Ceglédi Zoltán: Ferenc pápa receptjei

A mi évjáratunk már fel van mentve a böjt alól – mondja hamiskásan Ferenc pápa, és már ebből az egyetlen mozzanatból kiderül, hogy a hit nem zárja ki azt, hogy jókat együnk. A Ferenc pápa asztalánál mégsem egyszerű receptkönyv.

2018. április 29., 19:15

Szerző:

Életem eddigi legszomorúbb gasztrokudarcát a focaccia okozta. Egy bisztróban negyvenhárom vendég várta ezt a máskülönben egyszerű, pompás olasz lepénykenyeret. Ezerszer csináltam már. Most is ugyanúgy szórtam ki a tepsi alját darával, ugyanúgy gyúrtam-kelesztettem a tésztát, ugyanúgy olajoztam, a tíz ujjammal böktem bele a sok kis tradicionális lyukat, nyomkodtam tele szárított paradicsommal és olajbogyóval, a rozmaring meg a nagy szemű só, minden…

De nem kelt meg. Az volt a baj. És onnantól hiába az összes, pontosan elvégzett részfolyamat, a pompás alapanyagok, az ott nem focaccia, hanem (a célhoz képest) kudarc.

Valami ilyesmi történt Roberto Alborghetti könyvével is, amely a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg. A Ferenc pápa asztalánál című képeskönyv, biográfia, receptgyűjtemény a létező legjobb dolgok gyűjteménye lehetne. Zseniális koncepció! Itt egy pápa, aki rég látott módon veszi komolyan a szeretetről és elfogadásról szóló krisztusi tanítást, a lehető legjobb reklám és tagtoborzó a katolikus egyház számára. Ugyanakkor egy kiváló szakács, akinek élelmiszervegyész végzettsége is van. Végül pedig a csodálatos olasz gasztronómiát még fel is tudja csapni saját ízekkel, amennyiben élete jelentős részét Argentínában (meg Chilében és Spanyolországban) töltötte. Itt a tökéletes recept egy kiváló könyvhöz!

És passzolnak a részelemek. Egy kiváló kiállású könyv, belelapozva olvastatja-veteti magát: azt a pápát látom, akit csak szeretni lehet, és mellette érdekes, konyhába csábító recepteket. Meg is pakoltam post-itekkel: egy argentin töltött malachúst, egy pisztácia mousse-t meg mondjuk egy csőben sült maccheroncinit nápolyi raguval Zuglóban is elkészít az ember. Vannak benne okos tanítások például arról, hogy a szegénység gyakran ismerethiányt is jelent: az olcsó, vacak bolti édességre fanyalodók valószínűleg nem tudják, hogy ugyanannyiból egy családi adag dulce de leche is kijönne, vagy hogy a paprikás krumplinak, zsíros kenyérnek releváns alternatívája egy hasonlóan olcsó, de minőségi tésztaétel. Az egyik legszebb, visszatérő elem a menza, Buenos Airestől Rómáig viszik a vonalat; nem hivalkodó, de jó minőségű étel mellett, azonos asztalnál ül a közösség, akiket ezáltal is összekovácsolnak. Jól mutatnak az idézetek, minőségi illusztrációk, minden részelem a helyén.

Csak épp nem kelt meg. Ennyi hiányzott hozzá, egy jó szerkesztő. Vannak receptek, amelyek lefelé lógnak ki a könyvből (fölösleges, mert otthon elkészíthetetlen pizza), mások meg alibiszagúak (a berni mártás kedvéért beerőszakolt sajtos-sonkás szendvics). Meg aztán: én tényleg nagyon tudok lelkesedni Ferenc pápáért és a főzésért is, de már nekem is sok, ahogy a könyvön végigvonuló, szlogenné tett köszöntését magyarázzák, miszerint „Jó étvágyat az ebédhez”. Értem én, megfelelő kreativitással ebből a pár szóból levezetek bármit, az apostoli szegénység felvállalásától a társadalmi szolidaritásig, de miért nem engedjük meg, hogy néha csak jó étvágyat kívánjon a jó Ferenc?

Miért kell aztán a kronologikus sorrendben felmondott, önmagában is pont elég meggyőző és informatív életrajz minden keresztutcájába belelátni, hogy „már akkor tudni lehetett, hogy”? A túrót.

Kellett hozzá a konzervatív Benedek pápa megválasztása és rendkívüli visszavonulása, egy történelmi momentum, ezer dolog. Kicsit túltrimmelték a bokrot, pedig még ebből a túlféltett szövegből is látszik, hogy Bergoglio bíboros, korábbi rektor nagyon is izgalmas egyéniség. Hát jó hogy, olasz gének, dél-amerikai klíma, nem egy steril Ratzinger, ugye. Gondoljunk bele, aki azt tudja mondani kedvesen-hamiskásan az őt nagyböjtre figyelmeztető unokatestvérének, hogy „a mi évjáratunk már fel van mentve a böjt alól”, az biztosan szeret élni! Aki pápaként is az Argentínában megszokott módon, bombillával, tökből szürcsöli a matét („a jezsuiták teáját”), az nem merevedik bele évszázados pózokba.

Na, milyen nehéz dolog ez. Már én is elkezdtem kritikátlanul méltatni. Mert „az alapanyag”, minden összetevő annyira jó ebben a történetben, hogy még akkor is dicsérni lehet, ha a tészta nem kelt meg. Ez történt a focacciámmal is: nem vittük ki a vendégeknek, hanem rögtön a primivel kezdtünk – de egy szomorú szmájlis papírral végül kiraktuk a vacsora végén a pultra. Hogy majd a fölevős férfiak (a nők megfigyelésem szerint beleenni, a férfiak pedig fölenni szoktak) rámennek, akinek borkorcsolya kéne, majd esetleg rákóstol erre az elfuserált kekszre. Hogy ha annyi jó dolog van már benne, meg a szeretetem, a munkám, ne dobjuk ki. És elfogyott!

Mert egyébként tök jó dolgokból volt összerakva. Csak nem kelt meg.