Menedék

Harmincéves a 168 Óra, és én már legalább hét éve vagyok állandó publicistája. Kezdetben notesz, majd vezércikk, újabban pedig mentés másként címszó alatt jelennek meg háromhetente írásaim. A felkérés hét évvel ezelőtt megtisztelő volt és külön örömet jelentett számomra, hogy két rokonszenves, fiatal elemzővel, Ceglédi Zoltánnal és Lakner Zoltánnal váltogatjuk egymást a publicisztika rovatban. Mert az ember gyakran úgy érzi, hogy ebben az ezerfelé szakított országban – akarata ellenére – egyre több gettóba szorul bele. Az ellenzéki, az értelmiségi, a baloldali, a liberális gettó mellett mesterséges szakadék választja el a különböző generációk tagjait is. A fiatalok bennünket, idősebbeket tesznek felelőssé a sokat ócsárolt rendszerváltásért, a mi generációnk pedig a fiatalabbakat okolja azért, mert nem érdeklődnek a közügyek iránt, mert teljesen individualizálódott életet élnek. Minket a mai fiatalok a Kádár-rendszerben megrontott nemzedéknek gondolnak, a mi generációnk pedig Orbánék hajdani szekértolóját látja a fiatalokban. Nem mi emeljük a falakat, hanem a hatalom építi körénk, tudatosan. Hogy ne értsünk szót egymással, hogy mindenki úgy érezze egyedül van, és az őt körülvevő világ tele van ellenséggel.

Hét év nagy idő. Nem titkolom, az elmúlt időkben többször megfordult a fejemben, hogy abba kéne hagyni. Mert nincs semmi értelme, mert egymásnak írunk, mert csak azokat szólítjuk meg, akik úgyis tudják, mert az írások éppen azt a feladatot nem látják el, amiért megszületnek; hogy azoknak is elmondhassuk, mit gondolunk a világról, akik másképpen látják a dolgokat.

És ilyenkor mindig történik valami.

Egy hosszú, hálával és szeretettel teli levél attól a háromgyerekes anyától, akinek a férje őrjítő tehetetlenségében, végső elkeseredésében megölt egy önkormányzati alkalmazottat, mert a hatóság nem segített, hogy találjanak egy zugot, ahol a kilakoltatás után meghúzhatják magukat súlyosan sérült, mozgásképtelen, mesterséges táplálásra szoruló kislányukkal. Mert a kilakoltatás számukra nemcsak otthonuk, hanem gyermekük elvesztését is jelentette volna. És akiről azt írtam, hogy a gyilkos maga is áldozat; egy nyerészkedő, felelőtlen, romlott rendszer – a devizahitelezés – áldozata. Vagy eszembe jut az immár a nagyközönség által elfelejtett hétköznapi hős, Sándor Mária, aki ki mert állni és a televízió nyilvánossága előtt elmondani, hogy milyen nyomorúságos, szívszorító körülmények között élnek és dolgoznak manapság a nővérek. Akkoriban még nem volt országosan ismert aktivista, és talán én voltam az első, aki írtam róla. Aztán ezt az írást el is felejtettem, majd amikor egyszer összetalálkoztunk, a nyakamba borult és azt hajtogatta, hogy mennyi erőt adtam neki a további küzdelméhez.

És eszembe jut a vidéki játékvezető, akit roma származása miatt, rendszeresen megaláztak, megpróbáltak ellehetetleníteni a pályán, olyannyira, hogy végén feladta. Aztán megjelent az írásom, és küldött egy üzenetet, hogy mégsem hagyja abba.

Vagy a tegnapi húsvéti üdvözlet, amelyet egy ismeretlen küldött: „Becsülöm kitartását, ahogy megszólal az elesett emberek ügyében!”

És ilyenkor mindig úgy érzem, hogy mégis van értelme az utolsó menedékek egyikéről üzenni a azoknak, akikben még él az „éhe a szónak”. / Vásárhelyi Mária