Szociális dömping – Ezért üzent hadat Macron Kelet-Európának

Természetesen Franciaország esetében is igaz, hogy a szabad piacra épülő globalizáció körülményei között az úgynevezett „szociális dömping” aligha elkerülhető jelenség.

Arról van szó, hogy a fejlődő országok jóval olcsóbb munkaereje, enyhén szólva megengedőbb szociális törvénykezésük, a multinacionális cégek szinte korlátlan lehetőségei termelésük egyik országból a másikba való átszervezésére komoly versenyhátrányba hozza a fejlett országok vállalatait. Azok minderre általában a saját országukon belüli termelés leépítésével válaszolnak, így növelik ott a munkanélküliséget.

Franciaország az úgynevezett delokalizációval, azaz a termelés olcsóbb országokba való kihelyezésével, úgy tűnik, már megbékélt, vagy legalábbis többé-kevésbé feladta az ellene vívott harcot. Ma már az álmodozó politikusok sem beszélnek Franciaország „reindusztrializációjáról”, újraiparosításáról, ők is felismerték, hogy a legtöbb, ami erre adható, az az állami támogatás bizonyos tulajdonosi „rekonstrukciós” tervekre. Ezek is leginkább abból állnak, hogy a munkavállalók elfogadják, többet fognak majd dolgozni ugyanannyi bérért. Ebben az esetben talán a tulajdonos nem költözteti el a cégüket Kelet-Euró­­pába vagy a kontinensen kívülre. Jelzi mindez a szociális dömpingnek, mondjuk így, a másik oldalát, hiszen a fejlett országokban is letöri a béreket, az államot rugalmasabb (értsd: az elbocsátásokat könnyebbé tevő) munkaügyi szabályok elfogadására, a szociális ellátások csökkentésére készteti, növeli a munkaidőt és így tovább.

A szociális dömping egy igen sajátos formája évek óta a francia politika egyik fontos témái között szerepel. Ez az úgynevezett „kihelyezett munkások” (travailleurs détachés) ügye. Ezt a kategóriát az unió egy 1996-os irányelve hívta életre. Nem egyszerűen a külföldön munkát vállalókról van szó, s nem is azokról a bevándorlókról, akik tartósan telepszenek le új országukban. Ez olyan helyzet, amikor az uniós országban működő cég meghatározott időre (a mostani szabályozás szerint két évre) kihelyezi alkalmazottait egy másik országba, hogy ott végezzenek munkát. A munkavállalóra a fogadó ország munkaügyi szabályai vonatkoznak, az ottani minimálbért veszik figyelembe, az ott előírt munkafeltételeknek kell megfelelni, azonban – és itt van a kutya elásva, vagyis ez teszi jövedelmezővé a cégeknek a dolgot – a szociális járulékokat a dolgozó után a származási országban fizetik. Márpedig világos, hogy nagyon nem mindegy, vajon egy munkásért a francia vagy a lengyel szociális járulékokat fizetik be. És persze innentől, ahogy a francia cégek panaszolják, a verseny nem tisztességes, mert a kelet-európai cégek okvetlenül versenyelőnybe kerülnek.

Baráti légkörben. Macron és a V4-ek vezetői

A 2016-os adatok szerint 340 000 kihelyezett munkás dolgozik Franciaországban, ráadásul a számuk egy év alatt 25 százalékkal nőtt. Az is lehet persze, hogy ez a nagymértékű növekedés éppen annak köszönhető, hogy 2015-ben szigorították a kihelyezett munkások ellenőrzését is, ezzel valamennyire talán legalizálták is a helyzetet. A francia szenátus egyik jelentése nagyjából 200-300 ezerre teszi a Franciaországban illegálisan dolgozó „kihelyezett” munkások számát.

Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, a francia cégek nemcsak a kelet-európaiakra panaszkodnak, hanem a németekre is. Velük pedig az a probléma, hogy ott még magasabb a kihelyezett munkások aránya, s ők ezzel szereznek versenyelőnyt a francia piacon. Még bizarrabb, hogy vannak franciák, akik kihelyezett munkásként dolgoznak – Franciaországban.

Nem tévedés, a francia cég arra kényszeríti a munkát keresőket, hogy névleg egy monacói vagy luxemburgi cégnek dolgozzanak, amely aztán kihelyezi őket Franciaországba. A monacói vagy a luxemburgi szociális járulékok ugyanis a vállalat szempontjából sokkal kedvezőbbek, mint a franciák.

Arra is sokan felhívják a francia elnök figyelmét, hogy Franciaország Németország után a második ugyan az unióban, ahol a legtöbb kihelyezett munkás dolgozik, viszont a harmadik helyet tölti be azon a listán is (Németország és Lengyelország után), amelyen a legtöbb dolgozót kihelyezőket állítják sorrendbe. 190 000 francia dolgozik kihelyezve az unió más országaiban.

