Kilógni a világból – Pajor Tamás útja a rock and rolltól a rokkant trollig

– Zavarja, ha 32 évvel a megtérése után még mindig azt mondja valaki: azért a Neurotic volt az igazi?

– Persze, bosszant. Ez a vélemény valójában azt jelenti, hogy valaki mélyebbnek, hatásosabbnak érzi a megtérésem előtti szűk hétéves alkotói és egyben züllési periódusomat az elmúlt több mint három évtizedhez képest. Holott evidens, hogy ötvenesként bármilyen műfajban nagyobb a mesterségbeli tudás, mélyebb az üzenet, mint 24 évesen. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ez a megközelítés nem a személyemnek szól, hanem a hitemnek.

– Ezt nem mondja komolyan.

– A bibliai hit ma is a legnagyobb botrány, hiszen az igazi botrány nem egy skandalum feliratú lázadásimitáció, amely lényegét tekintve valójában trendi cukiság, hanem tényleg konfrontatív, valóban kilóg a világból. Azoknak, akik az Istent szolgálják, meg kell barátkozniuk a kisebbségi léttel, a metafizikai okból történő elutasítással, a távolságtartással. Amikor hamis prófétai attitűddel a rock and roll kultuszát, a permanens bulizást, az önpusztítást képviseltem és hirdettem, akkor isteni tehetségnek kiáltottak ki, mihelyst jófiúvá avanzsáltam, sokak szemében nemkívánatossá váltam. Hála Istennek, elveszett voltam, de meglett ember lettem.

Fotó: Merész Márton

– A tehetség kibontakozását vagy megítélését érdemben befolyásolná, hogy az adott művész megéli vagy elutasítja a hitet?

– Ez valós dilemma. Olykor még a hozzám legközelebb állók is megfogalmazzák, hogy több húsba vágó személyességet, lírikus feltárulkozást, ugyanakkor kevesebb nyelvi játékot várnának mostanság tőlem. Több észrevételem is van ezzel kapcsolatban. Egyrészt vannak történelmi percek, amelyek az embert szándékuktól függetlenül olyan szerepbe lökik, amire utóbb maga is rácsodálkozik. Ilyenkor hosszú távon ható kulturális lenyomatok képződnek, de ezt nem lehet mesterségesen irányítani. Másrészt komoly kérdés, hogy összhangba hozható-e a tényleges biblikus megtérés a művészi alkotótevékenységgel.

– És összhangba hozható? Az irodalom általában unalmasnak tartja, ha valaki a belső harmóniáról, a létezés boldogságáról ír.

– Ez csak részigazság. Attól, hogy valaki a személyisége legmélyén kapcsolatba kerül Istennel, nem következik, hogy művei valamiféle vegytiszta dogmatikai panelekké változnának. Ennek cáfolatára számos példát találunk a művészettörténetben, hiszen – eltekintve az elmúlt száz évtől – leginkább a bibliai gondolat tematizálta az alkotásokat. A hit útja az emberi élet határhelyzeteiben játszódó megpróbáltatásoktól szántott történet, amellett persze, hogy a feltámadás dicsőséges ígéretét hordozza. Nem pufók angyalkák lebegnek egy statikus mennyország dögunalmas felhőin, mint egy frissen restaurált barokk kupolán, hanem az esendőség véres realitása menetel az örökkévalóság felé. Újjászületett hívőként magam sem élek folyamatos eufóriában, és a külvilág tapasztalata sem erről szól. Már csak ezért sem szűnt meg bennem az empátia. Van egy belső szentélyem, de magam is átélem a szenvedést.

– Például mardossa a bűntudat.

– Ezt érzi a verseimből?

– Ezt. De honnan fakad? Még mindig nem bocsátotta meg magának a megtérése előtti életét?

