Még készül a leltár
Angela Dorothea Merkel 1954-ben Hamburgban született, de a család nem sokkal azután átkerült az NDK-ba, mert atyja ott kapott evangélikus lelkészi állást. A végzettségére nézve fizikus Merkel tehát szocializációját tekintve minden porcikájában „Ossi”, vagyis keleti, ami nem feltétlenül a siker garanciája Németországban. Bevallottan kedvelte a keletnémet KISZ-nek, az FDJ-nek a világát. A nemzetközi sajtót olyan – hitelességében egyébként soha meg nem erősített – fotó is bejárta, amelyen egy Angelára erősen hasonlító fiatal lány az FKK („szabad testkultúra”) strandi élvezeteinek hódol – vagyis anyaszült meztelenül látható. A berlini fal összeomlásának napján a barátnőjével szaunában volt – mert csütörtökönként mindig szaunába mentek. Keresztény elkötelezettsége révén azonban a fiatal, tehetséges politikusnő számára egyenes út vezetett a CDU soraiba a „munkás-paraszt német állam” összeomlása nyomán.
Merkel az 1990. december 2-i választáson Bundestag-mandátumot szerzett. Helmut Kohl kancellár alatt 1991-től 1994-ig nő- és ifjúságügyi miniszterként ténykedett, 1994-től 1998-ig pedig a környezet- és természetvédelmi tárcát vezette, amelynek kiemelt feladata volt a reaktorbiztonsági felügyelet. A párt élére 2000 áprilisában került, és 2018. december 7-ig végig ő irányította elnökként a CDU-t. A kancellári posztot 2005. november 22. óta tölti be: először a szociáldemokratákkal (SPD) kormányzott együtt, majd 2009-től 2013-ig a szabad demokratákkal (FDP) alkotott „fekete-sárga” koalíciót. Utána ismét nagykoalíció következett az SPD-vel. A 2017-es választások után kísérletet tett az FDP-vel és a Zöldekkel való összefogásra, de a szabad demokraták ezt megfúrták, így megint nem maradt más választás, mint a keresztény pártok és a szocdemek nagykoalíciója.
Angela Merkel számára a politika mindig is kompromisszumokat és koalíciókötéseket jelentett, soha nem az egyedüli uralkodói szerepre való törekvést – erre módja sem volt, fel sem merülhetett Németországban, amelynek az utóbbi hét évtizedes demokratikus történelméből összesen mintegy fél évszázadon át a kereszténydemokraták ott voltak a kormányban, de önmagában ezt a tényt szinte senki sem tartja nyomasztó dolognak.
A legnagyobb európai országot immár másfél évtizede irányító kancellár 2018. október 29-én tette meg sokak által már régen várt bejelentését: nem kíván indulni a 2021-es törvényhozási választásokon, amelyek tervezett időpontja szeptember 26. A pártvezetésről azonban már akkor leköszönt, és a CDU kongresszusa ugyanazon év decemberében Merkel támogatottját, a könnyebbség kedvéért többnyire csak AKK-ként emlegetett Annegret Kramp-Karrenbauert választotta meg pártelnöknek. A választás nem bizonyult szerencsésnek, idővel AKK is elismerte, hogy nem lenne alkalmas a párt kancellárjelöltjének. A CDU új elnököt kíván választani, de a COVID-járvány miatt a kongresszus megtartását el kellett halasztaniuk. A dolgok jelenlegi állása szerint január 16-án mégis megejtik a szavazást, mégpedig videokonferenciaként megszervezett pártkongresszuson.
Az viszont nem teljesen biztos, hogy az új CDU-elnök lesz egyúttal a párt kancellárjelöltje is. A német kereszténydemokraták ugyanis uniót alkotnak a kizárólag Bajorországban működő Keresztényszociális Unióval (CSU), és nem kizárt, hogy CDU – mivel nincs meggyőző fölénnyel vezető pártelnökjelöltje – inkább átengedi a kancellárjelölés jogát a CSU-nak. Egyes elemzők – így például Robert Vehrkamp a Bertelsmann Alapítványtól – úgy vélik, a CDU belső problémáit eddig elfedte Merkel magas elfogadottsági indexe, ami hamis biztonságérzetet keltett a párton belül. Vehrkamp szerint a CDU-ban még ma is alábecsülik azokat a nehézségeket, amelyek a Merkel utáni időszakban várnak rájuk.
Bármennyire is közeledik a politikai színpadról való lelépés pillanata, ma még nem lehet egyértelműen megrajzolni, mi is lesz az a bizonyos merkeli örökség. Ennek az az egyszerű oka, hogy a politikai életmű egyes pillérei tekintetében egyelőre áttekinthetetlen a végkifejlet. Igaz ez mind a COVID-ra, mind a migrációs kérdéskör kezelésére, mind pedig az európai integrációban betöltött német szerepre.
