Lehet más a kombinálás – Üvegplafon alatt a félsiker-félkudarc ökopárt
Nemhogy váltópárt, de egyenesen egy új politikai pólus létrehozásának igényét fogalmazta meg a 2010-es berobbanást követően az LMP máig legismertebb politikusa, Schiffer András. Az akkori frakcióvezető 2011 őszén a HVG.hu-nak arról beszélt, jó lenne, ha pártja a következő évre már 15 százalékos stabil támogatottságot tudna felmutatni. A legmagasabban valóban ekkortájt jártak az LMP számai, a teljes népesség körében 2011–2012-ben az egyes kutatóknál 6–9 százalék között tetőzött a támogatottság, és a pártot az Ipsos 2012 közepén egy alkalommal a biztos választók körében 10 százalékra mérte. A 2013-as, a szövetségi politikával kapcsolatos konfliktus miatt bekövetkező, de régebbi belső, nemritkán személyes konfliktusok feszültségei által megalapozott pártszakadás aztán érthetően visszavetette az LMP-t.
Kisebb csoda és jelentős politikai teljesítmény volt az újbóli önálló parlamentbe jutás 2014-ben, akkor, amikor a párt közel harmadával kevesebb szavazatot kapott,
mint négy évvel korábban. Az európai parlamenti választáson szinte a szél fújta át a küszöbön az LMP-t: mindössze 930 vokssal lépte át a bejutási limitet.
A 2010-es 383 000 LMP-szavazó kapcsán – az SZDSZ és az MDF az előző három országgyűlési választáson ennél kevesebb listás voksot kapott – sokakat foglalkoztatott, vajon hány korábbi SZDSZ-szavazó volt annak az LMP-nek a táborában, amely kifejezetten tiltakozik a liberális címke és az SZDSZ (legalábbis az általa neki tulajdonított) liberalizmusfelfogása ellen. Ez a neoliberalizmusnak, a globális tőke korlátlan térnyerésének elutasítását jelenti, valamint az ezzel az LMP szerint szervesen összefüggő korrupció, a nemzeteken belüli és a nemzetek közötti egyenlőtlenségek bírálatát.
Fotó: Bazánth Ivola
Darabra nyilván nem lehet megmondani, hány korábbi SZDSZ-szavazó voksolt az LMP-re a pártrendszert átformáló 2010-es választáson, de például Szabó Balázs tanulmánya a Politikatudományi Szemlében azt állítja: az átfedés a korábbi SZDSZ- és a 2010-es LMP-tábor között elsősorban a kiemelkedő budapesti támogatottságban (továbbá a fővároson belüli szavazateloszlásban), valamint az átlag feletti pécsi (és baranyai) támogatottságban mutatkozott meg. Utóbbiban a NATO-radar elleni korábbi tiltakozások is szerepet játszhattak, fokozott érzékenységet teremtve a térségben egy zöldpárti program iránt. A korábbi SZDSZ-szavazók idővel érzékelték: reményeikkel ellentétben nem találtak új otthonra. Már csak azért sem, mert Schiffer a mai napig bármely mondatába képes a már megszűnt SZDSZ elleni támadást beleszőni. Amikor a Republikon Intézet a baloldali ellenzék (értsd: Összefogás-pártok) szavazótáborának összetételét vizsgálta, akkor a „csapódó liberálisok” kategóriához sorolta azokat az egykori SZDSZ-szavazókat, akik – mivel kritikusak voltak a Gyurcsány-kormánnyal, de nem akarták és nem akarják Orbánt – 2010-ben az MDF-re vagy az LMP-re voksoltak. Aztán innen is továbbálltak, más pártot keresve a baloldali-liberális oldalon.
Az LMP-tábor azonban nem csak abból a szempontból érdekes, honnan és hova vándoroltak a szavazók. Szabó Balázs tanulmánya szerint az LMP 2010-ben Budapesten a következő helyeken volt a legerősebb: a magas státusúak által lakott zuglói társasházi városrészekben, Újlipótvárosban és a Középső-Ferencvárosban a fiatalos és középosztályi, a VI. és VII. kerületben az erősen átalakuló, megfiatalodó negyedekben, valamint a legutolsó hullámban épült lakótelepeken. Ez egy középosztályi, életkorát illetően inkább fiatal szavazótábort jelzett, ami egyébként meg is különbözteti a korábbi SZDSZ-től. Egy másik kutatás, a Policy Solutions izgalmas vállalkozása, a Politikai osztálylétszám, amely a választói csoportok szociografikus profilját igyekezett megrajzolni, szintén fiatalos és középosztályi karaktert tulajdonított az LMP-nek. Ebben a megközelítésben a 2010-es évek közepén a munkával rendelkező, középkorú, kékgalléros, és ennél nagyobb számban a felsőközéposztályhoz tartozó, magasan kvalifikált fiatalok adják az LMP szavazótáborának gerincét.
