Orbán még mindig migránsokkal ijesztgeti a magyarokat, az ellenzék a korrupcióval jön
A Terror Háza előtti sokadalom türelemmel kivárta Orbán Viktor színpadra lépését, a nehéz órán egyebek mellett Schmidt Mária viccmeséléssel színesített beszéde segítette át a kormányfő híveit. Megérte a rászánt idő, mert már az elején a legilletékesebbtől tudhattuk meg, „a magyar nem szerencsejátékos fajta, nem hazardírozik a hazájával, nem bocsátkozik kétes kimenetelű kalandokba”. Eszerint tehát a maga részéről biztosra megy.
Az egykori rendszerváltó politikus szerint 1989-ben azt hittük, a keresztény kultúrára, a nemzeti öntudatra és az emberi méltóság fundamentumaira épülő Európába térünk haza, azt követően, hogy a nyugat egyszer eladott, egyszer pedig elfordult tőlünk. Hozzá kell tenni, az emberi méltóság kapcsán Orbán a politikai korrektség fojtogató légkörének megszűnésére gondolt, nem pedig arra, hogy három évtizede a rendszerváltás egyik szimbolikus politikai eseménye volt a hajléktalanok melletti civil kiállás, most pedig az állam folytat hadjáratot az utcákon, erdőkben élni kényszerülők ellen, minden elképzelhető jogállami elvet áthágva.
Orbán olvasatában azonban nem ez a drámai fordulat, hanem az, hogy Európa, „a földgolyó legsikeresebb kontinense” önmagát sodorja veszélybe. Megtagadva a természet rendje által diktált nemzeti létformát, a brüsszeli gyarmatbirodalom szándékosan nem védte meg a kontinenst a migránsok katonakorú tömegeitől. Nem, nem tévedés, ez még mindig az ünnepi beszéd. Orbán szerint a kevert népességű egységes brüsszeli birodalom a multik és a spekulánsok otthona, Soros György paradicsoma lenne.
A népességcsere folyamatban van, még a mi életünkben megváltozik az európai nagyvárosok arculata. Ezt a miniszterelnök első kézből tudja, hiszen mindent pontosan megfigyel a magánrepülő és a stadion közötti úton, amerre csak jár.
Abban Orbán legalább tárgyszerű volt, hogy októbert írunk, de mindenki a májusra gondol, az európai parlamenti választásra, hiszen tényleg kampánybeszédet mondott.
Ennek tudatában viszont tulajdonképpen az volt az érdekes, hogy nem történt termékfejlesztés, egy eléggé lapos szónoklatban ismételgette azt, amit az idei tusványosi beszéd óta műsoron tart. Mintha most az lenne a taktika, hogy a kíséretének tagjaira bízza a kemény szavakat, de ő maga nem tesz újabb nyilvános kijelentést abban a periódusban, amikor a német belpolitika, az európai néppárti csúcsjelölt kiválasztása, vagy a Kövér László szerint 3D-s nyomtatóval legyártott Macron-féle rivális erő megszervezése mind-mind képlékeny állapotban vannak. A nagyhangú, öblös szónoklat ilyen értelemben legfőképpen a kivárásról szólt. Mindenesetre a miniszterelnök azzal a jövőképpel bocsátotta útjára híveit, hogy Földet majd a nemzetek színes világa népesíti be, és ettől az emberiség sorsa felderül, szemben a globalista gyarmatosítók kihívásával.
Az ellenzéki szónokok közül Sneider Tamás azzal fordult rá az ’56-os párhuzamokra, hogy ő igazán képes átérezni a hősök nehéz sorsát, hiszen „én magam is kalandos életet éltem”. Kétségtelen, hogy ezzel a megfogalmazással az egykori szkinhedvezér nyerte a nap eufemizmusa díjat.
Alaposan odaszúrt a politológusoknak, mert műszavakat fabrikálnak az Orbán-rendszer megnevezésére, aminek nem találják nemzetközi példáját, holott egyszerű, ez itt bizony enyveskezű bolsevizmus. Amúgy a megnevezésvitában érintett politológusok éppenséggel tengernyi nemzetközi párhuzam után alkotnak és alkalmaznak definíciókat.
Mindenesetre az enyveskezű bolsevizmus vegytiszta levezetése megmutatta, Sneider a korrupcióban találta meg a rendszer fő bűnét, egyben sebezhető pontját. Téma volt a devizahitelesek még mindig meg nem oldott ügye és a kilakoltatások valóban fenyegető veszélye. A Jobbik elnökének beszéde kis mértékben ukránozást és kínaizást tartalmazott, ezzel összefüggésben viszont a pulpitusra csapott dühében, mert szerinte egymillióval kevesebb magyar él ma a Kárpát-medencében, mint nyolc évvel ezelőtt a demográfiai és a kivándorlási válság miatt.
