Orbán Viktor tehát nem demokrata, főleg nem kereszténydemokrata

2019. szeptember 23. 06:55 - szerző: Zala Miklós

Új sorozatunkban a kormányoldalról egyre inkább támadott liberális demokrácia kérdésével foglalkozunk. Elismert kutatókat, tudósokat kértünk fel arra, elemezzék a liberális demokráciák jelenét, az őket ért támadásokat, a bennük rejlő ellentmondásokat és a demokráciák javíthatóságát. Ezúttal Zala Miklós politikafilozófus véleményének adunk teret.

2014 nyarán Fareed Zakariát, az ismert újságírót és a nemzetközi kapcsolatok szakértőjét nem akármilyen meglepetés érte. Orbán Viktor miniszterelnök júliusi tusnádfürdői beszédében ugyanis beemelt egy fogalmat a magyar és a nemzetközi politika hétköznapjaiba, mely addig főleg a társadalomtudományok világában volt csak ismert, épp Zakaria révén. Ez a fogalom az illiberális demokrácia. A meglepődött Zakaria hamar tollat is ragadott, és a The Washington Postban írta meg, hogy Orbán rendszere leginkább putyinizmusként jellemezhető.

Putyinizmusként kategorizálni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét nem áll messze a valóságtól. Ám annak, hogy itt még mindig kérdésként merülhet fel, hogy Orbán rendszere autokrácia-e, vagy esetleg valamilyen fura típusa a demokráciának, megvan a maga oka, amiben Zakaria is ludas bizonyos mértékig. Ez az ok nem más, mint a liberális demokrácia lényegének félreértése.

Fotó: MTI/Veres Nándor

Ebben az írásban ezt a félreértést szeretném tisztázni a liberális demokrácia néhány elméleti kérdésének tárgyalásával, illetve az illiberális demokrácia orbáni értelmezésének kritikájával.

Kezdjük a demokráciaelméleti kérdésekkel. Zakaria szerint a Nyugaton elterjedt választói demokráciát és alkotmányosságot egyaránt garantáló liberális demokrácia csak egy lehetséges kombinációja két különböző összetevőnek: egy demokratikusnak és egy liberálisnak. Előbbi a kiterjesztett választójogon alapuló rendszeres választásokat jelenti, utóbbi bizonyos alapjogok garantálásáért felel, mint az alkotmányosság, joguralom, szólás- és sajtószabadság vagy kisebbségi jogok. Számos nem nyugati országban a demokratikus választások intézményének fenntartása nem jár együtt az alkotmányos alapjogok, a sajtó- és szólásszabadság vagy a kisebbségi jogok védelmével. Ez utóbbiak lennének tehát az illiberális demokráciák.

Zakaria demokráciafelfogása azonban téves: a demokratikus összetevő az ő megközelítésében a demokrácia „minimalista” értelmezésén alapul, amelyet még Joseph Schumpeter vezetett be a negyvenes években. Schumpeter szerint demokrácia az a politikai rendszer, ahol a politikai vezetők békés úton, kompetitív választások útján szerzik meg a hatalmat, és ily módon le is válthatók. Ez a meghatározás azonban egy sor nehézségbe ütközik. Mint arra Kis János rámutat, ez az értelmezés képtelen különbséget tenni választásokon kvázi leválthatatlan autokráciák és a demokráciák között. A második világháború után például a svéd szociáldemokraták évtizedeken keresztül gyakorlatilag leválthatatlanok voltak, de Svédország ebben az időben természetesen nem volt autokrácia. Az értéksemleges minimalista definíció látóköréből pont a lényeg kerül ki: azon feltételek teljesülésének az erkölcsi értékelése, amelyek egy politikai rendszert valódi demokráciává tesznek.

A minimalista definíció tehát azért téves, mert a demokrácia nem pusztán leíró, de normatív kategória is.

De nem csupán az előbb említett értelemben az: egy igazi demokráciában ugyanis a többségi döntésnek autoritása lesz. Azaz ha az adott demokrácia megfelel a normatív követelményeknek (például biztosítja a szólásszabadságot, a szabad sajtót, a valódi politikai egyenlőséget, és mérsékeli a többségi döntéssel járó hátrányokat), akkor a többségi döntések minden állampolgárt köteleznek a döntés elfogadására. (Zárójeles megjegyzés: persze nem minden esetben. A demokrácia szerves része a polgári engedetlenség és a lelkiismereti ellenállás is, de ezeknek a fontos kérdéseknek a tárgyalására itt most nem vállalkozhatok.)

A demokráciának ezek az erkölcsi vonatkozásai tehát jóval túlmennek a minimalista, értékmentes felfogáson, és megkívánják bizonyos alapjogok és az azokat biztosító intézmények meglétét is. Ahol most tartunk, az viszont már nem más, mint a liberális demokrácia. Kis Jánosnak így abban is igaza van, hogy a liberális demokrácia tulajdonképpen a demokrácia szinonimája – az illiberális demokrácia pedig nem demokrácia. Ezt tulajdonképpen Zakaria is elismeri Orbán tusnádfürdői beszédére írt válaszcikkében, amikor Orbán rendszerét Putyinéhoz hasonlítja.

