Kilőtték a csúcsjelölteket
Az Európai Tanács távozó elnöke igyekszik a dolgok jó oldalát látni: Donald Tusk arra hívta fel a figyelmet a maratoni csúcstalálkozó után, hogy az előző bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker kiválasztása hónapokig tartott, Ursula von der Leyené pedig csak napokat vett igénybe. Még ha extra hosszú napok is voltak ezek.
Egyelőre nem lehet biztosra venni, hogy a kérdés ezzel elintézettnek tekinthető-e, Von der Leyen jelölése ugyanis mindenkit meglepett, és személyét még a csúcsjelöltek elsüllyesztése miatt dohogó Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia. Még a német kancellárt is váratlanul érhette a fordulat, holott Von der Leyen a legrégebbi minisztere, Angela Merkel 2005-ös kormányra jutása óta tölt be miniszteri pozíciókat. Merkel formálisan nem is szavazhatott róla a tanácsülésen, mert a berlini nagykoalíciós partner, a szociáldemokraták ellenezték a szakmai bírálatok kereszttüzében álló és a közpénzek felhasználása miatt vizsgálat alá vont védelmi minisztérium vezetőjének jelölését.
Merkelnek újra kell gondolnia a kényes német belpolitikai egyensúlyt, ami egyébként meghatározta eddigi lépéseit is a csúcsjelöltállítási és a csúcsjelöltleszedési folyamatban. A kancellár bizonyára mindenkinél inkább átlátja, hogy a koalíciós egyensúly megbillenése milyen veszélyekkel jár, és közben a kormányában megüresedő kulcstárca betöltése milyen taktikai lehetőségeket nyit előtte. A deklaráltan utolsó ciklusát töltő Merkel ma is létező erejét illusztrálja, hogy az ő szintjén az számít kényelmetlenségnek, amikor az egyik legközelebbi szövetségesét kell Berlinből Brüsszelbe áthelyeznie.
Mindazonáltal a bizottsági elnök személye körüli alkudozását éppen azért övezi számos kritika, mert a csúcsvezetők bonyolult és nyilvánosságtól elzárt taktikai csatájává vált, és elsősorban a német meg a francia vezetők érdekérvényesítő képessége határozta meg az egész folyamatot.
A liberális pártcsaláddal szövetkező Emmanuel Macron egy liberális belga politikust juttatott Tusk utódjaként az Európai Tanács elnöki posztjára, valamint a francia Christine Lagarde-ot, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) korábbi vezetőjét – miniszteri posztok birtokosát a konzervatív Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy elnöksége idején – javasolta az Európai Központi Bank élére. A háttértárgyalások fontos szereplője, a legerősebb európai baloldali erővé váló spanyol szocialista kormány a külügyi főképviselő pozícióját húzhatja be. Az Európai Parlament elnökének szintén egy baloldali politikust választottak Olaszországból, tehát Salvini ellenzéke könyvelheti el magának ezt a funkciót.
Az osztozkodást látva úgy tűnik, visszatértek a régi idők, amikor kizárólag az állam- és kormányfők állították össze az európai vezető állások betöltőinek névsorát. Pontosan ezt volt hivatva befolyásolni vagy akár felülírni a 2014-ben kitalált csúcsjelölti rendszer. Öt évvel ezelőtt ez tényleges eredményre vezetett, hiszen az EP-választáson győztes Európai Néppárt (EPP) listavezetője, Juncker került az Európai Bizottság élére. Különösebben nagy titok azonban sosem volt, hogy az állam- és kormányfők nem szeretik a Spitzenkandidat-szisztémát, és ha mégis számolniuk kell vele, igyekeznek a saját taktikázásuk eszközeként használni. Amikor Merkel tavaly Manfred Webert ajánlotta az EPP csúcsjelöltjének, éppen tetőztek a kancellár német kereszténydemokratái és a Webert is a soraikban tudó bajor keresztényszocialisták közötti koalíciós viták. Merkel az európai vezetői poszt kilátásba helyezésével igyekezett enyhíteni a hazai feszültséget. Azt, hogy Merkel valójában mennyire gondolta komolyan Weber célba juttathatóságát, majd egyszer talán megírja a memoárjában.
