Merkel válaszúton

Angela Merkel kancellárnak tizenhét éven át nem volt konkurenciája sem saját pártjában, sem az ellenzék köreiben. Belpolitikai tekintélye, népszerűsége, külföldi sikerei szinte érinthetetlenné tették. Most először látszik meginogni a választók belé vetett bizalma. Ezt mutatja a kormánykoalíció és pártjai rossz szereplése a két idézett tartományi választáson. A reakció a demokráciákban szokásos. Van, aki már meghúzta a vészharangot a kancellár asszony feje felett. A sajtó is teszi a dolgát. A liberális Der Spiegel hétfőn Merkel „hatalmának őszéről” írt, az értelmiség kedvelt hetilapja, a Die Zeit pedig legutóbbi számában a „varázsát elveszítő kancellárról”. De – mint a németek mondják – maradjunk a szőnyegen. Merkel nagyot veszített népszerűségéből a korábbihoz képest. Két évvel ezelőtt 80 százalék körül mozgott, most a megkérdezettek 47 százaléka mondja, hogy rá szavazna, ha lehetne közvetlenül választani a kancellárt. Ez kétségtelenül óriási esés, de azt gondolom, a világon sok politikus örülne ennek a támogatásnak is.

A népszerűség-veszteség oka a kancellár menekültpolitikában elfoglalt és azóta többször megerősített  álláspontja.  Pontosan egy éve annak, hogy Merkel híressé vált három szavával: Wir schaffen das (Megbirkózunk vele) megnyitotta Németország kapuit a budapesti Keleti pályaudvaron napok óta embertelen körülmények között tengődő több ezer szíriai és iraki háborús menekült előtt. A világ, amelynek előtte Németországról Hitler vagy a gazdasági csoda, a jólét jutott eszébe, új német arcot ismert meg, a humánus befogadóét. Megszületett a Willkommenskultur (Isten hozta-kultúra) kifejezés. Azóta Németország egymillió-háromszázezer menekültet fogadott be. Annyit, amennyit a többi európai ország együtt. De nemcsak az ázsiai háborús országokból jöttek menekültek, hanem Albániából, Koszovóból, Szerbiából, az arab országokból és Afrika több északi és déli országából is. A németeknek van gyakorlatuk a menekültek befogadásában. A háború óta ők fogadták be Európában a legtöbb menekültet. (Köztük hatvan évvel ezelőtt engem is.) De a mostani hirtelen nagy szám, az újak regisztrálása, integrációjuk megszervezése egyszerre sok volt a társadalomnak. Ehhez hozzájött, hogy a háború elől menekülők befogadásának Merkel nem hajlandó felső határt szabni. Erre kötelezi – mint mondja – a felebaráti szeretet, a szegények megsegítését megparancsoló keresztény hite és a szolidaritást előíró felfogása a demokráciáról.

Erre a politikára fogalmazta meg leg­­hangosabban egyszavas válaszát az AfD (Alternatíva Németországnak) nevű szélsőjobboldali párt: nem. Mögéje álltak azok, akik megijedtek a sok, más kultúrából származó, más vallású embertől. Az AfD három évvel ezelőtt alakult az egykori NDK tartományai­­ban. Nacionalista, EU-ellenes, antiszemita nézeteket vall. Felélesztette a már-már halottnak vélt neonáci párt, az NPD emlékeit és eszméit. Terjed az ország nyugati felében is. A 16 német tartományi parlamentből vasárnap óta tízben képviselteti magát. Országos támogatottsága 6,5 százalék. Esélye van arra, hogy a jövő évi választások után bekerül a Bundestagba. Ez a párt nemcsak a CDU-nak, hanem minden német demokratikus pártnak ellenfele, a demokrácia ellensége. Az, hogy az AfD szélsőjobboldali eszméi miért az egykori kommunista tartományokban erősek, külön téma. Itt rögzítsünk annyit, hogy elveik messzemenően megegyeznek az úgynevezett visegrádi országok vezető pártjainak véleményével.

Kétségtelen, a menekültkérdés jelenleg Merkel legnagyobb problémája. Megoldásában együtt kell dolgoznia azokkal, akiknek gondolkodásában szerepet játszik a szolidaritás, az emberi és kisebbségi jogok tisztelete, legyenek azok keresztények vagy ateisták, konzervatívok vagy liberálisok. Egyesíteni kell azokat, akik a menekültekben nem a nemzeteken és kereszténységen alapuló Európa szétrombolóit látják, hanem a háború borzalmai elől menekülő, mindenüket elvesztett, segítségre szoruló gyerekek, nők, férfiak millióit.