Nézzük sorra. Minapi újévi üzenetében az egy esztendővel ezelőtt derült égből villámcsapásként érkező járvány leküzdését „az évszázad politikai, szociális és gazdasági feladatának” nevezte Angela Merkel. Ez a kihívás tartotta őt vissza, marasztalta a politikában. És ez az a kihívás, amelynek a megválaszolásakor a siker szükséges, de nem elégséges feltétele a helyes, jó döntések meghozatala, olyan döntéseké, amelyek emberismeretet, közéleti tapasztatalatot igényelnek. Az ellenfél itt nem az eltérő törekvésű ember, hanem a nagymértékben kiszámíthatatlan vírus, amelynek a legyőzéséhez színtiszta szerencse is kell. Bármilyen szakszerű a védekezés, ha a haláleseteknek mégsem sikerül gátat vetni, az a politikus vesztét is jelentheti.
Az első vakcinák megjelenésével a helyzet biztatóbb, mint amilyen egy hónapja volt, de a kórt még nem sikerült visszaszorítani. Még várat magára az, hogy Merkel úgy vonuljon be a történelembe, mint akinek az utolsó nagy tette a COVID–19 elleni sikeres védekezés németországi irányítása volt.
Ami a migrációt illeti, a fordulópont 2015. szeptember 4-én következett be, amikor Angela Merkel beleegyezett a Budapesten, illetve a magyar–osztrák határon felgyülemlett, zömmel szíriai, illetve afganisztáni menekültek beengedésébe. A „Willkommenskultur” kezdettől fogva igen vegyes reagálásokat váltott ki, és miközben az azt követő években az EU képtelen volt érvényesíteni a menekültek kvóta szerinti befogadását, minden egyes, migránsokhoz köthető incidens, merénylet, hathatós érvet adott a merkeli befogadó politika ellenzőinek kezébe.
A migránsáradat időközben alábbhagyott, de a probléma nem tűnt el, a parázs izzik a hamu alatt, és az uniónak még ma sincs az új helyzetben is fenntartható menekült-, illetve bevándorláspolitikája. Merkel mindenesetre azt a felfogást hagyja hátra örökül, hogy az üldözöttnek menedéket kell nyújtani („amelyik azt megtagadja, az nem az én hazám”), hogy az iszlám jelenléte immár kétségbevonhatatlan tény Németországban, és hogy a migránsok integrálása több esélyt teremt a gazdaság számára, mint amennyi társadalmi kockázattal jár. Egyelőre eldöntetlen, miként fogadja az utókor ezt a szemléletet.
És végül az integráció kérdése. Angela Merkelt Magyarországon a politikai szorító egyik sarkában a „migránssimogatásért” ostorozták, és időnként sanda párhuzamokat vontak a mai német politika és a múltbeli német militarizmus Magyarországgal szemben tanúsított magatartása között. A másik sarokból viszont mostanában gyakran hallani azt a vélekedést, hogy a tavaly decemberi alkuval Merkel a német autógyárak profitérdekeire tekintettel mintegy megvédte Orbán Viktort a jogállamisági eljárástól. Ebben az értelemben mindkét oldal erősen eltúlozza Magyarország szerepét abban a koordináta-rendszerben, amely a mindenkori német kancellár magatartását meghatározza.
Ha meg akarjuk érteni Merkel mozgatórugóit, alighanem jóval relevánsabb szempontokra világított rá Wolfgang Münchau neves német gazdasági újságíró, a londoni Financial Times (július 5-én megjelent) számában. Azt a kétségkívül túlontúl hangzatos kérdést tette fel: megmenti-e Angela Merkel Európát? A szerző arra emlékeztetett, hogy 2008-ban, a Lehman Brothers bedőlése után a Merkel-kormány elutasította a közös európai bankmentés gondolatát, és ezzel, az óhatatlanul bekövetkező megszorításokkal, a tönk szélére sodorta az euróövezetet. A 2012. júniusi EU-csúcson Merkel nemet mondott az övezet mélyebb gazdasági és politikai integrációjára. Mindezért a kancellárt máig ható súlyos felelősség terheli Münchau szerint, aki ugyanakkor megállapította, hogy ehhez képest gyökeres fordulatot jelent Berlin mostani törekvése, hogy igent mond a járvány okozta válság leküzdésére hivatott, 750 milliárd eurós ösztönzőcsomagra, amelynek egy részét az uniós tagállamok közösen veszik fel hitelként.
A decemberi végkifejlet ismeretében ehhez hozzátehető: Merkel mindenképpen olyan kompromisszumra törekedett Brüsszelben, amely nem sodorja veszélybe ezt a helyreállítási csomagot. A célt sikerült elérnie, az ő szemszögéből minden más lehet fontos, de csak másodlagos.
Ez a pénzügyi projekt – vélekedett a Financial Times szerzője – ösztönzést nyújt majd ahhoz, hogy valaki kezdeményezze az európai integráció új szintre emelését, de az a valaki már nem Angela Merkel lesz. / Kárpáti János
