A ti hőseitek a mi hóhéraink – A rasszizmus nem tűnt el, csak nem szeretnek beszélni róla

2017. november 11. 19:45 - szerző: Balázs Gábor

Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államokban lezajló események – a feketék elleni rendszeres rendőri erőszaktól a fehér felsőbbrendűséget hirdetők és az antirasszisták összecsapásain át tulajdonképpen egészen a Trump-jelenségig – hirtelen ismét egyértelművé tették a tényt: a faji kérdés létezik. Aligha véletlen, hogy Franciaországban, ahol szintén szép számmal élnek feketék és nagyon is létezik a rabszolgatartó múlt emléke, a kérdés szintén azonnal felszínre került. Hogyan kezeljük ezt a sötét korszakot a nemzeti történelmünkben? És mit jelent mindez a jelenkori együttélés szempontjából?

Franciaországban a megdöbbentő rendőri erőszak sem hiányzik. Adama Traoré igen gyanús körülmények között halt meg rendőri fellépés során, míg Théo Luhaka a helyzetet jól ismerők szerint távolról sem egyedi esete bejárta a világsajtót is. Az emberi jogok hazájában a rendőrök gumibottal megerőszakolták a fekete fiatalembert. Túl a szörnyűségen a rendőrség viselkedése a külvárosi fekete fiatalokkal szemben még nagyobb bajokra utal. A rasszista, rabszolga- és gyarmattartó, a fehér felsőbbrendűséget természetesnek kezelő francia múlt jelen van a jelenkori mindennapokban is. Hiszen mi mást jelentene, amikor négy-öt rendőr nekiesik a fekete fiatalnak, mint hogy egyszerűen nem kezelik őt emberként, magukkal egyenrangú lényként? És persze honnan máshonnan jönne ez, mint a rabszolgatartó ideológiából?

Jól tudjuk ma már, hogy a más népeket erőszakkal meghódító európaiaknak szükségük volt az elképesztő kegyetlenkedéseiket főleg önmaguk számára alátamásztó ideológiára. Ez pedig tulajdonképpen a rasszizmus,

hogy léteznek velünk nem egyenrangú emberi lények, akiknek a kiirtása, szolgaságba döntése, megalázása, kínzása nem esik ugyanolyan elbírálás alá, mintha fehérekkel tennénk mindezt.

Franciaország történelmileg viszonylag későn csatlakozott a rabszolga-kereskedelemhez, igaz, annál lelkesebben. XIV. Lajos és mindenható minisztere, Jean-Baptiste Colbert 1673-ban hozták létre a Nyugat-indiai Társaságot, amelynek a fő profilja az úgynevezett „háromszög-kereskedelem” volt. Ez azt jelentette, hogy ipari árucikkeket vittek Afrikába, onnan rabszolgákat a francia Antillákra, visszafelé pedig főleg cukrot Franciaországba. Az atlanti partvidék nagyvárosainak sora, Bordeaux, Nantes, La Rochelle, Le Havre, Saint-Malo és a többiek ebből a kereskedelemből gazdagodott meg. Mintegy 3300 út során 1 300 000 feketét hurcoltak a francia hajók Afrikából az Antillákra. Az áldozatok száma ennél jóval nagyobb, mert ebben a számban még nincsenek benne a rabszolgavadászat közben elpusztított emberek.

Illegális bevándorlás – Franciaország
Fotó: MTI/EPA

Colbert volt a megrendelője a rabszolagságot törvénybe iktató jogszabálynak. A fekete emberek e szerint tárgynak számítottak, amelyeket adni-venni, sőt, örökölni is lehetett. A jakobinus Konvent 1794-ben eltörölte a rabszolgaságot a gyarmatokon is, de Napóleon Bonaparte 1802-ben visszaállította, és elképesztő kegyetlenséggel verte le a feketék lázadását az Antillák több szigetén is. A II. Köztársaság 1848-ben törölte el a rabszolgaságot véglegesen. A világon először a francia szenátus foglalta törvénybe, hogy a rabszolgaság emberiség elleni bűntett volt, 2006 óta pedig emléknapja is van, amely elsősorban az iskolai oktatás szempontjából jelentős dolog, hiszen ez idáig igen visszafogottan szóltak a francia tankönyvek országuk múltjának eme sötét fejezetéről.

Érdekes kettőség figyelhető meg a mai Franciaországban. Antirasszista egyesületek már évek óta küzdenek, hogy elsősorban az említett atlanti városokban legalább utcanevek ne viseljék rabszolga-kereskedők nevét. A problémát az okozza, hogy ezek általában gazdag helyi emberek voltak, sokszor polgármesterek, képviselők is. A francia emlékezet azonban finoman szólva is igen szelektív. Ma az amerikai jelenségek hatására némileg változott a helyzet, de

még mindig úgy tűnik, hogy a francia politikusok és az értelmiségiek nagy része jobban érdeklődik az amerikai múlt, mint saját országának szennyese iránt.

