Szénási Sándor: Győrffy Miklóshoz, nem utoljára

2020. május 5. 14:00 - szerző: Szénási Sándor

Régóta tudom már, hogy mire nincsenek szavak. Amikor egy ismerősömnek meghalt az édesanyja, megkértem, engedje meg, hogy ne mondjak vigaszul ostoba, üres közhelyeket. Csak hallgassunk együtt pár percet. Megértett, később tőle kaptam meg ugyanezt az ajándékot.

Mégsem tehetem meg, hogy nyilvánosan nem köszönök el tőled, hiszen szereplős emberként az életed jó része közügy volt, miért ne lenne a távozásod is az. A médiaidő minden mástól különböző dimenziója az időnek, hiába tűntél el már régen a képernyőről és a rádióból, sokáig, az utolsó évekig úgy kezeltek, mint aki tegnap még Napzártát vezetett a királyi tévében, vagy Gondolat-jelet a Kossuthon. Ha holnap visszatérnél, a halálhíredet olvasók csak kicsit csodálkoznának, itt van mégis a Győrffy úr, harsányan és cigizve, mint mindig, de hát hol is lenne, nem mehetett végleg el, amíg emlékezünk rá.

De az is van, hiszen tudod magad is, hogy így dresszíroztak bennünket, azt verték belénk, hogy a rádiónak mindig szólnia kell, ott nem lehet csönd, nem létezhet befejezetlen mondat. Beszélni kell. Mert különben mit hinne a hallgató? Azt gondolná, baj van, háború, forradalom. Vagy hogy meghalt a Győrffy. Ami, mint tudjuk, nem lehetséges.

Győrffy Miklós 1990 május 1-jén a Népligetben, majálison

Amit tehát itt a gép előtt csinálok, az munka, bajtársi kötelesség, és te kajánul figyeled, mire futja a barátságunk emlékeiből, mikor szaladok bele valami megúszós közhelybe.

Most jut eszembe, a szavakkal mindig bajunk volt abban a másik világban, közelebbről a Magyar Rádió Krónika nevű rovatában, amelynek reggeli, déli és esti hírháttér műsorai a valóságot csak kisebb-nagyobb foltokban átengedő szófüggönyként funkcionáltak. Viszont akkor, a kései Kádár-korban a tehetséges, az újságírást már nem a hatalom, hanem a köz szolgálatának tekintő emberek, ha akartak, rátalálhattak a saját szavaikra, az egyéniségük, ha volt, átütött azon a nyelven, amelyet a pártapparátus, a bürokrácia és a szakmai zsargon zagyvált össze, és amelyen a médiamunkások olyan folyékonyan beszéltek, hogy fel sem kellett ébredniük közben.

Te azonnal felismerhető lettél a kicsit elemelt, de a hétköznapi fordulatokkal a születő pátoszt azonnal vissza is rántó stílusoddal, a hanggal, amely ha megszólaltál, azonnal „átjött”, vagyis betöltötte a hallgató terét, a szobáját, a kocsiját, mondhatni, megszólalt az emberben. Ez a hang, akárcsak a többi kollégáé, akik valódi nyilvánosságot akartak, radikális volt.

A mi csapdánk éppen ez volt. A hangnem lehetett radikális, de a tartalom, amit hordozott, nem lehetett az. Az engedélyezett kritika határain túl a másféle mondanivalót a jelzők, a hétköznapok nyelvének beemelése, az egyéni szófordulatok helyettesítették, amit azonban a hallgatók azonnal dekódoltak, és mögé értették azt, ami üzenet bennük volt, és azt is, ami nem. A hősük lettél te is, kicsit rossz lelkiismerettel, álbátorság az egész, mondtad néha, bár szerencsére nem volt egészen igazad.

Okosnak is képzeltük magunkat, a rendszerhez képest szellemileg magasabb rendűnek. Emlékszel, mennyi fölény volt bennünk? Emlékszel, amikor a nagyfőnök úgy fitogtatta a bennfentességét, hogy közölte: a pártközpont engedélyezte Daniel Defoe regényének, A londoni pestisnek a kiadását? Azt hitte szegény, a Robinson Crusoe írója valami újhullámos francia szerző, némi szovjetellenes éllel. Jézusom, mondtuk, kik ülnek a nyakunkon? Ez nevetséges volt, és szomorú.

De ez csak a kor volt, az életednek pusztán a díszlete, amely teljesen mégsem határozott meg téged. Hiszen mindennek ellenére érvényesült a tehetséged, műsorok tucatjait vitted, sztár voltál, és ehhez az elkerülhetetlen engedményeken túl nem kellett soha behódolnod. Téged mindenütt szerettek. Azok is, akik a hatalom parancsára erről-arról időnként letiltogattak. Az érzelmes hóhér, tudod.

Mert az egyéniséged alapja a biológiai kedvességed volt. Úgy értem, önző is voltál, voltak közöttünk kibeszéletlen ügyek, és tudtál persze elfogult és igazságtalan is lenni. De nem ez számít, csak azért említem, nehogy valami szentimentalizmusba fussak. Azt akarom kinyögni, hogy jó ember voltál. Neked nem voltak áldozataid.

De minden lényeg közül a legfontosabb – velünk voltál. A barátunk, a bajtársunk, cinkos dolgok tudója, az életünk része. Hiába a hír, hogy elmentél, itt maradsz, amíg maradunk.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
2020. április 24.

Győrffy Miklós (1943-2020)