Schmidt Mária leírta, hogy Németország hitleri ábrándokat kerget, aztán átvette a Német-Magyar Barátság díját

2017. május 26. 18:01 - szerző: Ágoston Zoltán

Mi ebben a képmutatás?

Német–Magyar Barátság díjat kapott Schmidt Mária. A Terror Háza Múzeum főigazgatóját Balog Zoltán humánerőforrás miniszterrel és Frank Spenglerrel, a Konrad Adenauer Alapítvány budapesti irodájának az elnökével együtt tüntették ki a Budapesti Német Gazdasági Klub (DWC) 25 éves fennállásának tiszteletére rendezett ünnepségen a Pesti Vigadóban – adta hírül a Facebook-oldalán a múzeum.

Forrás: Terror Háza Múzeum Facebook-oldala

A díjat minden évben azok vehetik át, akik sokat tettek a két ország közötti kapcsolatok erősítéséért. Ennek a Terror Háza főigazgatója esetében csak az a halvány szépséghibája – hívja fel a figyelmet cikkében a 444 –, hogy három napja a blogjában írta le, hogy az egységes Európa, amelyet Németország szeretne, eredetileg Adolf Hitler ábrándja volt, a németek pedig szentimentálisak és romantikusak, de ezt arroganciával és cinizmussal leplezik.

A díj átvétele ennek fényében némiképp képmutatásnak tűnik, főleg úgy, hogy Schmidt az elmúlt három évben már többször is jelezte, hogy mélyen lenézi Angela Merkel Németországát és magukat a németeket is a közel-keleti menekültek befogadásáért és „a holokauszt miatt kötelező” Canossa-járásért. A 444 kimerítően szemléz is az írásbeli kirohanásaiból, mi most csak a legutóbbi tirádájának egy részletével búcsúznánk:

„2015-ben aztán az egész német elit és nyilvánosság elalélt a saját jóságától és nagyvonalúságától, kancellárjukkal az élen. Kimondhatatlanul élvezték, hogy most aztán ők vannak a történelem jó oldalán: ők a jószívűek, a nagyvonalúak, akik segítenek a rászorulókon. Meg voltak elégedve magukkal, hogy nemcsak jók, de elég gazdagok is ahhoz, hogy ezt a luxust meg is engedhessék maguknak. Azzal ámították magukat, hogy ha bebizonyítják, hogy ők már annyira Európa-pártiak, hogy a saját nemzetük már csak teher és szégyen a számukra, semmi más, akkor lezárhatják végre a második világháborút. Abban is bíztak, hogy akiket felkarolnak, majd hálásak lesznek, és legalább ők nem emlékeztetik őket minduntalan Adolfra. A németek ugyanis végtelenül szentimentálisak és romantikusak, amit súlyos arroganciával és cinizmussal álcáznak. Semmifajta középutat nem ismernek. Ha egyszer irányba állítják és elindítják őket, történjék bármi, a »bunkerig« meg sem állnak. Most is így történt. Egy rossz és felelőtlen döntést képtelenek voltak időben korrigálni. Mert ha egyszer az az utasítás, hogy »megcsináljuk« (wir schaffen das), akkor a következmények nem játszanak, csak a parancs. Nem számított, ki az és honnan jön? Mik a szándékai? Gazdasági migráns? Vagy tényleg az életéért fut? Ami számított, hogy parancsba kapták, jónak, sőt mindenkinél jóságosabbnak kell lenniük.”