Ide kapcsolódik egy komikus fejlemény is, az úgynevezett Moliere-klauzula bevezetése elsősorban jobboldali önkormányzatoknál. Arról van szó, hogy

az építkezéseken, ahol jellemzően a legtöbb ilyen munkás dolgozik, a hatóságok megtiltják, hogy a francián kívül más nyelvet is használjanak.

Nem tréfa. Az intézkedést persze az „építkezések biztonságának garantálásával” indokolják, azaz a munkásoknak meg kell érteniük egymást. A benne rejlő idegengyűlöletet ezzel együtt alig leplezi valami. Egy néppárti európai parlamenti képviselőnő hívta fel párttársai figyelmét, hogy, az abszurditáson túl, mégis miként reagálnának arra, ha minden uniós országban bevezetnék ezt a szabályt, és például a francia cégek mérnökeit hazaküldenék azért, mert nem beszélik az adott ország nyelvét.

Az elnökválasztási kampányban éles viták bontakoztak ki a kérdésről. Aligha meglepő, hogy a kemény jobboldal és a szélsőjobboldal „nemzeti kérdést” csinált az ügyből, mondván, a külföldiek elveszik a franciák munkáját, menjenek haza. Marine Le Pen egyenesen különadót vetett volna ki a nem franciákat alkalmazó cégekre. Emmanuel Macron akkor még nem a kérdés euró­­pai szintű újrarendezését javasolta, hanem csak a törvények betartását és ennek fokozottabb ellenőrzését. Kétségtelenül illúzió azt gondolni, hogy egy lengyel vagy egy román munkás valóban ugyanolyan körülmények között dolgozik Franciaországban, mint egy helybéli. A munkaidőt, a béreket (például levonják belőle a „szállás” díját a munkaadók), a munkakörülményeket, a szabadságokat érintő visszaélések számolatlanok.

Nem véletlen, hogy a francia elnök „újra akarja alapítani a kihelyezett munkavégzés egész rendszerét”. A kelet-európaiak viszont ezt nagyon nem szeretnék. Az említett ET-ülés apropóján megtartott francia–V4-találkozó „baráti légkörben” zajlott, legalábbis az emlékezetes előzmények után, amikor is Macron azzal vádolta meg a kelet-európaiakat, hogy „szupermarketnek nézik az EU-t”, vagyis válogatni próbálnak a tagállamokra vonatkozó jogok és kötelezettségek között, és ők ezt a szemrehányást érthetően nem fogadták jól. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy a baráti találkozó nem volt konstruktív.

A francia sajtó információi szerint egyébként még azok az országok, Németország, Belgium vagy Svédország, amelyek elviekben osztják a francia álláspontot, sem örültek túlzottan Macron izmozó fellépésének, ahogy az ügyön dolgozó EU-tisztviselők sem. A probléma túl érzékeny ehhez.

Ám Macronnak érvei is vannak. Felhívja a figyelmet például arra, hogy az 1996-os irányelv születésének idején 15 tagja volt az uniónak, s közöttük a jövedelemkülönbség jóval, de jóval kisebb volt, mint a kelet-­európai országok csatlakozásával 28 tagúra duzzadó közösségben. Az irányelv mai viszonyokhoz igazítása és felruházása valódi kényszerítő erővel nem ördögtől való ötlet. Macron azt javasolja, hogy a munkaerő-kihelyezés idejét korlátozzák a mostani kettőről egy évre, és hozzanak létre a bizottság ellenőrzése alatt egy európai szervezetet, amely összehangolná a munkahelyi ellenőrzéseket.

Franciaország azt is el akarja érni, hogy a kihelyezett munkások fizetései valóban egyenértékűek legyenek a franciákéval, azaz a munkaadók ne vonjanak le belőle különböző összegeket szállás-, étkezési és utazási költségek címén.

A francia építőipari és szállítási cégek, amelyek a leginkább érintettek a kérdésben, azt követelik, hogy a szociális járulékokat is harmonizálják a francia és a kihelyezett munkások között. Ez nyilván kihúzná a probléma méregfogát, hiszen gyakorlatilag megszüntetné a szociális dömping ezen formáját. Ehhez azonban szükség lenne egy „apróságra”: az unió költségvetési harmonizációjára.

Valószínűleg ugyanis nem pusztán a kihelyezett munkások nemzetisége a gond, hanem az, hogy a mai helyzet következményeként a bérek, a munkakörülmények és a szociális ellátások nivellálódása, kiegyenlítődése Nyugatról nézve romló színvonalat jelent, ez az, ami miatt nő az idegenellenesség. Ez pedig már a kelet-európaiakat is érinti.