Krízissikerek – Misetics Bálintot nagyon megviseli a másik ember didergése

2019. február 12. 06:00 - szerző: Cseri Péter

Mindig felbosszantja, ha különlegesnek próbálják beállítani azért, mert olyan igazságtalanságok ellen küzd, amelyeket senkinek nem lenne szabad elfogadnia. Szerinte aki emiatt kivételesnek tartja, az óhatatlanul eltávolítja saját magától a problémát, meg akarja úszni, hogy érdemben szembenézzen a társadalmi egyenlőtlenségekkel. Misetics Bálint szociálpolitikus, A Város Mindenkié csoport egyik alapítója – aki már gimnazistaként elnyerte az Év egyéni adományozója díjat – azt vallja, az elmélet és a gyakorlat nem választható szét: számos egyetemen (többek között Budapesten, New Yorkban, Oxfordban) tanult társadalomtudományokat, de most is hetente eljár ügyeletbe szociális munkásként a Menhely Alapítvány krízisautójával. Misetics Bálint portréja.

Szól a zene Misetics Bálint szobájában. Nemcsak most, hanem mindig, dolgozni is zene mellett szeret. A széke mögött egy hatalmas transzparens áll egy Sinkó Ervin-idézettel, az egyik tüntetésről hozta haza. Két éve lakik ebben az albérletben – közel a Széll Kálmán térhez, 55 négyzetméteren –, azóta, hogy összeköltözött a barátnőjével, a díszlettervező Schnábel Zitával. Előtte évekig egyedül élt egy harminc négyzetméteres garzonban a Köztársaság téren. Puritán lakás, mondom, miután körbenézek a budai albérletben. Vitatkozik: nem lehet puritán, mivel közel van a körúthoz. Márpedig a berendezés kevésbé fontos, a helyszín miatt mindenképpen elit lakáspiaci pozícióban van. De miért fontos, hogy milyen körülmények között lakik? – kérdezi.

Igazából az fontos, hogy mit ért az emberhez méltó lakhatás fogalmán. Hiszen ezért az alapjogért küzd kamaszkora óta.

– Ez természetesen éppúgy relatív fogalom, mint a szegénység vagy a gazdagság – magyarázza. – Az emberhez méltó lakhatás fogalma időben és térben is eltérően értelmezhető.

Száz éve még nem tartozott bele, hogy minden lakásban legyen külön vécé, ma már alapkövetelmény.

De a jelenben is mást takar a kifejezés Norvégiában, Magyarországon vagy Kenyában. Mégis van néhány alapjellemzője a fogalomnak. Először is az ember olyan lény, akinek alapszükséglete, hogy legyen otthona. Az is alapkövetelmény, hogy ez az otthon ne legyen ártalmas az egészségre, nyújtson biztonságot, és ne lehetetlenítse el az ember szellemi és lelki kiteljesedését.

A jelenlegi lakása szerinte ezeknek a feltételeknek minden szempontból megfelel. Amúgy Misetics Bálint nem budai gyerek, hanem pesti. Rákoshegyi, azaz majdnem falusi. A házuktól néhány méterre a kilencvenes évek elején még búzatábla állt, a szomszédban lovat tartottak, az utcában valaki disznót hizlalt, másnak tyúkjai voltak. A szülei diplomások, az egyetemen ismerkedtek össze, mindketten közgazdászok lettek. Soha nem fogalmazták meg követelményként a három gyerekük számára, hogy elvárják tőlük a diplomát, ez mindhármójuknak magától értetődő volt. Bálint bátyja kommunikációs szakember lett, a nővére közgazdász. Azt leszámítva, hogy gyerekként néha ábrándozott arról, hogy pék lesz, és a gimnázium után egy évig a jogra járt, valójában mindig is társadalompolitikával akart foglalkozni. Nehéz megragadni, hogy miért. Így alakult.

