A fényfestő Tintoretto
A tizenhatodik század során Velencében működött Tiziano (1488–1576), Tintoretto (1518–1594) és Veronese (1528–1588). A legidősebb mester műhelyébe beiratkozott címszereplőnk is. Ám mivel túlontúl tehetségesnek látta őt a főnök, kipenderítette a tanulók közül, hisz a befesthető felületek mennyisége – még Velencében is – korlátozott volt. Miért képeznénk ki mi magunk a konkurenciát?
Jogosan tartott Tintoretto ambícióitól a magister. Ugyanis ő nem pepecselős piktor volt, hanem gyors kezű, aki az érvényesülésért még árengedményt is adott, alávágva kollégái ajánlatának. Ezért azok nem is szerették. (Kis piac volt ez, ha klasszikus is.) A festőt nem a részletek érdekelték, néha azokat el is mellőzte, hanem az egész. Leginkább a mozgás. A más képeken is feltűnő dekoratív gyöngysor nála éppen ekkor szakad el, a hulló gyöngyök pillanatfelvétele odaköt az aktuális történéshez, mint egy riportfotó. Vagy mint egy filmkocka.
Többen vélik úgy, hogy Tintoretto látásmódja szinte filmes természetű. A sokalakos, cselekményteli, óriási képek varázsa erős. S ezt olyan valaki bizonygatja nekünk, aki maga is a komplikált történetmesélés és szerkesztés nagymestere, a filmrendező Peter Greenaway.
A centrális kompozíció helyett Tintoretto hagyja élni a perspektívát, a mennyezet belekomponálásával kitágítja a látványt, meghosszabbítja a virtuális tereket, erős érzelmi hatást keltve. Értette a módját. S nemcsak ihletből, sugalmazásból dolgozott, de kísérletes alapon is, mint Michelangelo: viaszból formált figurákon tanulmányozta a fény beesésének irányait, az alakváltozatokat. A reneszánsz Velence pedig gyönyörű keret. Megéri megnézni!
(A Tintoretto című olasz dokumentumfilmet a festő születésének ötszázadik évfordulójára Giuseppe Domingo Romano rendezte A művészet templomai című sorozatban.) / Bölcs István