De a kancellárra vár több más probléma megoldása is. A maga halk, visszafogott humorával mondta, hogy „nem vagyok alulfoglalkoztatott”. Valóban nem. Itt van mindjárt a kormánykoa­­líció kérdése. A CDU–CSU nagykoa­lícióban kormányoz a másik eddigi legnagyobb német párttal, az SPD-vel. Az egykor 30 százalék feletti szociáldemokraták mára 20 százalék körülire amortizálódtak. Ez erősíti a népszerű hiedelmet, hogy Merkel ölelése halálos egy szövetséges párt számára. A kancellár ugyanis átveszi és az eredetinél jobb formában valósítja meg partnere politikájának számára hasznos részét. Igaz ez, vagy nem, tény, hogy Merkel korábbi koalíciós partnere, a liberális FDP a követő választásokon nem tudta átlépni a parlamenti küszöböt. Az SPD elnöke, Sigmar Gabriel ezért hónapok óta próbál távolságot felvenni saját kormánya politikájától, értsd Merkeltől.

Messze túltesz rajta elkülönülésben a koalíció harmadik tagja, a CDU testvérpártja, a bajor CSU. Ennek elnöke, Horst Seehofer (aki Merkel-ellenességét azzal is bizonyította, hogy meghívta a pártja évértékelő konferenciájára Orbán Viktort is) egy interjúban nem zárta ki, hogy a CSU saját jelölttel indul a következő parlamenti választásokon. Az ugyan valószínűtlen, hogy megvalósítja fenyegetését, de ha ez mégis megtörténne, az a háború óta pártközösségben működő keresztény pártok szakadásához vezetne. Ez mindkét félnek ártana. A CDU valószínűleg nem lenne a legerősebb parlamenti párt, a CSU pedig valahol az FDP, a Zöldek és az AfD környékén kötne ki.

Szakadás vagy nem, nagyon úgy tűnik, hogy a nagykoalíciók kora lejárt Németországban. Három kisebb párt elvben már a két nagy nélkül is tud kormányt alakítani. A parlamenti demokrácia szempontjából ez nem baj. Sőt. A nagykoalíció sokak szerint aláássa a fékek és ellensúlyok demokratikus elvét, gyengíti vagy akár jelentéktelenné is teszi a parlamenti ellenzéket. Pedig a parlamentnek legfeljebb Orbán Viktor demokráciafelfogása szerint nincs szüksége ellenzékre.

Az Angela Merkel előtt álló másik, megoldásra váró probléma, hogy jövőre parlamenti választások lesznek Németországban. Ez neki személyes problémája is, hiszen döntenie kell, jelölteti-e magát még egyszer kancellárnak. Fontos és nehéz döntés lesz saját maga, a párt, az ország, sőt, nem túlzás azt mondani, a világpolitika számára is. A CDU-ban nincs az övéhez hasonló tekintélyű politikus. Hangos ellenfele, a testvérpárt elnöke, Horst Seehofer fél a Merkellel szembeni nagy vereségtől. A másik nagy párt, az SPD elnökét, Sigmar Gabrielt is ez a megfontolás tartja vissza. A tervek szerint Merkel a decemberi CDU-kongresszuson jelenti be döntését.

Merkelt külföldön Adenauer óta a legnagyobb háború utáni német politikusnak tartják. Barack Obama a polgári személynek adható legmagasabb amerikai kitüntetést, az Elnöki Szabadságérmet adta neki. A Time magazin kétszer választotta az év emberének, a Forbes magazin kilencszer a világ legnagyobb hatalommal rendelkező nőjének. A mi szempontunkból rossz, hogy Orbán politikája miatt Merkellel, a bennünket ezermilliárdokkal támogató EU egyik legfontosabb politikusával megromlott a viszonyunk. A kancellár legutóbb elkerülte a visegrádi országok fővárosaiban tett látogatása során Budapestet. Egy brüsszeli csúcskonferencia után pedig mosolyogva fogott kezet minden résztvevővel, csak Orbántól búcsúzott egy merev fejbólintással.

Jogilag nincs akadálya annak, hogy Merkel negyedszer is jelöltesse magát kancellárnak. Intő példa lehet számára, hogy két híres előde, a háború utáni Németországot a demokratikus országok családjába vezető Konrad Adenauer és az újraegyesítő Helmuth Kohl utolsó kancellári periódusa árnyat vetett korábbi érdemeikre. Merkel emlékszik rá, hogy azon a híres levélen a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1999. december 22-i számában, amely azzal szólította fel lemondásra Helmut Kohlt, hogy „16 év elég volt, kancellár úr”, ez az aláírás szerepelt: Angela Merkel, CDU-főtitkár. n