Levéltári kutatások vicces forgácsai (1.)

Révész Béla (58), jogász/szociológusnak, a Szegedi Tudományegyetem politológiai tanszéke docensének immáron tizenöt esztendeje rögeszméje a hazai állambiztonsági szolgálatok múltjának felderítése, s legalább mozaikszerű összerakása az utókor okulására. A különböző budapesti és vidéki levéltárak, őrzőhelyek állandó, mindennapos szorgos látogatója, aki még a morzsákat sem hagyja veszendőbe menni. De a kutatások összesöpört maradékai kapcsán arra figyelmeztet, a hátunk mögött hagyott fél évszázadra visszatekintve mindenképpen őrizzük meg komolyságunkat, mert akkoriban nem babra ment a játék, mindenki saját bőrét vitte a vásárra. És még az is előfordulhat, hogy kísért a múlt.

Házi gyűjteményéből válogattunk. Íme az utókor okulására az egykori kulturális miniszter (főfoglalkozásában történész, később az Akadémia elnöke) írásban is rögzített viccelődése a letűnt korszak utolsó kormányfőjével a rendszerváltás előtti utolsó pillanatban, 1989. novemberéből; valamint egy kocsmai rendőrbunyó, s annak szánom-bánomja a ’60-as évek elejéről. Sok-sok kéretlenül „tárgyiasult” humorral fűszerezve.

Glatz Ferenc: Ha, ha, ha!

Németh Miklós miniszterelnök úr
Budapest

Kedves Barátom!

Ahogy azt előzetesen szóban jeleztem, Nyers Rezső elvtárssal, az MSZP elnökével ma tárgyalásokat folytattam a Politikai Főiskola sorsáról, illetve a párt ideológiai intézményrendszerének kialakításáról.

Mint ismeretes Előtted, Nyers elvtárs és az Elnökség a Politikai Főiskola egyik legértékesebb kollégiumát, tízemeletes saroképület ideológiai intézmény, valamint pártapparátusok részére kívánta megtartani. Ugyanakkor az Abonyi utcai kollégiumot szeretnék megtartani a pártszálló és kollégium céljából. Függőben volt még a Benczúr utcai Társadalomtudományi (Aczél-féle) Intézet.

Nyers elvtársat biztosítottam (miután egyébként előkészítő tárgyalásokat is folytattam a házban), hogy a kormánynak esze ágában sincs az új párt (MSZP — A Szerk.) kibontakozását hátráltatni, sőt segíteni szeretne ideológiai intézményét is megteremteni. Javaslatom a következő volt: a kormány megkapja a Politikai Főiskola egész épületkomplexusát, és így átvállalja az ott beiskolázottak képzéséről gondoskodni (sic!), valamint kialakítja az önálló „Deák Ferenc Politikai Főiskolát”. (Ismerd el, óriási ötlet, hogy Kossuth Ferenc — nem Lajosról van szó — pártjában még a nyáron szegény Romány Pállal elfogadtattam, hogy az új főiskola neve Deák Ferenc lesz. Ha, ha, ha!) Ugyanakkor garantáltam azt is, hogy a Politikai Főiskola tanári karának kialakításakor pártra és tekintet nélkül a Társadalomtudományi Intézet valóban jó erőiből is válogatni fogunk. (A Társadalomtudományi Intézet Benczúr utcai kiürítendő székházát pedig odaadnánk a német nemzetiségi gimnázium részére, hiszen itt volt régen a régi Bleyer Jakab német középiskola.

Ezzel ellentételezésként a kormány a Párttörténeti Intézetet és annak könyvtárát a helyén hagyja a köztársasági palota oldalában. De ebbe a jelenlegi szobaegyüttesbe (sic!) zsúfolódik össze a párt minden ideológiai személyzete (levéltár, könyvtár, politológusok, szociológusok és portások). Felajánlottam továbbá: amennyiben a párt levéltárát és könyvtárát megnyitja a külső kutatók előtt és alárendeli magát a miniszteri utasításban kiadott kutatási szabályoknak, akkor ezeknek dologi költségeiben (közműköltség) a művelődési tárca részt vállal. (Miklóskám, ne felejtsd el, hogy Magyarország 1945-1988 közötti történetére a legfontosabb dokumentumok itt vannak és ez a könyvtár Közép-Európa legjobb munkásmozgalom-történeti és társadalomtörténeti könyvtára. Az európai levéltári szabályzatok szerint a pártnak joga lenne magánlevéltárként és magánkönyvtárként kezelni ezeket az intézményegyütteseket. A villanyköltségért cserébe tehát most a pártot lemondattam erről az előjogáról. (Hidd el, az én léhűtő (sic!) társadalomtudományos kutatóimnak ez rendkívül fontos.)

Nyers elvtárs kérése volt, hogy legalább az Abonyi utcai kollégiumot megtarthassák. Én azt mondtam, hogy ez további tárgyalásoknak lesz az alapja. Ő erre azt kérte, hogy ők hajlandók ebben az épületben bizonyos számú vendéget (mindenekelőtt a még vidékről bejáró levelező hallgatókat) elszállásolni. Meg kell mondanom, Nyers elvtárs rendkívül barátságos, és a jóindulatunkat érző volt, néhány általános politikai kérdésben (pl. választások kezelésében) kimondottan elismeréssel nyilatkozott.

Írásban más(t) nem adok... A többit majd szóban

Budapest, 1989. november 3.