– Nem erről van szó. Ha belenézek szívem legbelsejébe, ott nem találok bűntudatot. A személyiség azonban rendkívül bonyolult képződmény, sokféle identitásrétegből áll. Én például egy zsidó papi családból származom, miközben Jézusban mint Messiásban hiszek, márpedig mind a judaizmus, mind a kereszténység az évezredek során számos olyan tradíciót alakított ki, amelyek az Istennel szembeni félelem alapú megközelítés, túlszabályozás révén elidegenítő erőt fejtettek ki, és életszerűtlenül megnehezítették a Biblia alapján egyébként egyszerű, tiszta és gyönyörűséges hitgyakorlást. Mindez nem az isteni törvény, hanem a bukott emberi természet hibája, amely a szenttel való érintkezéskor két szélsőség, a túlszigorítás és a korlátlanság irányába tévelyedik el. Ez sokakat teljesen elidegenített a zsidó-keresztény kinyilatkoztatástól, másokban, főként a hívőkben pedig a farizeizmus csapdáival nehezítette az életet. Bennem is inkább a részben ezekből fakadó, szőrszálhasogató önvizsgálat és vívódásra való hajlam jelenti a problémát. Talán ez az, amit érzékel.

– A zsidó identitás miként függ össze a bűntudattal?

– Ha belegondolunk, az elmúlt csaknem kétszáz év történelmében a meghatározó, magukat a kereszténységgel szemben pozicionáló világmagyarázatok többsége zsidó származású emberekhez fűződik. Ilyen a marxizmus, a freudizmus és mutációi, de jelentős részben még a rockkultúra is. Ez nyilván nem véletlen. Pont a rengeteg tradíció és szabály miatti ellenreakció okán jár élen a zsidóság a formabontásban, a tabudöntésben, a törvények átírásában. Szomorú és vicces, hogy sokszor még ezen tevékenységében is ugyanaz a konok normaképzés, fanatizmus munkál, még ha az ősivel épp ellentétes irányban is. Így nyilván az sem véletlen, hogy magam is messze tévedtem a zsidó gyökereimtől életem első 24 évében. Viszont pontosan a zsidóságom miatt hordozom a génjeimben is az isteni törvényeket, de sajnos azon szerteágazó szabályrendszer utóhatását is, amit az isteni szóhoz az emberek toldottak.

– Valóban csak két korszakból állna az élete? Nagyon ritka az ilyen éles cezúra.

– Nem. Először is volt egy elég felhőtlen, boldog gyerekkorom az én jó szándékú kispolgári zsidó családomban. Tizennégy évesen kezdődött egy szoft lázadó korszakom, amit 17-18 évesen követett a hardcore lázadás: bekerültem a budapesti undergroundba, az 24 éves koromig tartott. A megtérésem utáni időszak sem volt homogén, több korszakból áll, amit, remélem, azért alapvetően a fejlődés jellemez.

– Ha ez így együtt alkot egy egészet, akkor miért nem kerültek be a Haladó magyar című kötetbe a megtérése előtt született versek?

– Azért, mert az újjászületésnek része a halál. A megtérés csak akkor teljes, ha az ember szellemi értelemben Jézussal együtt meghal és feltámad. Bibliai fordulattal élve: minden, amit az újjászületés előtt alkottam, „kár és szemét” lett. Még akkor is, ha volt bennem tehetség, jó szándék, sőt Isten-keresés is. Sejtem, hogy ez a vélemény sokakat lelomboz, de nem tehetek róla, éghez ragadt vagyok.

– Az sem számít, hogy a közönség jelentős része nem tartja „kárnak és szemétnek”?

– Az sem. Az egy jel, hogy a könyvemből hiányoznak a megtérésem előtti versek. Mindenki gondolkodjon el ennek az üzenetén.

– Semmi nincs, ami összekötné a két korszak alkotásait?

– Dehogynem. A megtérésemmel nem váltam sem angyallá, sem ufóvá. A nyelvi készségemet, az esztétikai érzékemet is nyilván Istennek köszönhetem, amivel nem az újjászületésemkor, hanem már a megszületésemkor megajándékozott. Hiszem, hogy tőle kaptam a humorra való fogékonyságomat, az empátiát, a költői vénát, a zenei érzéket, az érzelemgazdagságot. Amikor még nem tudtam, hogy mi is a dolgom a földön, már akkor azt éreztem, hogy valamilyen üzenetet kell átadnom az embereknek. Mindig is közvetítőnek éreztem magam.

– Az 1987-ben felvett, soha meg nem jelent Neurotic-albumnak az volt a címe: Budapesti látnok. Manapság Prédikátor néven zenél. Mintha semmi sem változott volna.

– Minden megváltozott. Pusztán az elementáris közlésvágy, az amplitúdó közös a kettőben, az irány viszont ellenkező. Ott rossz volt a szoftver. Életcsere történt ’87-ben.

