Kádár János nyomában

- Annyi Kádár-kép, ahány Kádár-kutatás?

– Szerintem igen. Eddig főként politikai életrajzok készültek Kádár Jánosról: bírálták vagy méltatták őt. De én a hétköznapi Kádárt írtam meg. A magánembert, a Cserje utca 21.-es villa lakóját.

- Pontosabban: az első titkár puritánságának a mítoszát oknyomozta. Miért?

– Meg akartam érteni a „puritánlegendáriumot”. Ha úgy tetszik: a Kádár-kultuszt. Az előző könyvem, K-vonal – Uralmi elit és luxus a szocializmusban, az állampártvezetők életviteléről szólt, de arról is: a mindenkori hatalmasok szokásai túlmutatnak a politikai rendszerváltásokon. Bár nem Kádár volt az akkori főszereplőm, a kötet elemzéseiben többen felvetették, hogy a politika kiváltságosai közt Kádár mégiscsak puritán volt. Kíváncsi voltam, az ő személyét miért így látják. Ezért kezdtem a „legendavadászatba”. Vajon a mindennapjaiban is puritán volt Kádár? Vagy rávarrták a szürke ember jelmezét? Ki volt a politikai szabásza? A társadalom? Ő, saját maga? Az utókor?

- Azt írja, Kádárt az ötvenes években sem a nézetei, sem a tettei, sem a személyiségjegyei nem különböztették meg a kommunista párt többi sztálinista vezetőjétől. És 1956 után a társadalmi gyűlölet volt a „piktora” a Kádár-képnek, amelyet idővel rokonszenvesebbé formált Kádár puritán arca. Csakhogy ő tudatosan alakította ki a puritán szokásait.

– Kétségtelen, Kádár visszahúzódó volt. De el is várták tőle, hogy ilyen legyen. Ő meg igyekezett megfelelni a kívánalomnak. Ez a játszma a nyilvánosságban zajlott a rendszer legitimációjáért, amelynek egyik alapkérdése éppen a pártvezetőről az ötvenes években alkotott imázs megváltoztatása volt. Az emberek tudták, rövid távon nem megváltoztatható a rendszer. Ám ahhoz, hogy a hétköznapokban elfogadják a diktatúrát, Kádárt előbb elfogadhatóvá kellett tenniük a maguk számára.

- Önvédelemből konszolidálták volna a Kádár-képet?

– Igen. Kádár valamennyire mindig reflektált a valóságra. A „tömegigény” a konszolidálás volt a rendszeren belül, az első titkár megértette ezt.

- Úgy érti: a Kádár-kultuszt a tömeg igényelte?

– Kádár Jánost távolról sokan puritánnak láthatták, ami idővel magának a Kádár-rendszernek az arculatát is árnyalta. Azt állítom: noha úgy tűnt, mintha mindaz, ami élhetővé tette a diktatúrát, Kádár János tulajdonságaiból fakadt volna, a Kádár-kultusz nemcsak Kádár személyiségéből következett. Hanem abból a társadalom-lélektanból is, amely a Kádár-korszakot jellemezte. A társadalom által megteremtett Kádár-kultusz lényege pedig épp a kultusznélküliség volt.

- Kádárról úgy hírlett – vagy úgy híresztelték –, hogy szenvedélyes olvasó, művelt politikus. Ön idézi a kötetében Aczél György hajdani kulturális főideológust, aki feljegyezte: nem érti, miért lett presztízse a „tanulatlan” Kádárnak. Mi az igazság? Egyáltalán: utólag kideríthető?

– Aczél azt is leírta: Kádárt nagyon érdekelte a modern képzőművészet, csak „nem kompromittálta magát, hogy kiálljon mellette”. Szintén Aczéltól tudható: Kádár egyik kedvenc könyve a Švejk volt. Amúgy Kádár könyvtára egyben maradt, s ma a Politikatörténeti Intézeté. A kötetekből ítélve: Karinthyt és Rejtőt is sokat olvasott az első titkár. Vas István verseit is forgathatta. Míg például Weöres Sándortól egyetlen kötete sem volt. Az igazság az: Kádár János önmagát képezte. De Aczél György ugyancsak formálhatta az ízlését, aki a „személyiség varázsával” magyarázta aztán Kádár tekintélyét.

- Kádár elzárta a magánéletét a nyilvánosság elől. Rejtőzködő volt. De ön „bevilágított” az egykori rózsadombi villa nappalijába, könyvtárszobájába, konyhájába is. Hol és hogyan élt Kádár – feltárta különféle dokumentumok, képek alapján.

