Ez nem konfliktus, hanem háború

2020. november 21. 16:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Az SZFE hallgatói a járvány miatti korlátozásokra hivatkozva november 9-én bejelentették: befejezik az egyetemfoglalást. Úgy fogalmaztak: „A blokádot nem feladjuk, hanem magunkkal visszük.” A kormánynak azonban hetvenegy nap alatt sem sikerült megtörnie a diákok ellenállását. A vírus ugyan kényszerpihenőre küldte az egymással szemben álló feleket, de valójában semmi nem oldódott meg. Két, a társadalmi konfliktusok kezelésében jártas szakembert, Hunčík Péter pszichiátert és Síklaki István szociálpszichológust kérdeztünk arról: mi segíthetne a patthelyzet feloldásában?

Hunčík Péter pszichiáter szerint az SZFE diákjai bölcs döntést hoztak, amikor felszámolták a blokádot. A Vidnyánszky Attila vezette kuratórium mögött ott áll az egész kormány, olyan erőfölényben vannak, aminek hosszú távon nehéz lenne ellenállni. Legalábbis az egyetemisták jelenlegi társadalmi támogatottsága mellett. „Bár a blokádnak egyelőre vége, ettől még a kormány és az egyetem közötti konfliktus megmaradt. A diákok pihenési időt nyertek, átgondolhatják, milyen új stratégiákkal küzdhetnek tovább az autonómiájukért. Mert abban biztos vagyok, hogy folytatni fogják a tiltakozó akcióikat” – mondja Hunčík.

Síklaki István szociálpszichológus is úgy látja: az SZFE hallgatói most emelt fővel kiléphettek abból a patthelyzetből, amelynek a feloldására már nem volt esély. A blokád felfüggesztése valójában mindkét félnek, a kormánynak és a hallgatóknak is jókor jött. A diákok arcvesztés nélkül vonulhatnak vissza, sőt, a hetvenegy napos hősies ellenállásuk miatt példaképpé váltak. Ugyanakkor a kormány kommunikálhatja úgy az ügyet, hogy bármekkora is volt rajtuk a nyomás, a hatalmat nem lehet megingatni. „Orbán Viktor azt a látszatot akarja fenntartani, hogy ő a megfellebbezhetetlen vezér, a megtestesült Erő. Az egész politikája az autokrata erőfitogtatáson alapul – magyarázza Síklaki. – A miniszterelnök úgy érezheti, ha egy pillanatra is elgyengülne, akkor neki vége. És ez valószínűleg így is van. Egy demokráciában a politika a jó kompromisszumokra épül. Orbán számára azonban nem létezik kompromisszum. Egyedül az internetadó elleni tüntetés után volt hajlandó visszakozni, de ott csak egy törvényt kellett módosítani. Az SZFE körüli balhék viszont már túl nagyra dagadtak, túl látványossá váltak, ezért ebből presztízsveszteség nélkül Orbán nem hátrálhatott meg.”

Síklaki István

A szociálpszichológus hozzáteszi, Orbán számára a kultúra mindig is a szimbolikus erőpolitika terepét jelentette. Ezt már 1998-ban, az első Fidesz-kormány megalakulás után is demonstrálta. Az egyik első intézkedése az volt, hogy az előző, balliberális vezetés alatt elkezdett Nemzeti Színház építkezését leállította az Erzsébet téren, és a helyén hosszú időre ott maradt a „nemzeti gödör”, ő pedig a Soroksári út mellett építtetett egy másik Nemzetit. Hasonló helyzet alakult ki, miután másodszor is megnyerte az országos választást. 2011-ben történt, hogy az akkori kulturális miniszter kinevezte Horváth Ádám operaénekest a Magyar Állami Operaház főigazgatójának, mivel a szakmai grémium az ő pályázatát ítélte a legjobbnak. A külföldről hazatérő Orbán telefonon utasította a minisztert, hogy azonnal vonja vissza Horváth kinevezését. Síklaki szerint a Nemzeti Színház és az Operaház egyaránt kultúrpolitikai szimbólumként volt fontos Orbánnak. A Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalása is szimbolikus, ideológiai jelentőségű számára, hisz a fideszes propaganda az SZFE-t liberális tűzfészeknek bélyegezte. A szociálpszichológus úgy véli, Orbánnak eddig mindig sikerült az akaratát ráerőltetni az ellene szegülő társadalmi csoportokra. Ez precedenst teremtett: az emberek beletörődtek abba, hogy úgysem tudnak mit tenni, s kialakult az össznépi szervilizmus és meghunyászkodás légköre. Az SZFE ügye Síklaki szerint ezért is unikum: az ország egyik legkisebb egyeteme bebizonyította, a gátlástalanul nyomuló hatalmat is meg lehet állítani.