A csúcsjelöltekkel az élen lefolytatott választási kampányt követően aztán még arra sem került sor, hogy ha nem a választáson győztes pártcsalád listavezetője kerül a bizottság élére, akkor legalább egy másik listavezető körül rendezzék el az egyensúlyt. A francia köztársasági elnök, a német kancellár és nyilván mások is számítottak arra, hogy az Európai Parlamentben nem lesz mindenki következetes, ha az intézmény szuverenitása és a saját pártcsaládja érdekei között kell döntenie. Miután Weber a szocialista és liberális ellenálláson elbukott, a parlamenti szuverenitást követelő EPP-nek hirtelen fontosabb lett a csúcsjelölti rendszernél az, hogy semmiképp se válasszanak szocialista bizottsági elnököt. A Merkel akkori terve, a szocialista csúcsjelölt, Frans Timmermans bizottsági elnökké emelése elleni, június utolsó hétvégéjén lezajlott néppárti lázadás olyan helyzetet teremtett, amelyben a kancellár széttárhatta a kezét: mindenki látta, ő érvényesíteni próbálta a csúcsjelölti logikát, de a saját pártcsaládja miatt nem volt rá módja.
Van még egy tényező, amely a legkevésbé sem misztikus, ellenkezőleg, a politikacsinálás hétköznapi logikájához tartozik. Listás választási rendszerek esetében előfordul, hogy a választás eredménye nem egyértelmű, mert nem alakul ki világos többség a parlamentben. A 2019-es európai választás ilyen helyzetet állított elő: az EPP győzött, de csak kevéssel a szocialisták előtt, és a két nagy párt együtt sem birtokol többséget. Ezt egyébként előre jelezte minden kutatás és elemzés, a politikusok tudták, mire számíthatnak. Világos volt, hogy a vezetői helyekről szóló játszmába a liberálisokat is be kell vonni, tehát három pártra kell átírni a korábbi kétpárti európai vezetőválasztási képletet. Hasonló helyzetben a nemzeti választásokat követően is előfordul, hogy a választók az egyezkedés végén olyan kormánykoalícióval találják szemben magukat, amire álmukban sem gondoltak a voksuk leadásakor, illetve olyan vezetői lesznek az országnak, akiknek a felbukkanása nem a választói akarathoz, hanem a politikai kompromisszumokhoz köthető. Hogy mást ne említsünk, Olaszország jelenlegi miniszterelnöke nem is indult a választáson, azért kellett a posztra meghívni, mert a nagykoalíciót alkotó pártok egymás vezetőit nem fogadták volna el kormányfőnek.
Miután tehát az európai választás nem hozott egyértelmű eredményt, kitágult az állami vezetők manőverezési tere. A helyzet itt annyival bonyolultabb – elvileg –, hogy az európai pártcsaládoknak vannak saját érdekeik is, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a pártcsaládokhoz tartozó állami vezetők szándékaival. A gyakorlatban azonban ismét sokkal fontosabbnak bizonyult a köztársasági elnökök és a kormányfők szerepe, akik valamilyen mértékben azért figyelembe vették a pártcsaládok érdekeit is. Hiszen végül is néppárti lett a bizottsági elnök, szocialista a parlamenti elnök, és liberális politikus fogja szervezni az Európai Tanács munkáját. Csak éppen egyikük sem indult az európai választáson. Az egykori csúcsjelölteket bizottsági alelnökséggel vigasztalják, Timmermans tehát marad az eddigi helyén, miként Weber is az EPP frakcióvezetői posztján, vagyis befolyásos helyen a parlamentben.
