Forradalom alulnézetben

1956. október 23-án délutános voltam az iskolában. Nagyon nem szerettem ezt a váltott műszakos beosztást, mert mire úgy öt óra körül vége lett a tanításnak, már sötét este volt. Akkoriban az Andrássy úton – bocsánat: a Sztálin úton – csak nagyon halványan világítottak a lámpák. Nem mertem bevallani a szüleimnek, hogy délután félek hazafelé. Ez volt az első tanév, amikor szeptemberben, az első tanítási napon, anya még elkísért az iskolába, kaptam egy puszit a homlokomra, és azt mondta, ha vége van az óráknak, nem jön értem. Menjek haza egyedül.

De azon a délutánon értem jött. Nem mondott semmit, kézen fogott és nagyon siettünk haza.



1956-ban értelmiségiek, írók, költők részvételével megalakult a Petőfi Kör. Nyilvános vitákat rendeztek, ahol már kemény bírálatok hangzottak el a korábbi időszak eseményeivel kapcsolatban. A reformokat támogató baloldali értelmiségiek a Körön keresztül nagy társadalmi befolyásra tettek szert, nyilvános vitáik nagy tömegeket vonzottak, főleg az egyetemi ifjúság köréből.

Batalka Krisztina levéltáros részletesen is beszámolt a Magyarországi felsőoktatási intézmények az 1956-os forradalomban és szabadságharcban című kötetben a Budapesti Műszaki Egyetemen és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemen történtekről. Mint írja, a hallgatók már az október 23-i eseményeket megelőző hetekben is kifejezték elégedetlenségüket az oktatáspolitika visszásságai miatt. A műegyetemi Petőfi Kör október 10-én szervezett ankétot A műszaki fejlesztés és a fiatal értelmiség problémái címmel. A téma mindenkit érintett, zsúfolt volt a terem, mert a fent említett két egyetem közös épületekben, közös laborokat használva működött.

Batalka könyvében felsorolta mindazokat a követeléseket, amelyek kiváltották a hallgatók elégedetlenségét. A műegyetemen lezajló forradalmi események egyik kiindulópontja az október 19-i este volt, amikor a Hess András téri Központi Diákszállóban rendezett diákgyűlésen a szálló megbízott felelőse, Marián István, a Hadmérnöki Kar oktatója, előterjesztette követeléseiket. A hallgatók elfogadtak egy 15 pontos határozatot, amelyben többek között kérték a mérnökök erkölcsi és anyagi megbecsülését, a vezetői állások megfelelő végzettséghez és szaktudáshoz kötését, a katalógusrendszer azonnali eltörlését, a nyelvek és a nem szaktárgyak fakultatívvá tételét, az egyetemi hallgatók külföldi, állami támogatással történő csoportos tanulmányi utazásának lehetőségét, és azt, hogy egyénileg, az IBUSZ-tól függetlenül is utazhassanak. Szerették volna elérni a fiatal mérnökök külföldi munkavállalásának lehetőségét is, hogy azt ne kössék politikai és családi feltételekhez.

A határozati pontok között szerepelt még a diákotthonok túlzsúfoltságának megszüntetése, az egyetemi autonómia visszaállítása egy új diákvezetőség demokratikus megválasztásával. Utolsó pontként beírták a követelések listájára azt is, hogy nyílt tárgyalást követelnek az ÁVH-s Farkas Mihály és társai ügyében. A követeléseik azzal zárultak: amennyiben bizonyos pontok két héten belül nem valósulnak meg, akkor tüntetéssel mutatják ki elégedetlenségüket.

A hallgatók másnap, október 20-án Gillemot László rektor elé terjesztették a követeléseiket, amelyekkel a rektor egyetértett. Eredetileg október 25-re tervezték egy ifjúsági nagygyűlés összehívását, amelyet azonban előrehoztak. Október 23-án az egyetemen nem volt rendes tanítás, reggel 8-tól ugyan elkezdődtek az órák, de rektori rendeletre 12-kor befejeződött az oktatás. Délelőtt a két egyetem együttes tanácsülést tartott, amelyen a délutánra tervezett szimpátiatüntetéssel foglalkoztak. Miután engedélyezték a felvonulást, délután fél három-három óra körül indult a menet a műegyetem udvaráról. Némán, jelszavak nélkül vonultak a Bem térig, ott találkoztak az ELTE és a műszaki egyetem hallgatói.

Később a műegyetemista hallgatók nagy része szervezetten visszavonult a műegyetemre, illetve a diákszállókba, de voltak, akik nem ezt tették, hanem a Bem téri tömeggel a Parlamenthez, a rádióhoz vagy a Városligetbe mentek. Köztük volt az egyetem első áldozata: Bartók József villamosmérnök-hallgató is, aki a rádiónál az esti harcokban vesztette életét.



Ahol 1956 őszén laktunk, korábban volt már Oktogon, aztán Mussolini tér, akkoriban November 7 térnek hívták, ma megint Oktogon. Talán összesen huszonhat család élt velünk a 3-as számú, az úgynevezett IBUSZ-házban.