Ugyanakkor mindkét szakember leszögezi: a kormány és az egyetem közötti patthelyzetben a konfliktuskezelő mediátori módszerek nem alkalmazhatók. Annak ugyanis az az alapfeltétele, hogy mindkét fél hajlandó legyen leülni egymással, és közös megoldást keresni. A mediátor csakis semleges személy lehet, akinek nem az a dolga, hogy a múltban elkövetett hibákat bolygassa és bűnösöket keressen. A konfliktus feloldásában kell segítenie a vitában álló feleknek. Csakhogy az SZFE esetében a kormány által kinevezett kuratóriumnak és a diákoknak nincsenek közös céljaik. Ha ugyanis a hatalom térdre akar kényszeríteni egy független egyetemet, meg akarja fosztani az autonómiájától, a másik fél pedig védekezik, és a szabadságáért küzd, az már háború. Harci helyzet. Ebben pedig a mediátor már nem tud segíteni. Az egyetemisták hiába kérték, hogy a kormányzat részéről tárgyalhassanak valakivel. Hiába kérték erre Palkovics László illetékes minisztert is, elutasították őket. Síklaki szerint az viszont teljesen érthető, hogy a hallgatók nem akarnak egyezkedni a kuratóriummal. Bármilyen kompromisszumot kötnének vele, az az autonómiájuk feladását jelentené. Ezért sem maradt más lehetőségük, mint a blokád.

A Vidnyánszky Attila vezette kuratórium úgy tünteti fel magát, mintha csupa jó szándékkal, pozitív reformtervekkel közeledne: megígérték, hogy megduplázzák az SZFE költségvetését, lesz új campus, és bővítik az iskola nemzetközi kapcsolatait. „Csakhogy közben lefejezték az egyetemet, a szenátustól minden jogkört elvettek, és a saját embereiket ültették a kuratóriumba – mondja Hunčík. – Valójában őket akarják helyzetbe hozni, kisajátítani maguknak az SZFE-t, azon az áron is, hogy közben tönkretesznek egy jól működő intézményt. A hallgatók joggal érezhetik úgy: az alapítványi működtetés valódi célja, hogy a hatalom rétegye a kezét erre az egyetemre is.”

Hunčík Péter szerint Vidnyánszky Attila hatalmi étvágya szinte csillapíthatatlan. Noha rendezői tehetségét mindenki elismeri, szinte minden fontos pozíciót megszerzett magának a színházi szakmában. Telhetetlen hatalomvágyát sértettség és bosszúvágy is fűtheti. „Ebben a tekintetben a karaktere hasonlít Orbánéra, nem véletlen, hogy egymásra találtak.” Síklaki István is hasonlóan vélekedik: „Vidnyánszky cezaromán, paranoid személyiség, akire jellemző, hogy az én határait rosszul érzékeli, ezért is akar mindent maga alá gyűrni.”