Mindez azért lényeges, mert ha a párt programját tanulmányozzuk, abban központi szerepet játszik a társadalmi egyenlőtlenségek iránti érzékenységen túl az a rendszerkritika, ami nem egyedül az Orbán-rendszerre vonatkozik, hanem az egyenlőtlenségeket előállító globális kapitalizmusra is. Ennek szerves része az uniós pénzek elosztásán messze túlmutató, más pártok felfogásával vitatkozó vidékpolitika, ami az LMP fenntarthatóságot és ökológiai szempontokat középpontba állító szemléletének sarkalatos eleme.
Ezekhez az alapvonásokhoz képest feszítő ellentmondás az, hogy az LMP szavazótábora döntően a magasan kvalifikált városi-fővárosi rétegekből kerül ki, tehát nem azok közül, akiket paradigmaváltó politikájával megcéloz.
Ez egyfelől a pártvezetők elvi elkötelezettségéről is mond valamit, hiszen eszerint nem igazították a tényleges szavazótábor realitásaihoz politikájukat, másfelől viszont magyarázat arra, hogy a népszerű társelnökök, a komoly szakmai programok, valamint a nap mint nap képviselt korrupciókritika és Paks-bírálat miért nem vezetnek áttöréshez.
Fotó: Bazánth Ivola
A félsiker-félkudarc mindeddig meghaladhatatlannak tűnő állapotának szervezeti oka is van. Schiffer András a vezetői posztokról és a képviselői mandátumról való lemondását bejelentő tavalyi Index-interjúban sok egyéb mellett arról is szólt, hogy az LMP felett „nagyjából 8-10 százalék körül egy szervezettségi-erőnléti üvegplafon van, tehát hogy Kisvárdától Körmendig jelen van-e a párt, mint ahogy jelenleg nincs”. A magyar politikai rendszer – negyedszázad után című fontos politikatudományi kötetben Horváth Attila és Soós Gábor a pártok szervezettsége kapcsán megállapítják: az LMP „minimális infrastrukturális hátteréhez képest igen jó eredményt ért el” 2010-ben és 2014-ben. Ez a bizonyos „mihez képest” azt jelenti, hogy az LMP-nek 2015-ben, fél évtized parlamenti jelenlétet követően csak 33 helyi szervezete volt, ennél még a PM és az Együtt is többel rendelkezett. (Összevetésként: a Fidesz-szervezetek száma ekkor 1220 volt, a Jobbik állt a második helyen 863-mal.)
Az erősen foghíjas társadalmi és szervezeti lefedettség különösen indokolttá tehetné az LMP számára, hogy szövetségeseket keressen. Olyanokat, akikkel együttműködve növelhetné elérését, kompenzálhatná hiányosságait. Egy LMP-partnernek azonban számos feltételt kell teljesítenie. Az LMP a szakadás idején hozott kongresszusi döntése értelmében sem parlamenti párttal, sem volt kormánypárttal, sem volt kormányfővel nem köt választási együttműködést. A 2012–2013 fordulóján rögzített alapelvnek egyébként megfelelt volna a fél évvel korábbi próbálkozás, az első új pólus, csakhogy a szándékközösségben osztozó Milla és Szolidaritás kicsivel később Bajnai Gordon mellé állt – éppen az így létrejövő Együtthöz fűződő viszony körüli vita vezetett az LMP-ben pártszakadásig.