Fotó: Merész Márton

– A Kép utcai általános iskolában kifejezetten gazdag gyereknek számítottam. Leginkább alsó-középosztálybeli családok gyerekeivel jártam együtt, volt roma, tajvani és egy hallássérült osztálytársam is. Soha nem felejtem el, hogy az egyik srác azért nem tudott eljönni velünk egy osztálykirándulásra, mert a családjának nem volt rá pénze. Ráadásul az anyukája éppen ebben az iskolában tanított. Aztán hatodik után bekerültem egy teljesen másik közegbe, egy hatosztályos gimnáziumba, a budai Toldyba, ahová jórészt a gazdasági-kulturális elit gyermekei jártak. Az egész évfolyamon hárman voltunk csak pestiek, sokan laktak a budai villanegyedekben – tehát összességében aránylag széles merítést láttam a főváros társadalmából.

Gimnazistaként kezdett el hajléktalan emberekkel foglalkozni. Rákoshegyről egy-másfél óra volt az út reggelente az iskolába, délután ugyanennyi hazafelé. Előfordult, hogy 20-30 percet kellett várni a buszra, télen ennyi idő alatt ő maga is alaposan átfagyott a megállóban. Közben azokra gondolt, akik egész éjszaka vagy akár egész télen a hidegben vannak. Nem értette, ha egyszer ez probléma, miért tesz mindenki úgy, mintha nem lenne az. Márpedig aki rezzenéstelenül elmegy egy fázó ember mellett, az nem látja a problémát. Talán 13 éves lehetett, amikor először szólított meg egy hajléktalan embert az egyik aluljáróban. Csak arra emlékszik, hogy azt kérdezte tőle, miben tudna neki segíteni.

– Aztán ez lett az egyik legfontosabb időtöltésem. Gimnazista koromban szinte az összes szabadidőmet azzal töltöttem, hogy az utcán élőkkel beszélgettem, igyekeztem segíteni őket a kisebb-nagyobb problémáik megoldásában. Szerencsére az iskola mindig jól ment, egy idő után pedig kifejezetten pihentetett a tanulás a sok ügyintézés, rohangálás után. A szüleim nem aggódtak, pedig előfordult, hogy az anyukám adott pénzt, hogy vegyek már magamnak egy új cipőt a régi szakadt helyett, én meg elrohantam venni egy pár cipőt az egyik hajléktalan ismerősömnek. Nem mártíromkodásból, hanem mert neki nagyobb szüksége volt rá. A nagymamám néha szóvá tette, hogy többet kéne foglalkoznom a lányokkal, az igazgatóhelyettes pedig egyszer behívatott magához egy kettes történelemdolgozat után azzal, hogy

nem szeretné, ha ez a „társadalmi munkám” a tanulás rovására menne.

Nem ment, legalábbis elsőre felvettek az ELTE jogi karára.

Eleinte az egész inkább arról szólt, hogy egy jó szándékú gimnazista lelkesedésből, de egy kicsit dilettáns módon próbál segíteni a rászorulóknak. Többször is szervezett az iskolában ruhagyűjtést, jótékonysági koncertet, karácsony előtt a barátaival rendre utcazenésznek állt, a közös bevételt pedig hajléktalan embereket segítő szervezeteknek ajánlották fel. Ezt a hagyományt a mai napig folytatják, most karácsonykor például a Nyugatinál játszottak. A zenéhez különleges kapcsolat fűzi, ének-zene tagozatra járt, hat évig tanult zongorázni, de tud dobolni is, játszik furulyán és gitáron.