Ami a magyar kormányt illeti, egy percig sem volt kétséges, hogy Orbán Viktor hatalmas győzelemként fogja ünnepelni a végeredményt, akármi is az. És ez most az ő szempontjából körülbelül az akármi kategóriája, mivel Von der Leyen múltjában olyan mozzanatokra bukkanhatunk, hogy bírálta a magyar menekültpolitikát, hazájában megszavazta a melegházasság törvényerőre emelését, többször is nyilatkozott az Egyesült Európai Államok létrehozásáról, valamint bírálta a lengyel kormány tekintélyelvű törekvéseit.
Utóbbiról a lengyel kormányfő nem emlékezett meg ezúttal, azt viszont szóba hozta, hogy Von der Leyennel azonos állásponton vannak Oroszország kapcsán, ami a magyar–lengyel-kapcsolatok neuralgikus pontja. Arról nem szólva, hogy Orbán az állam- és kormányfők találkozójának szünetében a Habony-hírügynökségnek adott interjúban még alaposan nekirongyolt Merkelnek, hogy aztán huszonnégy órával később a kancellár legrégebbi minisztere mögé álljon.
A magyar miniszterelnök arra büszke, hogy tevőlegesen közreműködött Weber és Timmermans megbuktatásában, s mindezt a visegrádi országok példás együttműködésével érte el. Érdemes közelebbről szemügyre venni ezeket a sikereket.
Először is Orbánnak kezdettől főként az a gondja a csúcsjelölti rendszerrel, hogy 2014-ben a vesztes oldalra állt. Akkor az EPP kongresszusán Orbán ellene szavazott Junckernek – a francia Michel Barnier volt a favoritja –, és emellett kitartott a végsőkig. Öt éve a magyar kormány mellett egyedül a brit miniszterelnök utasította el Juncker megválasztását az állam- és kormányfők körében. Weber tavalyi jelölésekor Orbán nem akart megint a vesztes ágra kerülni, sietve felsorakozott hát a német kancellár választottja mögé. Különben is az elszigetelődés veszélye fenyegette a Sargentini-jelentés miatt. Weber azonban – éppen azért, hogy majd más pártcsaládok számára támogatható legyen – megszavazta a magyar kormányt elítélő Sargentini-jelentést, az EPP nagy többségével együtt. Aztán idén év elején kikerültek a magyar utcákra a hírhedt Soros–Juncker-plakátok. Ez ellen Weber az EPP frakcióvezetőjeként és csúcsjelöltjeként tiltakozott, és végül ez a botrány vezetett a Néppártban a Fidesz felfüggesztéséhez. A folyton önkéntes felfüggesztést emlegető Orbán ezt egy minapi levelében ismerte el, amelyben azt írta az EPP elnökének, tudja, hogy egy felfüggesztett szervezet vezetőjeként nincs befolyása az eseményekre.
Weber a szoros EP-kampány során azt a kijelentést tette, hogy ha csak fideszes szavazatokkal lehet belőle bizottsági elnök, akkor inkább nem lesz az, vagyis nem tesz engedményeket Orbánnak, akit amúgy előtte éveken át mindig megvédett Brüsszelben. Ezt Orbánék természetesen magyarellenességként fordították le, és ürügyként használva kiálltak Weber mögül. Ettől kezdve lett Weber hivatalos ellenség az orbáni univerzumban. Weber ennek nagyon örült, mert csakis ezzel maradhatott szalonképes azon szocialisták és liberálisok szemében, akikről tudta, hogy velük kell majd egyezkednie a választást követően. Pláne a májusi Strache-botrány után, ami végképp lehetetlenné tette az EPP számára, hogy a populista-nacionalistáknál keressen partnerséget.
Csakhogy Weber túl későn fordított hátat Orbánnak, és mivel a többi pártcsalád – a csúcsjelölti rendszer dicsérete közepette – szívesen meghekkelte Weber bizottsági elnökségét, a bajor politikus esélytelenné vált a posztra. Nem szólva arról, hogy az EPP azonnal elfogadta Von der Leyent, amikor a neve felmerült, csak nehogy szocialista vezetője legyen a bizottságnak.