Furcsa napok következtek. A szüleim időnként elvonultak a másik szobába, halkan beszélgettek, nagyon vigyáztak, hogy ne előttem tárgyalják ki a városban történő eseményeket. Úgy emlékszem, azt mondták, azért nem kell iskolába mennem, mert váratlanul szünet lett. Talán azt is hozzátették: szénszünet. Ezen nem illet már kilencévesen sem meglepődni, hiszen az ötvenes években az ilyesmi gyakran megesett.

Szénnel és fával fűtöttük otthon a két cserépkályhát. Hetente egyszer kellett lemenni a pincébe, és hol a fával, hol a szénnel púposra pakolt vödröt nekem kellett felcipelnem a harmadikra. Apa, egy-egy nagy zsákkal a hátán, kétszer is megjárta a három emeletet, mert a lift többet volt rossz, mint amennyit nem. Utáltam a tüzelőhordást, de „nagy fiú” létemre illett segíteni. Nem nagyon értettem, miért, de akkor már naponta újra és újra megismétlődtek a tüzelős cipekedések. A konyhában, meg a kamrában már szinte mozdulni sem lehetett a temérdek fától, szénkupactól. Lassan olyan lett a lakás, mint amilyen azelőtt a pince volt, a pince meg olyan, mint a kamra. Még abban is hasonlítottak, hogy a nagyi befőttjeinek egy része, meg a korábban a kamrai polcokra gyűjtött konzervek lassan-lassan leköltöztek a pincébe. Nem értettem ezt a költözködést.

Kell a hely a kamrában – mondta erre apa.



2016-ban a BME Műszaki Pedagógia Tanszék munkatársai összegyűjtötték néhány ’56-os diák visszaemlékezését arról az emlékezetes október 22-23-i műegyetemi éjszakáról. Ebből idézünk.

Az október 22-i éjszakát az egyetemi aulában töltötte Drégelyi László akkori másodéves mérnökhallgató. Így emlékszik arra a napra:

„Éjfél is elmúlt már, az aulában továbbra sem volt egy talpalatnyi hely sem, sőt, egyre többen jöttek más egyetemekről, üzemekből, hivatalokból. A hangulat fokozódott, a hozzászólók egyre határozottabban fogalmaztak, fokozatosan alakultak ki a pontokba foglalt politikai követelések. A nagy kérdés továbbra is az volt, hogyan lehet azokat közreadni, sokszorosítva, kinyomtatva megismertetni a külvilággal, az utca emberével. Ekkor hangzott el az a javaslat, hogy foglaljuk el az egyik Bartók Béla úti nyomdát, és ott nyomtassuk ki a 16 pontban összegzett követeléseket. Marian István őrnagy a BME Honvédelmi Tanszékéről nyugalomra intett, a lehetséges veszélyekre hívta fel a figyelmet, s kérte, hogy ne menjünk az utcára a nyomdát elfoglalni. Javasolta, hogy a követeléseket tartalmazó röplapot az egyetemi stencilgépekkel sokszorosítsuk. Ezzel elérhető, hogy a délután 2 órára az egyetem kertjébe meghirdetett nagygyűlésig a röplapok az utcára kerülhetnek. Reggel fél 7-kor a Szentkirályi utcai kollégiumi szobatársaimmal már a Budafoki úti kapunál »igazoltattuk« a belépőket. Ez alatt a röplapok sokszorosítása zavartalanul folyt, és a délelőtti órákban a környékbeli utcákon, tereken közlekedők olvashatták már az éjszaka elfogadott követeléseket. A déli órákban az üzemek, egyetemek Egyetem kertjébe érkező képviselői kézhez kapták a röplapokat, mintegy bátorítást kapva a további eseményekhez. A forradalom és szabadságharc kezdetének tekinthető egyetemi gyűlésről a fentiekben leírtakat személyes élményként őrzöm. Örülök, hogy lehetőségem adatott az emlékezésre. Jelentőségéről bizonyára megoszlanak a vélemények. Számomra örök emlék marad az azon az éjszakán elénekelt nemzeti himnuszunk.”



Október 23. után Dr. Máthé ki sem mozdult a lakásából. Noha „csak” katona volt, ráadásul fogorvos, se nem ávós, se nem rendőr, de ezredes lévén mégis nagyon félt. Bezárkózott a harmadikon, éppen velünk szemben, s ha valaki csengetett, nem nyitott ajtót. Apa nagyon jóban volt a fogorvossal, gyakran átment hozzá, sajnálta Sanyi bácsi „magányát”. Megértette a félelmét, neki is volt része benne a ’40-es években.