A gyakorlati segítés mellett egyre inkább izgatta a dolog elméleti része is. Még bőven gimnazista volt, amikor először vett a kezébe szociálpolitikai szakkönyveket, tanulmányokat. Meg akarta érteni, hogy milyen társadalompolitikai okai vannak a hajléktalanságnak, miként alakult ki és működik az a rendszer, amely képtelen hatékonyan kezelni ezt a problémát. Azt mondja, az elméleti tudás felszabadító élményt ad, megerősíti az embert a gyakorlati munkájában. Az ösztönösen baloldali kamaszból a tanulás faragott tudatos szociáldemokratát. Tizenhat éves volt, amikor először szerepelt a nyilvánosságban, 2003-ban a Menhely Alapítvány jelölése alapján ő lett az Év egyéni adományozója. Emlékszik, a köszönő beszédében harcosan fogalmazott, arra figyelmeztetve a hallgatóságot, hogy jó szándékú középiskolások nem vehetik át az állam feladatait a hajléktalanellátásban. Még le sem érettségizett, már interjúk készültek vele, megjelent az első véleménycikke a Népszabadságban.

Fotó: Marton Meresz

Fokozatosan ismerkedett meg a politikával, de a gimnázium utáni első évek inkább a tanulásról szóltak. A jogot egy év után otthagyta, rájött, hogy a jogvédelemnél jobban izgatja a társadalompolitika. Ehhez kapcsolódó szakokra járt szerte a világban. Alapdiplomáját az ELTE-n szerezte, ösztöndíjjal hosszabb-rövidebb ideig tanult a New York-i Bard College-on, a kaliforniai Berkeley-n, Antwerpenben, a budapesti CEU-n. Mesterszakos diplomáját az Oxfordi Egyetemen szerezte összehasonlító társadalompolitika szakon, szakdolgozatát – amely a kelet-európai államok jóléti politikájáról szólt – évfolyamelsőnek választották, ezt a tényt pedig bele is gravírozták a legjobb szakdolgozatok szerzőit megörökítő fémlapba az intézményben. Várhatóan még az idén doktorál az ELTE-n szociálpolitikából.

Hosszú időn át a különböző ösztöndíjakból tartotta fönn magát – kegyelmi állapot volt, mondja utólag –, manapság többféle tevékenységet is kell végeznie, hogy meg tudjon élni. Jelenleg szabadúszó, ami azt jelenti, hogy szociálpolitikai előadásokat és képzéseket tart, angol nyelvű szakirodalmat fordít, önkormányzatok számára állít össze szakmai programokat, oktat a Milestone Intézetben, magyar dokumentumfilmek angol feliratozását készíti, valamint utcai szociális munkásként éjszakai ügyeleteket vállal. Ebből nem lehet meggazdagodni, az is előfordul, hogy kölcsönt kell kérnie a szüleitől vagy a barátaitól, viszont ő is szó nélkül ad kölcsönt a hozzá forduló rászorulóknak.

Tévéje nincs, főleg az internetről tájékozódik. A gmail a kezdőlapja, sajtószemlének a Facebookot használja – a 2710 ismerőse közül mindig megoszt valaki olyan cikket, ami érdekli őt. Cserébe ő is megosztja a falán azokat az írásokat, amelyeket fontosnak tart. Ritkán kommentel, ahogy mondja: csak kiélezett politikai helyzetekben. Egyre többet olvas szépirodalmat, főleg olyan szerzők műveit, akik szívesen foglalkoztak társadalmi problémákkal – Sinkó Ervint, Kassák Lajost, Déry Tibort, Tar Sándort, Kiss Tibor Noét, George Orwellt.

Az elmélyült munkához mindig szüksége van zenére. Akármit csinál is, a háttérben szól a muzsika. A legnagyobb kedvence a posztrock műfaj egyik klasszikusa, az izlandi Sigur Rós, de szívesen hallgat úgynevezett dühös zenét, modern repetitív muzsikát, valamint autentikus népzenét – főként magyart és indiait –, Ando Dromot, Besh o droMot, a klasszikusok közül pedig Bach és a barokk áll a legközelebb a szívéhez.

Szeret futni, de kevés ideje van rá. Leginkább úgy sportol, hogy mindenhová biciklivel jár. Jogosítványa nincs, viszont rendszeresen vállal éjszakai ügyeletet a Menhely Alapítvány krízisautóján.

