Ez volt a vesztük

Ki ne ismerné ezt a nyolcvanéves slágert? A Halálos tavaszban hangzott el, persze Karády Katalin és Jávor Pál énekelte. Örökbecsű. Zene: Polgár Tibor, szöveg: Nadányi Zoltán.

Ismertem egy Nadányi-verset, amelyben hasonló sorok voltak, tehát nem is kételkedtem abban, hogy Nadányi írta, akinek a verseit fiatalkorom óta kedvelem. Az Ilonát (Ketten voltak a szívemben, / ketten egymás mellett, / hol egyiknek, hol másiknak / esküdtem szerelmet, / délbe Máriának, / este Ilonának) valaha betéve tudtam, persze egy Ilona miatt. De a Nők a tetőkön is ott van, ott volt minden valamirevaló költészeti antológiában.

Ez a karádys vers is nagy kedvencem volt. Annyira, hogy amikor két évtizede egy kis ajándék ikerverseskönyvet szerkesztettem (Milyen volt szőkesége és A hajad olyan fekete, Budapest, 1999), a hollószínűeknek szánt kötetecskébe magam is beválogattam Nadányi Ezüsthálóval foglak című, megejtően szép versét.

Persze láttam én akkor is, hogy mennyire eltér a dalszöveg a verstől, de arra gondoltam, maga Nadányi írhatta át a filmhez a dalt, hiszen némi költészet azért abban is volt.

Igen, Nadányi sorai. Csakhogy a nótát ő nem vállalta, nagyon nem. Haragudott érte – már amennyire e finom hangú, szelíd költő haragudni képes volt.

„A kedves költő, a finom fájdalmak ismerője, Ambrózy Ágoston, ennek a lapnak egyik szerkesztője valahogy megérezte, kitalálta, hogy valami fáj nekem, panaszom van. Rám írt a héten, mondanék a magazin olvasói számára arról a versről, amelyikből az a bizonyos Karády-sláger keletkezett, az »Ez volt a veszted« kezdetű. Hát igen, ha kérdik, akkor elmondom. Ezüsthálóval foglak a címe ennek a versnek, benne van az új könyvemben (Bocsáss meg, 91. o.). Erről volna szó, ha jól értettem. Ennek a versnek a szövegéből szöktek ki egyes sorok, otthagyták az egyszerű, csendes otthont, szelíd lánytestvéreiket, a többi verssort. Ők maguk is nőneműek, mondanom sem kell, habár kicsit fiúsak. Elszöktek az éppen arra járó vándortársulattal, és mozicsillagok lettek. Világgá mentek, mai napig se tértek vissza. A haszontalanok” – panaszolta föl a Délibáb című színházi magazin 1942/3. számában.

„A többi verssornak, persze, lóg az orra. Testvéririgység, ismerjük. Némelyik különbnek tartja magát amazoknál, mégis hoppon maradt és itthon kuksol. Meg aztán ezek a verssorok nagyon is összetartoznak, egész nap együtt játszottak, együtt énekelgettek, és most bizony, hogy az a sajnálatos dolog történt, a hűtlen szökevények valahogy, mi tagadás, hiányoznak. A többi verssor sehogyse találja a helyét, nem tud mihez kezdeni azok nélkül. Valahogy nincs most már értelme az életüknek.

Ez fáj nekik, a cserbenhagyott testvéreknek, ez fáj nekem, a kettészakadt család fejének. Örülök neki, nem mondom, mikor a szökevények sikeréről hallok, de bizony nagyon fáj nekem, hogy a család többi tagja, a vers többi sora elvesztette az élete célját.

Így látom én a dolgot, másképp látja az olvasó. Tegyük fel, olvasni kezdi valaki a szóbanforgó verset, elvégre az is lehetséges. Meghökkenve tapasztalja akkor az illető, hogy a szerző egy ismerős slágerszövegből vesz kölcsön egész sorokat. Hogy higyjen akkor neki? Hogy is tarthatná őszintének a beszédét, ha lopott sorokra bukkan? Egyúttal hülyének is tart engem, hogy éppen ezeket a közismert sorokat csórom el idegenből. Aki pedig tisztában van a helyzettel, az is kisiklik a vers olvasása közben. Mert mikor én a csillagokról beszélnél neki, arról a lázas kézszorításról, a csillagok közt ájuldozó szerelemről, és azt várom tőle, hogy ebbe egészen belefeledkezzék, akkor ő angolkeringőt kezd dúdolgatni magában, és olyan gondolatsorozat indul meg benne, aminek a vershez semmi köze. Talán még az is eszébe jut, milyen kellemetlen dolog volt az, mikor a gramofonlemezre véletlenül ráült a Matskássyék házibálján. Azt a himlőhelyes arcú ripőköt, aki akkor azt a hülye megjegyzést kockáztatta, fel kellett volna pofoznia. Hogy is értette azt a megjegyzést az a vörös barom? Ezen tűnődik az én olvasóm, és most már hiába magyarázom neki, hogy tücsök cirpelt, aludtak már a fészkek. Ezt ő nem veszi tudomásul, ő most pofozó kedvében van.

Ez a baj, kérem szépen. Megszületett a sláger, de meghalt a vers. Nem is egyedül az Ezüsthálóval foglak című, hanem egy másik is, a Tűz című, de arról most nem beszélek, annak az elvesztése nem fáj annyira, bizonyos okokból. Egyedül csak az vigasztal, hogy a szökevények egyszer, idővel, mégiscsak vissza fognak térni a meghitt családi körbe, amit meggondolatlanul otthagytak. Visszatérnek, és elfoglalják régi helyüket a vers szövegében, mintha mi sem történt volna.

Mert a sláger elrepül, de a vers megmarad.

Az antológia szerkesztésekor (istenem, ennek is 20 éve már!) nem gondoltam arra, hogy talán egy picit én is segítettem, hogy ez a vers „elfoglalta régi helyét”.

Igaz, a sláger is megmaradt. / Köves József