Latin-Amerika zavaros éve

Pedig próbálkozások számos irányban történtek. Che Guevara derék polgárfiúként végigutazta Latin-Amerikát, és a mindenütt tapasztalt nyomor hatására apolitikus orvostanhallgatóból harcos forradalmárrá vált. A jezsuita rend hagyományosan a katolikus egyház egyik leghűségesebb intézménye, de a latin-amerikai társadalmi igazságtalanságok miatt sok ottani jezsuita a marxizmusban kereste a megoldást. Kennedy elnök a kétségbeejtő szegénységét látva komoly segélyprogramot dolgozott ki Latin-Amerika számára, de ez ugyanúgy kifulladt, mint megannyi más reformkísérlet.

Latin-Amerikán közkeletűen a kontinens déli és középső részének spanyol, portugál és francia nyelvű államait szokás érteni. Jelenleg 640 millió ember él ezekben az országokban. A legtöbb állam jó kétszáz éve független, és egyik világháború sem ért el idáig. Ehhez képest ezen a kontinensen a legnagyobb a jövedelmi különbség a szegények és a gazdagok között, és a térség GDP-je sem éri el a világátlagot. Ezekben az országokban a legmagasabb a gyilkosságok aránya, és ami a jövő szempontjából különösen aggasztó, 23 millió latin-amerikai gyerek egyáltalán nem jár iskolába. Bár a térség ikonszerű politikusokat, világhírű focistákat, gyönyörű táncosnőket és immár egy pápát is adott a világnak, gazdasági teljesítménye kétszáz év után is a gyarmati időket idézi. Elsősorban olyan nyersanyagokat és élelmiszereket exportálnak, amelyeknek az árát Latin-Amerikán kívül határozzák meg a tőzsdei és politikai mozgások.

Brazília több hullámban próbálta modernizálni magát, de legfőbb exportcikkei ma is a kőolaj, a szójabab és a vasérc, és exportjának közel felét az Egyesült Államok vásárolja meg. Argentína a múlt század derekán jóléti társadalomnak tűnt a szétbombázott Európából, de exportjának több mint a felét ma is a mezőgazdaság termeli meg. Latin-Amerika lakóinak 20-30 százaléka napi 1,25 dollárból, azaz négyszáz forintból kénytelen megélni, miközben a térségben feltűnően sok a dollármilliárdos.

A társadalmi feszültség 2019-ben öt országban vezetett olyan robbanáshoz, amely bekerült a nemzetközi hírfolyamba is. Ecuadorban az üzemanyagokra negyven éve érvényben levő dotáció megszüntetése váltott ki véres zavargásokat. Az üzemanyag ára mindenütt kényes téma, még a messze jobb helyzetben levő Franciaországban is társadalmi tiltakozáshoz és erőszakos jelenetekhez vezetett. Ecuadorban azonban egy felülről vezérelt politikai kurzusváltozás is van mögötte. Rafael Correa 2007-ben lett demokratikus szocialista programmal az ország elnöke, és kétszer újra is választották. Kormányzása alatt jelentősen csökkentette a szegénységi küszöb alatt élők számát, növelte a szociális, egészségügyi és oktatási kiadásokat. Ugyanakkor az örökösödési adót 2,5 százalékról a gazdagok esetében 77,5 százalékra – a világon alighanem páratlan szintre – emelte, amivel maga ellen hergelte a középosztályt.

Amikor 2017-ben kitelt az alkotmányos mandátuma, támogatta addigi alelnöke, Lenin Moreno elnökké választását. Az új elnök keresztneve is mutatja, hogy erősen balos családból származott, és sokáig valóban hű elvtársa volt Correának. Elnökként azonban éles fordulattal a neoliberális gazdaságpolitika híve lett, és az IMF, valamint a Világbank feltételeinek megfelelő megszorításokat vezetett be. Ezek közé tartozott az üzemanyagár-támogatások megszüntetése is, ezt azonban a tiltakozások miatt kénytelen volt nemrég visszavonni.

Chilében még banálisabbnak látszó ügy, a metrójegy árának felemelése váltott ki olyan véres demonstrációkat, amelyek leverésére a hadsereget is be kellett vetni. A neoliberális gazdasági modell „mintaországában” sokan valóban a latin-amerikai átlag felett élnek, de félelmetesen nagyok a társadalmi különbségek. A leggazdagabb tíz százalék jövedelme huszonhatszorosa a legszegényebb tíz százalékának. (Magyarországon ez az arány harminc év piacgazdaság után is csak nyolcszoros.) Bár a metrójegy ára az Andok mélyszegénységben élő, spanyolul is alig beszélő indián parasztjait aligha érinti, a tiltakozó mozgalom az egész ország frusztrációját kifejezi.

A folyamatos utcai demonstrációk már sokkal nagyobb kárt okoztak a gazdaságnak, mint a metrójegy emeléséből várt kis haszon. Ezért a jobboldali Sebastian Piñera elnök leváltotta kormányát, megígérte a szegénység mérséklését, és ha igaz, áprilisban népszavazás is lesz egy új, szociálisabb alkotmányról. Chilében a tiltakozások motorja az a nagyvárosi fiatalság, amely a maga egzisztenciális bizonytalanságát összekapcsolja a társadalmi egyenlőtlenséggel, a rendszer alapvető igazságtalanságával.