Apára akkoriban nagyon büszke voltam. Ő volt az egyetlen férfi a felnőttek között, aki szinte mindennap kimerészkedett az utcára. Hozott valahonnan egy-két vekni kenyeret, amit aztán a felnőttek igazságosan elosztottak a családok között. Ő mesélte, hogy pár méterre a házunktól, a körúton, nagy tüzet gyújtottak a Horizont könyvesboltból kihordott könyvekből. Nem tudta, mit égetnek, azt beszélték, hogy csak Sztálint, Rákosit, Lenint, de Marx és Engels is került a máglyára. Apa látta, hogy bőven volt közöttük Thomas Mann, József Attila, Tolsztoj és Dosztojevszkij is.



Dr. Jeszenszky Sándor villamosmérnök, a műszaki tudományok kandidátusa így emlékezett arra a napra:

„Október 23-án reggel már csoportosulást találtam az Egyetem Budafoki úti kapujánál, minden belépőt igazoltattak a hallgatók soraiból kikerülő ellenőrök. Ez inkább csak formalitás volt annak érdekében, nehogy olyan vád érhesse az egyetemistákat, hogy mozgalmukat külső erők irányítják.

Délután elindult a felvonulás. Egymás kezét fogva, összekapaszkodva meneteltünk a Bem-szobor felé. A zárt soroknak is az volt az üzenetük, hogy itt az egyetemisták tüntetnek, nincs közöttünk idegen, egyúttal erősítette az összetartozás érzését. Ez az összetartozás azonban nem jelentett elzárkózást, velünk örültek, lelkesedtek a járókelők, sorfalat alkotva a menet mellett. Szép őszi idő volt, a nyitott ablakokból integettek nekünk. Mi nem egymással beszélgettünk, hanem a menet mellett állóknak vagy az együtt lépdelőknek magyaráztuk, hogy kik vagyunk, miért tüntetünk. Disszonáns, gyűlölködő szó nem hangzott el, felszabadult, bizakodó volt a hangulat.

Otthon aggódva vártak azzal a hírrel, hogy lőnek a tüntetőkre, és nem járnak a villamosok. Ezt nevetve cáfoltam… Másnap azután megtudtam a valóságot. Valószínűleg az utolsó villamossal mentem haza.”

Dr. Sohár Pál akadémikus:

„A Műegyetem aulájában a történelmi jelentőségű eseményen való részvétel tudatától mámoros októberi éjszakán több ezer egyetemi hallgató kollektívan öntötte szavakba, foglalta pontokba a magyar nép akaratát. Azóta számtalanszor tapasztaltam a »kollektív fogalmazás« lehetetlenségét: már fél tucat ember is elég, hogy mondatokon, szavakon órákon át eredménytelenül vitázzon. Ez a sikeres közös fogalmazás egyike volt azokban az októberi napokban a legkülönbözőbb dolgokban megnyilvánuló csodáknak, amelyek kifejezői a csak nagyon ritkán létrejövő, sokakat, akár nagy tömegeket is egyesítő teljes nézetazonosságnak, közös akaratnak.

A pontok fogalmazásakor kezdetben felmerült, s főként a diákság anyagi és egyéb gondjainak megoldására vonatkozókat (menza, diákotthon, vasúti kedvezmény) fokozatosan kiszorították az egyre radikálisabb és egyre inkább politikai jellegű követelések. A szabad vizsgák és az egyéni külföldi utazás lehetővé tételétől a norma- és beszolgáltatási rendszerek, politikai perek felülvizsgálatán és a pártreform követelésén, a pártkongresszus összehívásán, a Nagy Imre vezette kormány kinevezésén át éjféltájra már a Kossuth-címer és a többpártrendszer visszaállítása, a titkos szavazás és a szovjet csapatok kivonása került a pontok közé, utóbbiakat egyre előrébb sorolva.

Az egyenként megszavazott pontokat gyorsírással feljegyezték, s erről a jegyzetről készült a stencil szöveg. Döntés született a »Határozat« eljuttatásáról nagyvállalatokhoz, intézményekhez, s a hadsereghez, hogy a diákság követeléseinek támogatásához a társadalom minél szélesebb körét lehessen megnyerni. Ezt a »Határozatot« osztottuk szét másnap az október 23-i diákfelvonulás résztvevőinek, és az utca együtt örvendező népének, s ennek több változata is megjelent a nyomtatott sajtóban.”



Október 23-án otthon egész este szólt a rádió. Apa a sötétben ült, csak a macskaszem világította meg gondterhelt arcát. Máig emlékszem a Szabad Európa hírolvasójának hol felerősödő, hol elhalkuló hangjára, amelyet az időnként bele-bele berregő zavaróadók sem tudtak – vagy talán nem is nagyon akartak? – azon az estén elnyomni.

Másnap már nem ment dolgozni. A téren minden üzlet zárva maradt. Nem nyitott ki a Hunyadin a piac sem, a kofák otthon maradtak. Anya becsöngetett a szomszédba, Dr. Sitkéryné, a neves orvosprofesszor felesége ugyanolyan tanácstalan arccal nyitott ajtót, aztán mindketten átmentek Máthéékhoz, hogy talán az ezredestől sikerül megtudni valamit arról, ami a városban történik.

Attól kezdve november végéig engem sem engedtek iskolába… / Somfai Péter