országot, akkor el kezd kitalálni, kreálni valami sikeresebb történetet. Sokat segítene, ha a tanárok azt is feltárnák a diákok előtt: történelmünk korántsem olyan kudarcos – vélekedik Lőrinc.
Példákat is említ: a Rákóczi-szabadságharcról mindenki tudja, hogy elbukott. Az kevésbé hangsúlyos, hogy viszonylag előnyös kompromisszummal ért véget. Vagy: bár az 1848–49-es szabadságharcot leverték, ám a forradalom összes társadalmi vívmánya – jobbágyfelszabadítás, arányos közteherviselés, törvény előtti egyenlőség satöbbi – érvényben maradt.

– A történelemtanár többféle érvényes nézőpont ismertetésével, a gondolkodás és vita, de akár a felmenőkkel való beszélgetés, családtörténeti kutatás ösztönzésével megszabadíthatja a történelmet attól, hogy elvont világnézeti-érzelmi harci terep legyen – mondja Lőrinc László.
Más szakemberek úgy vélik: talán az is segíthetne a tévhitek kivédésében, ha a történelemtankönyvek szerzői afféle „mítoszügyi stratégiára” is gondot fordítanának.

Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója azonban úgy látja: „mítoszügyi stratégia” kidolgozása már csak azért sem lehetséges, mert nincs közmegegyezés arról, hogy a magyar múlt tényanyagát övező történetek közül melyiket tekintjük mítosznak, és melyiket tudományos feltételezésnek.

– A mítoszok nyilván olyan területeken virágoznak szabadabban, ahol kevés a biztos tényanyag. Ilyen akár a magyar őstörténet. De eltérő szemlélet is gerjeszthet mítoszt. Példa rá a különféle magyarázatok Teleki Pál öngyilkosságáról. Vagyis: a tudományosan igazolt ismeretek gyarapodása sem akadályozza meg önmagában a mítoszképződést.

Bauer Béla szociológus is a közmegegyezés hiányáról beszél:
– Amíg csupán egy oldalról vizsgálunk vitatott eseményeket, s a másik megközelítést degradáljuk, vagy politikai kategóriákba helyezzük, nem történhet meg a történelem konszolidálása. Ebben viszont nem az oktatás szerepe a meghatározó: mindenekelőtt a társadalomban kellene konszenzusra jutni. Csakhogy a magyar társadalom mintha elveszett volna a folyamatos identitás-meghatározásokban, miközben mindannyian a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozunk.
Ugyanakkor Csorba László arra is felhívja a figyelmet, hogy különbséget kell tenni „jó” és „rossz” mítosz között.

– A közösségi mítoszoknak – erre tanít a pszichológia – sokszor pozitív hatásuk is lehet egy csoport életében. S amíg használunk „jó mítoszokat” a közgondolkodásban, addig a „rossz mítosznak” is mindig meglesz az esélye, hogy befurakodjon a közösség szellemi életébe, s rombolja azt.
A „rossz mítoszok” épp azért veszélyesek, mert „vallási dogmává” válnak, s követőit könnyedén befolyásolhatják a szélsőséges, kirekesztő politikai erők.

– Ma már világos: a mítoszokhoz való viszony sok szempontból világnézeti kérdés. Így nem az értelmi belátástól függ az, hogy a hívőt a legnyilvánvalóbb ténybeli cáfolat sem zavarja a mítosz követésében. Amikor tehát a történész a mítoszt és a tényeket elválasztja egymástól, nem általában a mitikus hitet kárhoztatja. Annak világnézeti tartalmához ugyanis semmi köze. Ráadásul kultúrember manapság nem minősíti, hanem tiszteli mások világnézeti beállítottságát – mondja Csorba László.

Szerinte „csupán” ahhoz kell „mítoszügyi stratégia”, nehogy bárki visszaéljen ezzel a tisztelettel. Vagyis: a tudománytalan ismeretek révén a közösség alapvető értékrendjével ellentétes célok követésére bujtogassa a honfitársait – az oktatás vagy a nyilvánosság bármely fórumán.

Örkény Antal szociológus – az Egyezzünk ki a múlttal! egyik szerzője – kutatásában kimutatta: jelentősen megváltozott a nyugat-európai újabb generációk nemzeti önképe és identitása. Ebben komoly szerepe van az európai integrációnak, a transznacionális életformának.

Ezzel szemben nálunk ezek a hatások nem érhetők tetten, és a „nemzeti érzület hagyományos mintázata” éppúgy meghatározza a fiatalabbak, mint az idősebbek gondolkodásmódját. Ez egyfelől azt jelzi: a fiatalok jövőképe továbbra is nemzeti keretbe zárt, s nem ível át a határokon és a kultúrákon.

Örkény Antal szerint a rendszerváltás generációs következményei nem hoztak új értékpreferenciákat és identitásmintákat a fiatalok körében: a nemzeti közösséget nem képesek etnikailag és kulturálisan sokszínűnek látni, nem tudják, hányféle nemzet és kultúra keveredik a magyar társadalomban. S amit nem ismernek, azt nem is tudják elfogadni: a kisebbségekkel és a mássággal szemben elutasítóak, ami felerősíti a kultúrfölény és a dominancia attitűdjét.

Lőrinc László mindezt azzal egészíti ki: sajnos a világhálón cáfolatlanul áradhatnak az áltudományos információk. Számos történésznek egyszerűen nincs ideje vitatkozni az ilyen nézetekkel, vagy nem hajlandók lesüllyedni a tudománytalan szintjükre. Pedig – Lőrinc szerint – közös felelősségünk, hogy reális megvilágításba helyezzük a magyar múltnak azokat a mozzanatait, amelyeket megtámadott a történelemszemléleti „kergekór”.