Bolíviában viszont a városi lakosság jelentős része a szocialista Evo Morales elnök ellen fordult, hasonló hevességgel, mint ahogy Santiago de Chile fiataljai tették a jobboldali kurzussal szemben. (Morales bukását és a bolíviai helyzetet már idei 47. számunkban elemeztük – A szerk.) A hadsereg által hatalomra segített jobboldali kormányzat új, demokratikus választásokat ígér, de közben igyekszik leszámolni a Morales-korszak szociálpolitikai reformjaival. Alapvetően a jómódú, kreol középosztály érdekeit képviseli az indián őslakossággal szemben. Ez utóbbiakat viszont nemigen érdekli, hogy Morales az alkotmányt megsértve deklarálta magát negyedszer is elnöknek: ők idegennek tekintik a városokból kormányzó elitet, miként mindenkit Morales előtt. Ezt az atavisztikus ellentétet nem lesz könnyű egyik oldalnak sem megszüntetnie.

Kolumbiában ötvenévi polgárháború után, 2016-ban sikerült a gerillamozgalmat a társadalomba integrálni, és egy nemzetközileg ünnepelt folyamattal visszaállítani a békét. Olyannyira, hogy jelöltjük a 2018-as elnökválasztásokon alig maradt le a jobboldali Iván Duque Márquez mögött. Az új elnök kritikusai szerint a megbékéléssel szemben újraélesztette a politikai szenvedélyeket, a még létező gerillamozgalommal szemben túl erőszakosan lépett fel. Az elmúlt hetekben több millióan sztrájkkal, békés tüntetésekkel, utcai performance-okkal tiltakoznak a kormány politikája, a szociális válság, a társadalmi egyenlőtlenség és a környezetszennyezés ellen. A tiltakozások motorja itt is a városi fiatalság, amely rájött, hogy a béke önmagában nem oldotta meg az ország alapvető problémáit, amelyek végső soron ugyanazok, mint a Kolumbiánál sokkal szegényebb többi latin-amerikai országban.

Venezuelában folytatódik a kötélhúzás a szocialista Nicolás Maduro elnök és az Egyesült Államok támogatta, önmagát elnökké kikiáltó Juan Guaidó között. A bolíviai Moralessel szemben Maduro elnök egyelőre bírja a hadsereg támogatását, amit elődjétől, a katonatisztből karizmatikus politikussá lett Hugo Chaveztől örökölt. Moraleshez hasonlóan Madurót is a szociális programok haszonélvezői, a szegények támogatják, míg a leváltásáért elsősorban a városi középosztály küzd.

A washingtoni híresztelések szerint Trump elnök kiábrándult a tehetetlennek tartott Guaidóból, aki sokat vesztett a népszerűségéből is, és azt tervezi, hogy Putyin elnök segítségét kéri Maduro békés leléptetéséhez. A lakosság jelentős része közben kivándorol, és legutóbb a Maduro ellen lázadó katonák is Miamiba távoztak. Venezuelának is az a tragédiája, mint a térség legtöbb országának: nem látszik olyan középút, amely egyszerre mérsékli a brutális szegénységet és biztosítja a középosztály gyarapodását.

A térség legnagyobb országaiban a baloldal és a jobboldal idén békés úton váltotta egymást, de az alapvető társadalmi és gazdasági problémákra nehéz megoldást találniuk. Argentína eddigi történelme során többször hirdetett már államcsődöt, és most is igen nehéz helyzetbe került. Októberben a választásokon leváltották a jobboldali Mauricio Macrit, aki – inflációhoz és magas munkanélküliséghez vezető – megszorító politikája miatt elvesztette a népszerűségét. Az új elnök, a baloldali Alberto Fernández a 2015 előtti, szintén sikertelen kurzushoz való visszatérést valószínűsíti. A havonta személyenként kiváltható idegen valutát máris 200 dollárban maximálták.

Brazíliában a szélsőjobboldali Jair Bolsonaro elnök a hagyományos konzervatív ideológiát messze meghaladó demagógiájával „világhírű” lett. A nők, a melegek és a bevándorlók elleni kirohanásai külföldön csak megbotránkozást váltanak ki, de az esőerdők tudatos kiirtásával az egész emberiséget veszélyezteti. A nemzetközi közösség egyelőre nem találta meg a módot őrült tervei megállítására. Legveszélyesebb ellenfelét, a leginkább szociáldemokratának nevezhető Lula da Silvát azonban kiengedték börtönéből, és az ellenzék legnépszerűbb politikusaként komoly kihívást jelent Bolsonarónak.

Mexikóban tavaly a baloldali Andrés Obrador nyerte az elnökválasztást. Sikerült enyhítenie a feszültséget az Egyesült Államokkal, de a gazdaság 0,1 százalékos növekedése lényegében stagnálást jelent. A fő probléma a drogkartellek egyre elvadultabb erőszakossága. Évente több tízezer embert gyilkolnak meg, ráadásul a bűnözők nemcsak a rendőrséggel, hanem a hadsereggel is tűzharcot vívnak, s olykor a hadsereg futamodik meg előlük. Ilyesmit a legbékésebb demokráciáktól a legvadabb diktatúrákig egyetlen működő rendszer sem tolerálhat. / Hegyi Gyula