Álom-e a függetlenség?

Az évszázados elmaradottságra politikailag kétféle válasz született. Az egyik a szocialista, amely az egységes Brit Munkáspárt részeként, annak reformprogramját megvalósítva akarta jóléti állammá emelni Skóciát az egész Egyesült Királysággal együtt. A másik a független Skócia kikiáltása, amit hosszú ideig csak egy radikális kisebbség hirdetett. Náluk sokkal többen voltak, akik nagyobb autonómiát, önálló döntési köröket követeltek Skóciának, amely egyébként a hivatalos szóhasználatban nem tartomány, hanem ország (country).

Ahogy az 1867-es magyar kiegyezést Ausztria katonai veresége előzte meg, a skót autonómia az 1956-os szuezi válság, a Brit Birodalom megalázó bukása után lett valójában aktuális. A „britség”, az Egyesült Királyság összetartó identitása a világbirodalmi öntudatból eredt, s amikor a birodalom alászállt a messzi tengereken, a skót identitás fontosabb lett a közös brit tudatnál. Sokáig a Munkáspárt volt a legerősebb politikai erő Skóciában. A szociális és egészségügyi szolgáltatások kiterjesztése mellett támogatta a skót autonómia ügyét, és Tony Blair győzelme tette lehetővé a skót parlament és a skót miniszterelnöki (First Minister) hivatal felállítását is. Szociális kohézió és széles körű önkormányzat: ez egy ideig jó receptnek bizonyult. Ingyenessé vált – Angliával szemben – az egyetemi oktatás és az időskori ellátás (ha nem is mindenkinek), és több más reformot is elfogadtak.

De Skócia fejlődése így is elmaradt a London-környéki régió szárnyalása mögött, és az autonómia nem mérsékelte, hanem bátorította a függetlenség iránti vágyat. Ennek legfőbb mozgatója a Skót Nemzeti Párt (SNP) lett, amely évtizedeken át elszigetelt, parlamenten kívüli erőként hirdette a függetlenségi gondolatot. Első képviselőit a hatvanas-hetvenes években választották meg a Westminsterbe, de a Munkáspárt jó ideig még megelőzte őket a skót körzetekben is. Az áttörést paradox módon a 2014-es függetlenségi népszavazás hozta meg. A referendum előtti kampányban a Munkáspárt beállt a konzervatívok és a liberális demokraták mellé a függetlenségellenes kampányban, ami súlyos hibának bizonyult. Bár a szavazók 54 százaléka az Egyesült Királyságban maradásra voksolt, a skótok szemében a Munkáspárt összemosódott az angol konzervatív elittel. Skócia 59 választókerületből küld képviselőket a brit parlamentbe. Ezek közük 2010-ben még 41-et nyert meg a Munkáspárt, 2015-ben viszont már csak egyet, míg az SNP hatról 56-ra növelte mandátumainak számát.

Ezzel a földindulásszerű eredménnyel két kérdés is eldőlt, láthatóan több ciklusra előre. Az SNP Skócia vezető pártja lett, mert a függetlenségpárti 46 százalék csakis benne bízhat, míg a függetlenség ellenzői más kérdésekben egészen különböző pártállásúak. Az is nyilvánvaló lett, hogy a skót mandátumok nélkül a Munkáspárt a brit parlamentben nem tudja legyőzni a torykat. Ez legutóbb tavaly decemberben ismét beigazolódott: a Labour ismét csak egy helyet hódított el a skóciai 59-ből, szemben az SNP 48 mandátumával.

A magyar közgondolkodás a nacionalizmust a jobboldalisággal azonosítja. Az SNP esetében egészen más a helyzet. A Skót Nemzeti Párt önmagát szociáldemokrata erőnek vallja, programja – és kormányzati teljesítménye – alapján balra áll a Munkáspárttól. Programjában szerepel a választói korhatár leszállítása 16 évre, széles körű szociális lakásépítés, az egyetemi oktatás teljesen ingyenessé tétele, a progresszív jövedelemadó, sőt a nukleáris fegyverek leszerelése is. Az olajkincset állami, nonprofit olajcég kezébe adná. Az Európai Parlamentben az európai regionális pártokat tömörítő csoport tagja, amely része és szövetségese a Zöld-frakciónak. Az SNP kiáll a Spanyolországban bebörtönzött katalán függetlenségi politikusok mellett.

A Brexit új lökést adott a skót nemzetieknek, amit a tavaly decemberi választási győzelmük is beigazolt. Nicola Sturgeon személyében sikerült népszerű, energikus és meggyőző vezetőt találniuk. A fiatalok között az egész Egyesült Királyságban ő a legnépszerűbb brit politikus. Saját bevallása szerint a Margaret Thatcherrel szembeni ellenszenve vitte be fiatal nőként a politikába. Jeremy Corbyn kihullásával mára ő lett Boris Johnson legismertebb és kérlelhetetlen ellenfele.

A 2014-es függetlenségi népszavazást annak a szellemében rendezték meg, hogy az „egy életre” elrendezi Skócia státuszát. De az SNP most arra hivatkozik, hogy a Brexit mindezt felülírta, hiszen 2016-ban a skótok 62 százaléka az EU-ban maradásra voksolt. Nicola Sturgeon ezért azzal érvel, hogy Skócia nem az EU-ból kilépő Egyesült Királyságban való maradásra szavazott, így a függetlenségi népszavazást az új tények ismeretében meg kell ismételni. Egy új népszavazáshoz kellene a londoni kormány beleegyezése is, amit újraválasztása után Boris Johnson azonnal és durván visszautasított. Nicola Sturgeon azonban folyamatosan felszínen tartja a referendum kérdését. Ezzel eléri, hogy ő és az SNP irányítsa a skót politikát és a toryk valamennyi skóciai ellenfelét a maga táborába gyűjtse. Katalán stílusú ellenállást feltehetően nem kezdeményez, de Boris Johnson nyers és keresetlen modora nyilván csak tovább erősíti az SNP pozícióit Skóciában. Sőt a legnépszerűbb ellenzéki politikusként országos szinten is ellensúly lehet Johnsonnal szemben, hiszen a skót EU-pártiság a dél-angliai fiatalok számára is rokonszenves.

A skót kérdés az angolok számára is komoly identitásprobléma. Skócia nélkül Nagy-Britannia megszűnne brit lenni, csak a kicsiny Wales és az egyre írebb Észak-Írország maradna Anglia mellett. Máris sok angol felveti, hogy ha van skót parlament, akkor miért nincs saját angol parlament, amelyet csak az angolok választanának meg. Van jövője a brit identitásnak, vagy a birodalom széthullásával eltávolodnak egymástól a sziget különböző népei? Ez egyike a Brexit utáni nagy kérdéseknek. Egy biztos: jelenleg Nicola Sturgeon és Boris Johnson személyében két erős, karakteres politikus dominálja a brit politikát, és a Munkáspárt válságával a skót miniszterelnök lett az ellenzék igazi arca. / Hegyi Gyula