Bagó oldalági rokonai és boldog ősei – 5. rész

Csámpai Rozi festőnő kisgyermekkorában történt egy igazi tragédia. Amikor unszolásunkra elmeséli, ma is könnyekre fakad! Még kilencéves sem volt, amikor egy napon édesanyja elindult a boltba élelemért. Nővérére és Rozira hagyta hatéves kistestvérüket. Édesanyjuk kora reggel ment el és késő délután, kevéssel naplemente előtt tért haza. A kis Rudika, ki izgő-mozgó kisgyermek volt, máskor is gyakorta „gyufázott”. Tél volt, hideg tél, ilyenkor a romák a konyhába húzódva a spórban tüzelnek. Ám aznap már kora délután átjött hozzájuk a szomszéd kislány, és arról beszélt, hogy a közeli tavacska teljesen befagyott. Kérlelte őket, hogy menjenek ki vele csúszkálni, és nem volt nehéz meggyőznie őket. Nem gondoltak bele, hogy egyedül otthon maradva, izgő-mozgó kisöccsük, akár veszélybe is kerülhet.

Rudika „gyufázni” kezdett, és nem volt otthon a családból senki, aki rászólhatott volna. Leöntötte magát egy üveg petróleummal, amitől meggyulladt a ruhája, majd az egész teste lángba borult. Nem volt, aki egy takarót ráterítve mentette volna a kínhaláltól. Roziék már megkésve érkeztek, végig kellett nézniük kisöccsük haláltusáját. Azóta „ott ül a lelkünkön, és emészt bennünket a jóvátehetetlen”. Nem tudják elengedni: „A halál eljött a nagy kaszájával, és elragadta Rudikát, gonosz módon gyufát adott kis kezébe és vitte is.”

Kora este volt, amikor Rozi édesanyja karácsonyfával érkezett haza. Ám a családi ünnepből virrasztás lett. Ünnepek idején azóta csak Rudikára gondolnak és érette imádkoznak. Mintha erről írta volna Bari Karoly a Némaság könyvében: „Az én szemeim virradatkövek:/ magányom foglalatába tapadnak / láng-ruhásan, riadt vagyok, / szívem fölfalja a dobbanásait, / égen nőtt vadhús a Nap.”

Csámpai Rozi festőnő pedagógiai munkáját a nyócker egésze igényli. Mindenki által ismert jelenség, kit a kerület utcáit járva mindenki köszönt. Már csaknem két évtizede rajzszakkört vezet a kerületben élő magyar és kínai diákoknak. A kurzust az Erzsébetvárosi Közösségi Házban kezdte, évek múltán az Erdélyi Általános Iskolában folytatta. Rajztanár lett abban az iskolában, ahol a tanulók 90 százaléka roma gyerek. Megtanult nemcsak együtt élni, hanem együtt dolgozni és együtt alkotni velük. Rozi legeslegfontosabb célkitűzése a művészi önkifejezés. Ezt tanítja, pontosabban azt, hogy miképpen lehet ennek az elemi emberi vágynak eleget tenni.

Vállalt missziója persze nem ebben merül ki. Az iskolai foglalkozások szünetében – kicsit Solt Ottilia mintáját követve – Teréz anyává, szociális munkássá válik. Lakást szerez, ügyeket intéz, értéke van a szavának, hatékonyan él azzal, hogy őt a kerület ikonikussá vált figurájaként mindenütt ismerik. Amúgy gyakran jönnek hozzá hírességek, miniszterek és más előkelőségek.

Michaelle Jean őexcellenciája, Kanada főkormányzó asszonya 2000 novemberében a budapesti látogatásakor egy szegénynegyedet akart látni. Rögvest a nyócker és az ott működő közösségi ház, a Kesztyűgyár jutott eszembe, ahol a főkormányzó – amúgy Haitiről származó szépasszony – azonnal beállt a roma gyerekek közé táncolni. A gyerekek arcáról büszkeség és boldogság sugárzott. Varázslatos esemény volt, amelyet másokkal karöltve Csámpai Rozi készített elő.

Korábban a hétköznapokban sokszor hallhatta, hogy ő semmire sem jó, mert cigány asszony, és kirekesztik azért, mert más színű a bőre, és egy kicsit pestiesen, kicsit roma módra, másként szól ajkáról a magyar szó. Pedig ő, mint mondja, egyáltalán nem a „cigány mintában” nőtt fel, „vigye el a kánya, a fene se bánja!” – bosszankodik. Egész életével, kiállásával és alkotásain keresztül bizonyítja, hogy mindez emberek millióit rabul ejtő, ostoba előítélet.

Nemrégiben felkereste őt Schubert Márti Amerikából és Derdák Tibi Sajókazáról. Heteken át velük dolgozott Bódvalenkén, mert felkérték, hogy fessen freskót egy parasztház falára. Igen jólesett neki, hogy felfigyeltek rá, hogyne esett volna jól! Ez Bódvalenkén az egyik legszebb, házfalakra festett műalkotás.

Immár öt esztendeje a Klauzál téren működő fogyatékosotthonban autista gyermekekkel is foglalkozik. Önbizalmat adva és készségeiket erősítve segíti őket, ami azért lehetséges, mert ezek az elesett, igen érzékeny gyermekek már az első napon befogadták. „Körkörös áramlás van körülöttünk” – mondogatja Rozi, aki időközben érzelmi impresszionista festővé érett. Ám gyakorta bánkódik, és így fohászkodik a Teremtőhöz: „Szenvedtem már eleget, amit összeszedtem, a semmibe veszett, ám köszönöm az Úrnak, hogy tehetséggel áldott meg engemet.” (Ennek kapcsán valahányszor csak szóba kerülnek festészetének sajátos elemei, mindig megemlíti, hogy mennyi mindent köszönhet mesterének, Ghyczy Györgynek.)

A festményein egyáltalán nem érzékelhető semmilyen külső hatás. Magától értetődő, természetes, mesterkéletlen: „Nem vágyom én egyáltalán csodálókra, de beledöglenék, ha nem festhetnék. Ám nemhiába festegetek, megkaptam ezért a kultúra nagykövete pozíciót, amit öt éven át büszkén vállalok”.

Töprengő, meditatív alkat. Nekem is többször előadta a legfontosabb dilemmáját: hogyan lehetséges egyáltalán kiszabadulni a kikényszerített, ránk erőltetett identitások szorításából? Meg lehet-e neki találni az elfogadható, és naponta megélhető festői, művészi identitást? Éspedig oly módon, hogy festői narratívája ne a kisebbségi léten, ne a negatív identitástöredékek mentén alakuljon, és mint alkotó ember ne valami ellen lázadva, hanem pozitív módon határozza meg önnön magát – teszi hozzá.

Csámpai Rozinak elkötelezett, pozitív válaszai vannak ezekre a kérdésekre. Képein nem az alárendelt beszél, Rozi nem kisebbségi pozícióból ábrázolja és identitástöredékek mentén alakítja saját, szuverén festői világát, amely nem a bevett minták, és a szokványos diszkurzív terek keretei között tör felszínre. Rozi kikezdi, és ezáltal mintegy ki is neveti a többségi társadalom fölérendelt, hegemón pozícióját. Képein egy olyan művész szólal meg, akitől többé nem vehető el a szuverén emberi lét. Mert ő elvitathatatlan módon nem pusztán kreatív ember, hanem szabad, tudatos polgár. / Demszky Gábor