Baljós hír kezdett terjedni Orbán Viktor legnagyobb szövetségeséről Németországban | Netrix Media Systems

Baljós hír kezdett terjedni Orbán Viktor legnagyobb szövetségeséről Németországban

2018. április 15. 20:24 - szerző: Kasza László

Fél évvel a szeptemberi német választások után végre sikerült Angela Merkel kancellárnak újra koalíciós kormányt alakítania, méghozzá ugyanúgy CDU/CSU–SPD-összetétellel, vagyis azzal, amely korábban már nyolc évig irányította a legnagyobb, gazdaságilag a legerősebb, politikailag pedig a legbefolyásosabb európai ország ügyeit.

A háború óta ez volt a leghosszabb idő, amikor az országnak csak ideiglenes kormánya volt. És aztán jött, ami korábban is volt, egy Angela Merkel vezette CDU/CSU–SPD-koalíciós kormány. Számos elemzés, tanulmány látott napvilágot, hogy miért volt ilyen hosszú időre szükség mindehhez. Politikai elemzők azt kérdezték: nem volt elég nyolc év együttműködés ahhoz, hogy a koalíciós partnerek megismerjék egymás véleményét különböző kérdésekről? Nos, négy nappal az új kormány felesketése után kiderült, nem, nem volt elég. Horst Seehofer, a CSU elnöke, aki elvesztette miniszterelnöki posztját Bajorországban, és Münchenből Berlinbe költözött belügyminiszternek,

kijelentette, az iszlám nem tartozik Németországhoz.

Ezzel rögvest szembefordult a keresztény testvérpártok és a koalíciós társ, az SPD eddigi, a koalíciós egyezményben is rögzített véleményével. Merkel tőle szokatlan élességgel reagált, amikor ezt mondta: „Németországban vallásszabadság van, amit senkinek nincs joga megkérdőjelezni. Így a négy és fél millió, az országban élő, dolgozó, adófizető mohamedán és velük az iszlám vallás igenis Németországhoz tartozik. Csakúgy, mint a több mint húsz, másik kisebbségi vallás.”

A CSU elnöke – aki Orbán Viktor legnagyobb németországi politikai szövetségesének számít, és mindig siet egyetérteni a magyar miniszterelnök politikájával –, bár nem válaszolt közvetlenül a kancellár kioktató megjegyzésére, két további követeléssel fokozta a keresztény-konzervatív testvérpártok közötti ellentétet: évi ezer főre kell korlátozni a muzulmán munkavállalók családtagjainak Németországba költözését, és fel kell mondani a schengeni egyezményt mindaddig, amíg az EU külső határai nincsenek megfelelően biztosítva. Seehofer e második javaslatát még európai konzervatív körökben is visszautasították, hiszen a közösség belső határainak megszüntetését szinte kivétel nélkül mindenki az európai integráció eddigi legfontosabb eredményének tekinti.

Seehofer, Merkel és Schulz sajtóértekezlete a kormányalakítási koalíciós tárgyalások után
Fotó: MTI/EPA

Tegyük azonnal hozzá, hogy a CSU-elnöknek „a testvérpártjával”, az Merkel vezette CDU-val szembeni magatartása csak keveseket lephet meg. Hiszen éppen ő volt az, aki a választási harcban „az igazságtalanság uralmának” nevezte Merkel rendszerét, és saját, CSU-kancellárjelölt elindítását helyezte kilátásba Merkel ellen. Nem véletlenül van egy új mondás a német politikában:

„Nincs szüksége politikai ellenfélre annak, akinek Seehofer a szövetségese.”

Ezért volt eleve meghökkentő, hogy a kancellár mindezek ellenére a fontos belügyi tárcát adta új kormányában a volt bajor miniszterelnöknek, akinek „a belügy” elnevezés nem is volt elegendő, azt rögtön megtoldotta „a haza minisztériuma” címmel. Az azonban nem világos, hogy ez az új kifejezés mit is jelent. Politikai megfigyelők azonban jogosnak tartják az aggodalmat, hogy az egyre inkább jobbra tolódó Seehofer a haza (Heimat) tiszteletre méltó fogalmát a nacionalizmus szinonimájává akarja tenni.

Ha ez valóban így lenne, akkor borítékolható „a mostohatestvérek”, a CDU és a CSU különválása. További együttműködésük feltétele az lenne ugyanis, hogy legalább az alapvető politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekben egyetértsenek. De az elmúlt napok vitái nyomán világosan látszik, hogy most nem ez a helyzet. Sőt az újdonsült belügy és haza minisztere azt a látszatot kelti, mintha a Merkel vezette kormányban egy saját kabinet élén állna. Lefényképeztette például magát nyolc államtitkárával (valamennyien férfiak), s mint a minisztereknél szokás, mindegyiküknél megjelölte, hogy melyiküknek mi a szakterülete. (A parlamenti vitában fel is merült, hogy vajon azért nevezett-e ki csak férfiakat, mert az iszlámhoz hasonlóan a nők sem tartoznak Németországhoz.)

Valószínű, hogy Seehofer erőfitogtatása az októberben rendezendő bajor tartományi választások előjátéka.

A jelek szerint mindenáron vissza akarja szerezni a CSU szeptemberben elveszített abszolút többségét a müncheni parlamentben. De taktikája könnyen visszaüthet, annak fényében legalábbis, hogy politikai elemzők szerint a CSU szeptemberben épp azért érte el történetének legrosszabb eredményét, mert Seehofer bajor miniszterelnökként élesen támadta Merkelt.

A két keresztény párt elhelyezkedése a német politikai térképen a második világháború utáni átrendezés következménye. A győztes nagyhatalmak (Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Szovjetunió) befolyási övezetekre osztották az akkori Németországot. A nyugati tartományok amerikai, angol, francia, a keletiek szovjet fennhatóság alá kerültek. Bajorország az amerikai zónához tartozott. A nyugati hatalmak – okulva Hitler hatalomra jutásából – nem bíztak a németek demokratikus felfogásában, és meg akarták bontani a nép vallási alapú egységét is. Ezért osztották a katolikusokat két önálló politikai pártra. Bajorországban megalakították a Keresztényszociális Uniót (CSU), az ország többi részében pedig a Kereszténydemokrata Uniót (CDU). A bajor választásokon kettejük közül csak a CSU indulhat, az összes többi tartományban pedig csak a CDU. Vagyis elvben két pártról van szó, de miután választási eredményüket összeadják, a CDU/CSU mindmáig a legerősebb politikai erő, és mint ilyen, első számú jelölt a kormányalakításra. A két keresztény párton belüli különbözőség nem vallási alapú, sokkal inkább a nacionalizmushoz való viszonyt tükrözi. Ez az ellentét csak kompromisszumok árán oldható fel.

Apropó, kompromisszumkészség. Merkel ezt egész politikai pályafutása során felső fokon gyakorolta. Nyitott volt kompromisszumokra a mostani koalíciós tárgyalásokon is. Ő folytatni akarta a nagykoalíciót, a Martin Schulz vezette SPD kezdetben nem. A kancellár engedményekkel győzte meg a szocialistákat arról, hogy a nagykoalíció folytatás nekik is jó. Átengedte az SPD-nek a fontos pénzügyi tárcát és külügyi tárcát, továbbá számos szociális kérdésben teljesítette a kívánságukat. Ezért pedig saját pártszövetsége, mindenekelőtt a CSU dogmatikus tagjaival gyűlt meg a baja.