Orbán tehát tényleg hozzájárult Weber bukásához, azzal, hogy túl sokáig állt hozzá túl közel. Szintén jelentős teljesítmény, hogy a Weber elleni bosszúhadjárat során Orbán elveszteni látszik a bajor keresztényszocialisták rokonszenvét, holott eddig ők szinte feltétel nélkül támogatták. Állítólag a néppárti frakcióban sem felhőtlen a viszony Weber és a fideszesek között. A Népszava írt arról, hogy amikor Szájer József számonkérte a német uniópártokon Timmermans, tehát egy szocialista elnökjelöltségének ötletét, Weber azzal vágott vissza, hogy lojalitás dolgában annak a pártnak nem osztottak lapot, amely megtagadta saját pártcsaládja csúcsjelöltjének támogatását.
A sajátságos magyar diplomáciát kihívás elé állíthatja majd az is, hogy a frankfurti központi bank élére kerülő Lagarde volt az IMF vezetője, amikor az Orbán-kormány az egyik legnagyobb pávatáncát járta, mondván, az addigra egyszer már „kipaterolt” szervezettel mégis kellene megállapodást kötni. 2012 végére kiderült, a magyar kormány csak eljátszani akarta a szándékot, és az orránál fogva vezette a szervezetet.
Ami Timmermans jelöltségének megbuktatását illeti, esélyeit előbb még növelte egy olyan tényező, amire senki sem számított: a holland baloldal jól szerepelt az EP-választáson. Holott Orbán hetekkel korábban lekicsinylően szólt személy szerint Timmermans kapcsán arról, hogy olyan politikusok próbálják fújni a passzátszelet Európában, akiket a saját országukban nem támogatnak a választók. Ugyanakkor igazából nagyjából egy napon át volt ténylegesen az asztalon a szocialista bizottsági elnök verziója, amiért cserébe más fontos posztokat megkaptak volna a néppártiak. Timmermanst nem Orbán menetrendszerű sorosozása buktatta ki az elnökjelöltek közül, hanem az, hogy az EPP inkább egy saját párttársat akart a posztra, mint csúcsjelöltet egy másik pártból.
Végső soron a V4-országok kétségkívül részei voltak a Webert és Timmermanst blokkoló erőknek, stabil ellenszegülésük szerepet játszott a dolgok ilyetén alakulásában. Az osztrák Der Standard egyenesen arról írt, hogy Macron elsőként Orbánt hívta, amikor Merkellel eldöntötték, hogy Von der Leyent javasolják a bizottság élére. Orbántól a francia elnök azt kérte – másképp fogalmazva: Weber elbuktatásáért azt várta –, szállítsa le a német védelmi minisztert támogató szavazatokat a többi visegrádi országtól, és segítsen meggyőzni Salvinit is, hogy az olasz miniszterelnök megszavazhassa ezt a verziót. Macron és Merkel tehát számolt Orbánnal mint olyan politikussal, aki körkörös konfliktusokkal lecsökkentette cselekvési terét, ezáltal kiszámíthatóvá és olcsón megnyerhetővé vált. Olcsón, mert mindeközben az Orbán és a V4-ek által az Európai Bizottság élére javasolt politikusok közül sem a bolgár Krisztalina Georgieva, sem a szlovák Maroš Šefčovič, sem Barnier nem került végül szóba. Lejár viszont Tusk mandátuma az Európai Tanács élén, aminek biztosan örül az őt szenvedélyesen gyűlölő, Kaczyński-féle kormánypárt Lengyelországban – bár annak talán már kevésbé, hogy Tusk visszatérhet a lengyel belpolitikába. Így összességében egy szál politikus sem lesz topállásban az unió keleti feléből. Ezt sikerült a nemzeti és a regionális érdekérvényesítés nevében összehozni a költségvetési tárgyalások küszöbén.
Egyvalami biztos csupán: Orbán abban az értelemben győzött, hogy nagyon hamar új ellenségekre talál majd az unió új vezetőinek körében. Soros György hamarosan megtudja, kik az új brüsszeli helytartói – a magyar kormánypropaganda behatóan informálni fogja róla. / Lakner Zoltán