– A Kádár-villa is fontos kelléke a legendáriumnak. Történetét eddig senki sem kutatta, holott már az is jelképes. Kádár János a Rózsadomb egyik legmagasabban fekvő, lényegében beépítetlen területén választott házat magának. Még belügyminiszterként. Akik akkoriban el akartak menekülni az országból, „felajánlották” a házukat, lakásukat az államvédelemnek. Érdekelt, ki lakott Kádárék előtt a Cserje utca 21.-ben. Kiderült, Vértes István, a Független Magyar Demokrata Párt politikusa, Kádár képviselőtársa a parlamentben, akinek az édesapját Auschwitzban elpusztították. Kádár személyesen intézhette a villaügyet: Vértes elhagyhatta az országot – feltehetőleg ingatlanja fejében. Már akkor óvóhely volt a ház pincéjében. A teraszról pedig fantasztikus panoráma nyílt az egész városra. Ugyan a többi pártvezető is a „káderdűlőn” lakott – a kommunizmusban a népnyelv így hívta a Rózsadombot –, ám Kádár még közöttük is rejtőzködött. Eleinte szomszédjai sem voltak. Elszigetelte magát. Különben a villa rendszerváltás utáni története is érdekes: annak a vállalkozónak a tulajdona lett utóbb, aki a Citadella-teraszt emelte, majd lebontatták vele. A Kádár-villát is átépítette.

- Kötetében rekonstruálja Kádár János mindennapjait, viselkedését is. Fellapozta egykori asztali naptárát, mikor gyógytornázott, ki vágta a haját, mit látott színházban, hova utazott. Élővé tette Kádár szokásait. Például szeretett amerikai filmeket nézni. Minden évben ugyanakkor ment szabadságra. Szinte kényszeresen precíz volt.

– Meglepett, mennyire fegyelmezetten élt Kádár. Pontos időbeosztás és a maga alkotta szabályok alapján. Kényesen ügyelt arra, hogy ne lehessen megelőzni a köszönésben. Szinte mindenkivel magázódott. Viselkedése a nyilvánosság előtt akár természetesnek is tűnhetett, pedig hát nagyon tudatos volt. Aki ilyen tervszerű a mindennapjaiban, annak kevés valódi szabadsága marad.

- És végig retteghetett, hogy ne zökkenjen ki a puritánszerepből. Mert az esetleg a hatalmának a végét is jelentette volna, nem?

– Tartott is attól, hogy bármikor elveszítheti a „nagyságát”. Persze az ő személyiségét sem hagyta érintetlenül, hogy ennyi időt töltött a hatalomban. Tudata megbomlott. Az orvosa nyilatkozta, de végül maga Kádár is kimondta: leginkább az zavarta, hogy az utókor csakis az ő bűnének tekinti majd az 1956 utáni megtorlást. Félt, ez lesz az ő történelmi szerepe. Nyilván volt valami igazság abban, hogy az nem egyedül az ő bűne volt. Ahogyan a Kádár-rendszer vívmányai sem köthetők kizárólag őhozzá.

- Mindenesetre több szerepe is volt Kádárnak. Másként viselkedett az ötvenes években Rákosi környezetében, a hatalom éveiben, másként a munkatársaival, megint máshogyan a nyilvánosság előtt. Mit gondol, önnek sikerült kiderítenie, milyen is volt valójában Kádár János?

– Nehéz megmondani. Első számú politikai vezető, aki valamilyen módon képes volt megfelelni annak a szerepnek, amelyet a társadalom a diktatúrában elvárt tőle. Új fogalmat találtam ki rá: „ressentiment diktátor”.
A ressentiment a kisemberek, az alattvalók dühe, hogy a rezisztencia feladására kényszerültek, s a hatalmi rendszer tehetetlen elfogadásával tulajdonképpen belátják az ellenállás hiábavalóságát. Ami persze frusztrálja őket. Az egész Kádár-rendszernek az volt a közösen kialakított lényege, hogy az indulatnak ne legyen igazi célpontja. És Kádár sem akart szembemenni a társadalom egészével. Minden szimbolikus cselekedete arra irányult, hogy őt is a ressentiment emberének lássák. Olyan politikusnak, aki nem különbözik a „nép fiaitól”. Korát megelőzve ismerte fel: a szerénység álarca mögött bármit megtehet. Így élte az életét. Nem lett sokkal rokonszenvesebb attól, hogy közelebbről láttam.