Ha azonban a nép egy részének eltagadjuk, bűntudatos hallgatásba rejtjük a múltját, sokszor nem marad számukra más, csak a düh és a keserűség. Az olyan sokszínű országban, mint Franciaország, egyre nehezebben tartható a nemzeti eposz „a történelem fáklyájáról”, „az emberi jogok hazájáról”. Mert természetesen ez is igaz, meg az is, hogy még az olyan baloldali emberek is, mint Victor Hugo vagy a szocialista Jean Jaurès és Léon Blum is meg voltak győzödve a „fehér faj civilizációs küldetéséről”, egyszerűbben szólva a gyarmatosítás pozitív voltáról.

Másrészről a francia gyarmattartó múlt sem csupán történelmi emlék: Françafrique, ahogy a franciák nevezik afrikai „befolyási övezetüket” a régi gyarmataik helyén, nagyon is létező jelenség. Ahogy a nagy írónő, Léonora Miano írta erről a jelenségről, azaz a volt gyarmatok és Franciaország mai kapcsolatáról: „A frankofón Afrika olyan, mint egy megvert feleség, aki képtelen elválni. Mindig kap egy kis ajándékot, amivel meggyőzi magát, hogy maradjon.” Jóllehet ha komolyan vesszük ezt a „befolyási övezet” kifejezést, akkor fel kell tennünk a kérdést: mit jelent ez mondjuk egy Szenegálból, Csádból vagy Kamerunból származó, akár második-harmadik generációs fiatal számára? Azt, hogy vannak olyan területek, ahol a fehér franciákkal nem egyenrangú emberek élnek, akik soha nem is lesznek velük egyenlők. Ja, és te éppen közéjük tartozol. Képtelenség a nagybetűs Köztársaság számára egyszerre szeretni Afrikából származó fiait és lányait, és ugyanakkor elvárni tőlük „az intergrációjukat”, majd továbbra is fenntartani a neokolonialista politikákat.

Ez a képmutatás persze kiegészül a sötét múlt tagadásával is. Kiegészül a gyarmatosítás civilizációs hasznáról való elmélkedéssel vagy annak emlegetésével, hogy a spanyolok, a portugálok vagy éppen a lengyelek mennyivel könnyebben integrálódtak a francia társadalomba.

Jellemző, hogy még a legutóbbi kampányban is botrány támadt Emmanuel Macron azon kijelentéséből, hogy a gyarmatosítás emberiség elleni bűntett volt. A kolonizációt nem vasútvonalakkal mérjük, hanem hullahegyekkel, környezetükből kiemelt, földjüktől és családjuktól elszakított, szolgaságba taszított milliókkal.

A jól beilleszkedőként említett népek tagjai választották Franciaországot, míg az afrikaiaknak az valósággal a „nyakukba zuhant”.

Mozgalmárok, történészek, értelmiségiek vetették fel nemrég egy petícióban, hogy ne legyen lehetséges Colbert nevét egy iskola homlokzatára írni együtt azzal, hogy „szabadság, egyenlőség, testvériség”. Vagy miként az említett kameruni-francia írónő fogalmazott: „A feketék számára Napóleon olyan, mint Hitler. És számunkra De Gaulle a Françafrique politikájával távolról sem hős.” A franciaországi feketék egyik szervezete vezetőjének szavaival élve: „A ti hőseitek a mi hóhéraink.”

Ma Európában, talán még inkább, mint az Egyesült Államokban, a „fehérek” nem nagyon szeretnek beszélni a két nagy tabutémáról, a gyarmatosításról és a rabszolgaságról. Hiszen Amerikában sem arról van szó, hogy a rabszolgatartás valamiféle baleset vagy éppen mellékes körülmény volt. A rabszolgatartás és a vele járó nyilvánvaló rasszizmus kulcsszerepben volt az amerikai nemzet formálódása idején. És távolról sem tűnt el, mint látjuk.

És arra is érdemes felhívni a figyelmet, ahogy a mára klasszikusnak számító könyvében teszi a történész Dominique Losurdo, hogy a nagy liberális forradalmak Hollandiában, Angliában és persze az Egyesült Államokban hozták el a rabszolgatartás igazi aranykorát.

A nemzeti történelem Franciaországban sem hősies mítoszok, regényes fordulatok sora csupán. A múlt bűneinek elmesélése és tudatosítása alkalmas lehet arra, hogy megakadályozza a jelenkori diszkriminációkat.