Hunčík azt is kiemeli: az egyetemi autonómia megsértése nem most kezdődött el az SZFE erőszakos alapítványi átalakításával. A felsőoktatásban 2014-ben bevezetett kancelláriarendszer súlyosan sérti a felsőoktatási intézmények függetlenségét, hiszen a kancellárokat a miniszterelnök nevezi ki, így ők közvetlen politikai kontrollt gyakorolhatnak az egyetemek felett. Hunčík Péter azt is hangsúlyozza: „Se a szlovákoknál, se a cseheknél, se a románoknál, se a szerbeknél nem történhetne meg az, ami Magyarországon az SZFE-vel. Ugyanis máshol nem vezették be a kancellária rendszerét, az egyetemek függetlenek maradtak, sokkal komolyabban veszik a felsőoktatás autonómiáját.”

Tegyük hozzá, az SZFE kancellárja, Szarka Gábor messze túllépett amúgy sem csekély hatáskörén. Síklaki István több hazai egyetemen is tanít. Azt mondja, a kancellárnak normál körülmények között nem lenne joga érvényteleníteni a tanulmányi félévet, mint ahogy azt Szarka az SZFE-vel megtette. Hatásköre túllépéséhez nem indok, hogy nem tudja ellenőrizni, miként folyt az oktatás. A tanárok feladata az órák megtartása, a diákok értékelése. A kancellárnak csak az egyetem gazdasági és üzemeltetési felügyeletéhez van jogköre. Az oktatásba nem szólhat bele. „Csak hát egy önkényuralmi rendszerben az egyetemen belül is kialakulhat egyfajta önkényuralmi működés” – jegyzi meg a szociálpszichológus.

Hunčík Péter

Hunčík Péter azt mondja, minden diktatúrának közös jellemzője, hogy mélységesen értelmiségiellenes. Ebből a szempontból az ötvenes évek kommunista rendszere hasonló, mint a 2010 óta regnáló NER-é. Ez az oka annak, hogy az Orbán-kormány elüldözte a CEU-t, majd az Akadémiát is feldarabolta, leválasztotta róla a kutatóintézeteit. „A politikusok között Orbán Viktor a legjobb pszichológus – folytatja Hunčík. – Pontosan tudja, hogy főleg a vidéki kistelepüléseken élő iskolázatlan embereket jól lehet az értelmiség ellen uszítani, okoskodó, ingyenélő libernyákoknak beállítani őket. Lehet, hogy ezzel nem lehet annyira mozgósítani, mint a cigányozással vagy a migránsozással, de azért ezzel is kellőképpen lehet gyűlölködést szítani.”

Síklaki István úgy véli, nem véletlen, hogy épp a színművészetisek tudtak hetvenegy napig ellenállni a hatalmi nyomásnak. „Amikor korábban az MTA-t támadta meg a Fidesz, az akadémikusok nem voltak elég bátrak hangosan tiltakozni, nem tudtak széles rétegeket megszólítani. A kormány azt hitte, az SZFE-nél is legfeljebb lesz némi zúgolódás, »tüntikézés«, és ennyi. Csakhogy a színművészeti egyetem sajátos mentalitású közeg, szemben a tudományegyetemekkel, vagy mondjuk a műegyetemmel, ahol a kreativitásnak, önállóságnak, szabad gondolkodásnak jóval kevesebb terepe van, és nagyobb a fegyelem. Az SZFE hallgatóinál kezdettől érződött a jól szervezett csoportdinamikai erő, ráadásul ők azt tanulják, hogy a nyilvános szerepléseikkel hogyan lehet a leghatásosabban megszólítani az embereket.”

Hunčík megjegyzi, ahhoz, hogy a diákok eredményesen folytathassák a küzdelmüket, növelni kellene a támogatóik körét. Az autonómiát egyedül nincs sok esély kivívni. A többi felsőoktatási intézménynek már régen egységesen csatlakoznia kellett volna hozzájuk, hisz az autonómia számukra is alapvető kérdés. Az nem megy, hogy az egyik egyetem odaáll az SZFE mellé, a másik nem. Az nem elég, hogy a színházi és filmes szakmából néhányan fel mernek szólalni egy demonstráción. Közösen kellene kiállni, és azt mondani: elég volt! Ez így nem mehet tovább.