A közvélekedés úgy tartja, az LMP 2014-es újbóli parlamentbe jutását nagymértékben segítette a közös lista létrejötte – tudniillik, aki a Fidesz ellen akart voksolni, de sem a Jobbik, sem a Mesterházy–Bajnai–Gyurcsány–Fodor-négyessel kezdődő közös lista nem felelt meg az elvárásainak, az menedékre lelt az LMP szavazótáborában. Ennek ellenére, a Republikon Intézet egy korábbi tanulmánya szerint, 2014-ben az LMP szavazói közül sokan megosztották voksaikat: listán az LMP parlamentbe jutását segítették, egyéniben azonban átszavaztak az Összefogás-jelöltre. Mint arról tavaly novemberben beszámoltunk, a Závecz Research Intézet (ZRI) 2016 őszén készült felmérése arra a megállapításra jutott, hogy az LMP-szavazók több mint háromnegyede szükségesnek tartja az ellenzéki pártok „szorosabb együttműködését” (a válaszadók persze eltérő szövetségi konstrukciókat érthettek ez alatt). A ZRI szerint viszont az együttműködési készség meredeken zuhan az LMP-sek körében, ha olyan ellenzéki listával találják magukat szembe, amelyen szerepel Gyurcsány Ferenc. Más ellenzéki politikus nevére a kutatók nem kérdeztek rá, nem beszélve arról, hogy a szoros együttműködésnek nem a közös lista az egyetlen módja, de ez mégiscsak valamiféle jelzés arról, hogy a régi pártoktól való tartózkodás tartósan jelen van az LMP-táborban.
Fotó: Bazánth Ivola
Ezek a körülmények kijelölhetik az LMP számára esetleg elfogadható együttműködés kereteit. Ha a partnerek nem mai és korábbi kormánypártok, nem parlamenti szereplők, akkor velük elvileg létrejöhet választási szövetség. Az egyéni kerületi szavazatmaximalizálás – ami tehát nem idegen az LMP-szavazóktól – pedig oly módon is lehetséges, hogy a pártok vagy pártszövetségek a választás napjáig formális egyezség nélkül, de koordináltan visszaléptetik a jelöltjeiket egymás javára. Mindennek a hátránya persze a közös kampány mellőzése. Ám egy olyan környezetben, ahol a szereplők gyakran az együtt nem működés deklarálásával próbálják bizonyítani hitelességüket, felértékelődhetnek a kerülőutak: az együttműködés minimuma lehet a maximum.
A közbeszédbe egy feltűnést keltő közvélemény-kutatással bevezetett újabb új pólus magja az LMP és a Momentum közötti együttműködés lenne, annak ellenére hogy a Momentum politikai karakteréről keveset tudni, amit pedig igen, az nem passzol a kapitalizmus- és globalizációkritikus ökopárthoz. Annak a feltételnek viszont megfelel a Momentum, hogy a parlamenten kívülről érkezik, nem koptatta korábbi kormányzás, valamint az a praktikus szempont sem mellékes, hogy a momentumosok mágnesként vonzzák a közfigyelmet. Ugyanez nem mondható el Gémesi György Új Kezdet formációjáról, viszont vidéki bázispontok kiépítését remélheti tőle az LMP, amely ezzel a párttal kezd először tárgyalásokat a választási együttműködés lehetőségéről. Arra mindenesetre alkalmas az erről szóló júliusi bejelentés, hogy jelezze: az LMP nem óhajtja örök magányra ítélni önmagát.
Más kérdés, hogy a választási együttműködés elérhető-e a talán leginkább vágyott Momentummal, amely éppúgy nem szeretne régi pártokkal kooperálni, legalábbis egyelőre, mint ahogyan az LMP sem, csakhogy a Momentumnak az LMP is régi. Egyelőre úgy tűnik, mindenki mindenkivel beszélget , de sok kávét megisznak még az informális egyeztetéseken, mire bárki bármire elkötelezi magát egy számára kedvező alku reményében. Addig csendben, de szisztematikusan lehet győzködni a híveket a szövetségkötés ideájának helyességéről. Az LMP-nek van tapasztalata egyedüli indulásban, végső soron most is kiköthet ennél a verziónál, és ezúttal sem lenne esélytelen a bejutásra, de
a szavazótáborára rástartoló Momentum komoly veszélyforrást jelent.
Bizonyára az is felmerül a párt vezetőiben, hogy a kompromisszumok elkerülésének áraként nézeteikből, programjukból semmi sem valósul meg: önállóságukat és identitásukat őrizve továbbra is kicsi ellenzéki párt maradnak. Hacsak a helyzet úgy nem alakul, hogy a Fidesz elveszti parlamenti többségét, mert akkor a kormányalakítás során néhány mandátum is felértékelődik. Ez tényleg gyökeresen új helyzetet teremtene mindenki, így az LMP számára is, amely azonban eddig nemhogy koalíciós tárgyalásokon, de még választási kombinációkban sem próbálta ki magát.