Glatz Ferenc

Kicsapongás a munka ünnepén: felütött áll a kocsmában

Ízelítő az ünnep hangulatából, miként vígadt május 1-én a magyar, ha szabadon tehette, felöntött a garatra, s kirúgott végre a hámból (is). Persze, mindennek voltak következményei, így 1961-ben is. (Közreadjuk a kényszerű jelentéstétel eredeti szövegét — az utókor elnéző mosolyát kérve —, amely fittyet hányt a helyesírási szabályokra, a magyar nyelvtan reguláira.)

BM. ORFK. Vasuti Osztály
Szegedi Rendőrkapitányság
Bünügyi Alosztálya.

Jelentés

Jelentem, hogy 1961. május hó 1-én reggel lakásomról kerékpáral elindultam Édesanyám Lakására, hogy neki segítsek, valamint vele elbeszélgesek.

A munkát melyet ekakartam végezni, el is végeztem. Majd 11-órakor szoltam öcsémnek, nem jönne e velem egy korso sört elfogyasztani. Mivel öcsém ekkor már munkáját elvégezte, átöltözött és kerékpárra ülve lementünk a tiszaparton lévő halászcsárdában. A halászcsárdában való megérkezésünk után én rendeltem két korsó sört. Amikor ezt elfogyasztottuk bejött a Szegedi 42-es AKÖV, Vállalat ÜHÉ-titkára Nákits János. Ő ekkor egy féldeci valami kevertett fogyasztott el. Vele ez idő alatt elbeszélgettem, majd kérdeztem, hogy az ünnepség hogy zajlott le a vállalatnál. Ő ekkor közölte velem, hogy kb. 24-óráig voltak az üdülő telepen majd minden vendégje elment haza. Mivel gondolt rám is menjünk át vele és és meglegit egy kis marha pörköltett, és azt fogyassuk el. Át is mentünk a paprikásból fogyasztottunk, majd elővett két fél üveg különböző bort, majd azt szódával hármasban elfogyasztottuk.

Ezt követően én szoltam neki, hogy jöjjön át a szomszédos vendéglőben és fogyaszon valamit. Ő velünk át is jött ahol egy egy fröccsöt fogyasztottunk el.

Ezt követően ő vissza ment az üdülőben én valamint öcsém kérésemre vissza mentünk a halászcsárdában. Megérkezésünk után először én rendeltem egy egy fröccsöt, majd öcsém, ö mondota, hogy menjünk haza mert Édesanyám várja. Ekkor mondottam neki, hogy igyunk még egyx egy fröccsöt és utána megyünk haza. Ez idő alatt Nákits János és felesége megérkeztek ujra. Kérték, hogy foglaljuk helyet az asztalnál. Le is ültünk ekkor először ő rendelt egy egy fröccsöt, majd utána én és tölük elköszönve elindultunk haza felé.

Amikor a Kiskörösi halászcsárdához értünk szoltam öcsémnek, jöjön velem veszek cigaretát és megiszunk egy fröccsöt. Be is mentünk azonban a pincér nem szolgált ki. Én a pultnál áltam amikor szoltam neki ha bort nem ad cigaretával szolgáljon ki. Mivel ő ezt sem volt hajlandó adni, mondtam, hogy szoljon a fönökének majd ö kiszolgál cigaretával. Mivel nem szolt a fönöknek engem méreg fogott el és az álát a pult és a pénztár blok asztal előt felütöttem. Ekkor közölte velem, hogy befog szolni telefonon a rendörkapitányságra.

A kapitányságról Batta r.szds elvtárs jött ki aki kocsiban ültett és a kapitányságra szállított be.
Én határozottan állítom, hogy egyetlen asztal társaságot sem inzuktáltam és senkinek nem szoltam.
Lehetséges, hogy a pincérel való beszélgetésemet ök magukra vették azonban erről én nem tehetek.
Itt volt egy ismerösöm aki mondota, hogy foglaljunk helyet amire én megérkezésünk során ugy válaszoltam, hogy azonnal megyünk haza.

Aint emlitettem tettem megbántam, és hasonló esettöl az elkövetkezendö idökben tartozkodni fogok.

Szeged, 1961. május hó 30-án.

(olvashatatlan aláírás)
r.szds.

Felvetem persze Révész Béla történésznek, hogy a múltbúvárkodás során meglelt gyöngyszemek láttán tényleg beigazolódik-e (főleg az utólagos visszatekintés nagyításában!), hogy valóban a legvidámabb barakk voltunk Európa kellős közepén, de sikeresen titkoltuk (ön)gúnyba balzsamozott jókedvünket? Mire azt felei, erről az jut eszébe, hogy Lakatos Ernő elvtárs, vagyis: APO (az MSZMP Központi Bizottsága agitációs és propaganda osztályának teljhatalmú vezetője volt a rendszerváltást megelőző kínos években, ezzel élet-halál ura a sajtó felett bábáskodván), aki jutalomként elnyert utolsó szocialista berlini nagykövetként visszaemlékezéseiben arról tudott, hogy a németek is büszkélkedve „legvidámabb barakkozták” magukat. Ha úgy tetszik, talán ragályos volt a csintalansággal palástolt megaláztatás – vélekedik Révész. De a jelek szerint – a megbocsátás reményében – mi sikeresebben kommunikáltuk a világ szemében jókedvünk örömét.

Kár lenne spongyát borítani rá.

(Folytatjuk)