A pártelnök két közepesen konkrét javaslattal élt. Az egyik az állami média bojkottja, szó szerint idézem, „Fuck off Híradó”, erre szólította fel a többi ellenzéki pártot is. Amúgy Botka László valami hasonlóval kísérletezett másfél éve, akkor nem csatlakoztak hozzá. Sneider másik programpontja az ellenállás, mégpedig a törvényesség határáig, ami a bolsevizmus diagnózisa után izgalmas felvetés, pláne egy országgyűlési képviselőtől. Lehet, hogy néha azért érdemes lenne olvasni a politológusokat. Akkor talán többet is tudna mondani, mint azt, hogy a hallgatóságon múlik majd, „milyen testet ölt az ellenállás”.
Ellenállásról természetesen a DK elnöke is beszélt, pártja születésnapján, hozzátéve: sokféleképpen lehet ellenállni. Voltaképp az elmúlt egy hónap pontosan arról szólhatott volna, mégis hogyan. Gyurcsány Ferenc fél évvel a választást követően örömét fejezte ki a felett, hogy pártjának van frakciója, és hét évvel pártja megalapítása után a felett, hogy van pártja. Kilátásba helyezte, az igazságot másokkal együtt elhozzák, inkább holnap, mint holnapután, bár lehet, hogy csak évek múlva. Az MSZP, a Párbeszéd, az LMP vezetői is mondtak néhány ünnepi szót, sokkal több kézzelfogható tartalommal azonban ők sem szolgáltak.
A Bem téri közös ellenzéki tüntetést elsősorban Hadházy Ákos és Márki-Zay Péter neve fémjelezte. A több párt szónokát és civil személyiségeket mozgósító rendezvény célja az európai ügyészséghez való csatlakozás kampányának megtámogatása volt. Ebből is látszik, hogy az ellenzék a korrupció elleni – teljesen jogos – küzdelemben véli megtalálni a közös nevezőt. A kérdés csupán az, ez nem pusztán felmentéséként szolgál-e az alól, hogy a saját országvezetési elképzeléseikről mondjanak valamit. Mindamellett az európai ügyészég témája tényleg túlmutathat önmagán: ha az uniós költségvetési kritériumok összekapcsolódnak a jogállami elvárásokkal, közöttük az európai ügyészséghez való csatlakozással, akkor a rendszer vezetőinek személyes gazdagodása többé nem lefölözi az uniós pénzeket, hanem eltorlaszolja az útjukat, és az tényleg egy másik helyzet.
Kételyt ébreszt ezzel kapcsolatban, vajon helytálló-e Hadházy reménye, miszerint egymillió aláírás egyfelől összegyűjthető, másfelől ez a tömegerő térdre kényszerítené a több mint két és fél millió támogatóval rendelkező kormánypártot. Ettől még fontos, hogy van közös ügy és akció, amire mozgósítani lehet az ellenzéki közéletet, annak ellenére, hogy az „istenverte televízió”, az „aljas propaganda”, vagyis az állami és kliensmédia egy szót sem ejt az aláírásgyűjtésről.
A hatalmas ovációval fogadott Márki-Zay Péter beszélt a limuzinokból kirángatandó és a palotáikban arany vécékefékkel urizáló korrupt elitről, és abban bizonyára igaza van, hogy az Orbán-rendszer klientúrája egészen pontosan addig fog lopni, ameddig megteheti.
Márki-Zay szerint a nemzet egységes, mármint a nyugati elkötelezettséget illetően, nem akarunk orosz gyarmat lenni, se pártállam. Már csak azt kell tehát eldöntenie a nemzetnek ebben a nagy egységben, milyen gyarmat nem akar lenni, miközben Hadházy megfogalmazásában zajlik a néphülyítés.
A hódmezővásárhelyi polgármester még messzebbre tekintett, mint Orbán, nem is májusra, de jövő októberre. Saját megválasztása példáját állította az önkormányzati választásra az ellenzék elé. Szerencsére ennek kapcsán a budapesti főpolgármester-jelölési előkészületeket jótékony hallgatás övezte, bár Puzsér Róbert független jelölt felszólalt az LMP rendezvényén, ostorozva a neoliberalizmust és a sérelmi politikát, amelyekkel szemben a centrum megszervezését ajánlotta. Kis kötözködés, hogy a centrális erőtér világában ez talán nem a legszerencsésebb megfogalmazás.
Puzsér utalt arra is, hogy „harminc éve rohad alattunk a Kádár-rendszer”, és bármi is az, ami bűzlik itt, nem Dániában, október 23-án adtunk neki egy nagy pofont.