– Nagyon megvisel annak a tudata, hogy amikor hazaérek a hidegből, otthon dolgozom, vagy lefekszem aludni, akkor sokan továbbra is kinn vannak a fagyban. Ebből a szempontból nagyon nehéz nekem télen Budapesten lenni. Az teszi elviselhetőbbé, hogy akad egy olyan nagyon gyakorlati munka, amiben részt tudok vállalni, és ami arról szól, hogy igyekezzünk megóvni a fagyhaláltól a fedél nélkül élő embereket.

Másfél évtizede vegetáriánus. Elvi okokból vált azzá. – Ha én magam soha nem tartanék rettenetes körülmények között egy malacot, majd semmiképpen nem mészárolnám le, akkor ne is akarjak szalámit enni – vallja.

Egyszerre tartja magát civilnek és politikusnak. Gimnazistakorától jár tüntetésekre, tulajdonképpen mindig ellenzéki szerepben volt. Annak idején következetesen bírálta a baloldali kormányok lakáspolitikáját, elsősorban a szociális bérlakások építésének elmaradását. A baloldali és liberális politikusok még leültek vele vitázni, emlékszik, hogy

Molnár Gyulától például nyilvánosan kérte számon, amikor az újbudai szocialista polgármester a „hajléktalanmentes övezet” szlogenjével kampányolt.

A NER-korszakban egyetlen kormánypárti politikus sem vállalt vele nyilvános vitát szociál- vagy lakáspolitikai kérdésekben. Egyszer majdnem összejött egy ilyen Baló György RTL klubos műsorában, de Soltész Miklós államtitkár lemondta a közös szereplést. Manapság a rendszerellenes tüntetések egyik visszatérő szónokának számít. A pártpolitikával is volt egy hosszabb liezonja, de ez a kapcsolat már véget ért. Éveken át aktív tagja volt az LMP-nek, ő írta a párt lakáspolitikai koncepcióját, egy időben szakpolitikai szóvivőként is tevékenykedett. A pártszakadás után egy rövid ideig a Párbeszédhez csatlakozott, aztán onnan is kipörgött.

– A politizálás jóval tágabb fogalom a pártpolitikánál.

Sosem értettem egyet azzal a felfogással, hogy a civilek ne politizáljanak.

Civil aktivistaként ugyanúgy elvekről, érdekekről, elosztási kérdésekről és hatalomról szól a tevékenységem, mint a megválasztott politikusoknak. Voksoláson szerzett felhatalmazás csupán ahhoz kell, hogy az államhatalom részeként politizálj. Én még soha nem voltam része az államhatalomnak.

De még lehet. Elmondta, ha idén ősszel Karácsony Gergely lesz a főpolgármester, és igényt tartana a munkájára, szívesen szállna be a professzionális politikacsinálásba. Tudna és akarna is segíteni a főváros lakás- és szociálpolitikájának gyakorlati alakításában.

Mindenesetre a szociálpolitika nem az a szakma, amely a művelőjét túl sok látványos sikerrel kecsegtetné. Ezzel ő is tisztában van. Másképp is méri a sikert, mint egy átlagember.

– Minden apró eredménynek örülni kell. Ha valakit kilakoltatnak hétfőn, de szerdán vissza tudjuk vinni a lakásába, az siker. Ha eleve meg tudjuk akadályozni, hogy kitegyék az utcára, az még nagyobb siker. Ha képesek vagyunk mérsékelni egy ember indokolatlan szenvedését, vagy legalább ott tudunk lenni azok mellett, akiket mindenki más magára hagyott, azzal már sokat tettünk.

Misetics Bálint már másfél évtizede meghatározó alakja a hajléktalanság elleni küzdelemnek. Pedig még mindig nagyon fiatal. 32 éves. / Cseri Péter