Zakaria félresikerült elmélete viszont kapóra jött Orbánnak. Az illiberális demokrácia eufemizmusa amolyan politikai fügefalevélként lehetővé tette számára, hogy – rendszerének lényegét elfedve – a demokrácián belül definiálja az amúgy valóban nem könnyen besorolható NER-t. Így a nyilvánosságban Orbán hangsúlyozhatja, hogy a NER még demokrácia, csak másfajta, mint a konszolidált európai demokráciák.

Orbán illiberális demokráciaértelmezését azonban érdemes közelebbről is megvizsgálni, mivel meglehetősen sajátságos. Az Európai Parlamentben azt találta mondani, hogy az nem más, mint amikor „nem a liberálisok nyernek”. Igaz, ezt a definíciót valószínűleg betudhatjuk a miniszterelnök fura humorérzékének. Ami viszont érdekes, hogy a 2014-es tusnádfürdői beszédében még eredetileg a sikeresség összefüggésében hozta be az illiberális demokrácia fogalmát. Sikerországokként pedig, India kivételével, csak olyan államokat sorolt fel, amelyek nem demokráciák: Szingapúrt, Kínát, Törökországot, Oroszországot. Orbán ráadásul egy helyen még el is árulta magát: ezekkel az országokkal kapcsolatban azt mondta, hogy bár „nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák és talán még demokráciák sem”, de mégis sikeresek.

Öt évvel ezelőtt tehát Orbán fejében az illiberális demokrácia valamilyen gazdaságilag jól teljesítő autokráciaként körvonalazódott, amelyet a felesleges demokratikus viták nem hátráltatnak.

Tavaly a Kossuth rádió 180 perc című műsorában azonban már az illiberális demokrácia helyett „nem liberális demokrácia” építéséről beszélt, ami szerinte nem más, mint a kereszténydemokrácia. Orbán persze ebben az esetben is igyekszik kozmetikázni az általa felépített politikai valóságot. Ahogy az illiberális demokrácia sem valódi demokrácia, úgy a kereszténydemokráciának sincs semmi köze az alapjogokat semmibe vevő, tekintélyelvű rendszerekhez. Épp ellenkezőleg, a 20. századi kereszténydemokrácia jelentős részben a totalitárius rezsimekkel szemben jött létre. Pontosabban abból a negatív tapasztalatból, amelyet a katolicizmus a totalitárius rezsimekkel való együttműködésből szerzett. Így a totalitárius rendszerek logikájával szemben a kereszténydemokrácia az emberi méltóság eszméje köré épült, és a liberális demokrácia keretei között valósult meg.

A kereszténydemokrácia alapértékei teljesen idegenek Orbántól. A kereszténydemokrácia – egyik legnevesebb kortárs kutatója, Carlo Invernizzi-Accetti és szerzőtársa, Daniel Steinmetz-Jenkins szerint – három alapelven nyugszik. Az első az emberi méltóság, a második a kapitalizmus erkölcsi bírálata, mely a nélkülözők iránti szolidaritást hangsúlyozza. A harmadik alapelv pedig az „eltökélt” internacionalizmus, amely egyfelől támogatja az országok feletti együttműködéseket, s mely szolidáris a nehéz helyzetben lévő országokkal.

Minden aggály, amit Invernizzi-Accetti és szerzőtársa hoz fel Trumppal kapcsolatban, igaz Orbánra is: egy keresztény(demokrata) soha nem fordítana vissza a határról menekülteket (főleg nem éheztetné őket szándékosan, tehetnénk hozzá). De Trumptól és Orbántól a szolidaritás eszméje is teljesen idegen. Trump és Orbán, mint a legtöbb jobboldali populista politikus, cinikus, bezárkózó, országukat minden más ország elé helyező külpolitikában hisz.

S míg a kereszténydemokrácia „eltökélt internacionalizmusa” révén kulcsszerepet játszott az ENSZ és az Európai Unió létrejöttében és fejlődésében, Orbán előbbit olcsó félelemkeltő kampány eszközévé silányította, az unióban betöltött szerepünkre az elmúlt tíz évben pedig talán a kerékkötő a legtalálóbb kifejezés.

Orbán tehát nem demokrata, főleg nem kereszténydemokrata. Az illiberális demokrácia és a kereszténydemokrácia címkéi így csupán arra jók számára, hogy ne kelljen nyilvánosan bevallania, amit egyébként már mindenki tud róla és a politikai rendszerről, amelyben élünk. Orbán egy tekintélyelvű vezető, Magyarország pedig már nem demokrácia, hanem autokrácia.