– Ebben az új életében mennyire engedi magához a közéletet?

– Követem.

– Miből tájékozódik?

–Tévét alig nézek, az internetes portálokat inkább. Igyekszem minél több forrásból tájékozódni, bármilyen előjelű propaganda torkomon történő lenyomását nem kedvelem. Meghallgatom az oldalak érveit, és elgondolkodom rajtuk. Arra törekszem, hogy a bibliai igazságokon és ne a politikai narratívákon keresztül szemléljem a napi valóságot is.

– Kiszúrja, ha egy politikus úgy hivatkozik hitre és kereszténységre, hogy közben nem őszinte?

– Ezt nem nehéz felismerni.

– Bosszantja?

– Persze, ez irritáló, de ezzel mindenkinek saját magának kell elszámolnia Isten előtt. Ugyanakkor, mivel a politika lényege a hatalom megragadása és megtartása, ezért az erre való törekvést nem lehet felróni azoknak, akik ezt a pályát választották. Ez olyan lenne, mintha a szabadpiacon egy cégtől azt várnánk el, hogy korlátozza a profitéhségét. A stílus és az eszköztár persze sokszor erősen problémás. Egyébként pedig az igazságos berendezkedés megvalósítását nem emberi kormányzattól várom, hanem a Messiástól. A világ rendszerszinten rossz.

Fotó: Merész Márton

– Az elmúlt időszakban többször is megnyilvánult például a migráció, az iszlám vallás, a genderképzés vagy az azonos neműek házassága kapcsán úgy, hogy az közel esik a regnáló kormány álláspontjához. Nem tart attól, hogy a hatalom kiszolgálójának titulálják?

– Mindannak, amit a hitemből fakadóan a migrációról, az iszlám kritikájáról, a genderideológiáról, Izraelről vagy a nemzetállamok és a birodalmak szembenállásáról gondolok, főbb vonalaiban évtizedek óta vallom így. Nyilván e jelenségek változásaival a véleményem is markánsabbá vált. Hogy az aktuális hatalom jelenlegi álláspontja ezzel átfedésben van, emiatt nem fogok mást mondani, gondoljon bárki bármit. Nem én idomultam.

– Csakhogy a regnáló hatalom politikai termékként, erősen vitatható propaganda keretében reklámozza ezeket a nézeteket.

– Ahogy mondtam, az ilyesmi a politika mindenkori sajátja. Az üzenetek fokozódó lebutítása és sulykolása persze az internet okozta információtúláradásnak és az ebből fakadó immunitásnak a számlájára is írható: gátlástalan harc folyik a másodpercnyi figyelemért.

– Visszatérve a Haladó magyarra: a író-költő elődök közül kik hatottak a leginkább önre?

– Ezt nem tudom megítélni, de kedvelem a magyar klasszikusokat. Petőfit, Aranyt, Kosztolányit, József Attilát. A prózaírók közül Dosztojevszkij és Thomas Mann volt nagy hatással rám, a humor miatt pedig Rejtő Jenőt és Efrájim Kishont éreztem magamhoz a legközelebb. Törekszem rá, hogy a dalverseimben ötvözzem a nyelvi leleményt, a játékosságot a zsidó-keresztény gyökerekhez visszatérő, erősen spirituális látásmóddal. A Haladó magyar és egyben az alkotói pályám különlegessége talán épp ebben keresendő. Sík Sándor, Reményik, Pilinszky vagy Babits istenes versei kiválóak, de jóval komorabb hangvételt képviselnek. Miközben a humorra, pláne az iróniára hangolt szerzőknél, kevés kivétellel, nemigen jelenik meg az elkötelezett, vállalt istenhit. Nálam ez egy foglalatban van.

– Ahogy írja: „A rock and roll már csak egy rokkant troll, / a buli vége durva. / A csónakból nem tűnt fel ott akkor, / hogy van a víznek súlya. / Ez a jéghegy csúnya.” Hogy lett a rock and rollból rokkant troll?

– A rock and roll a kezdet kezdetén szembeszegült a fals tabukkal, az elfojtott dilemmákkal, a pozőrséggel. Megnyerő volt a maga vagányságával, idealisztikus elképzeléseivel, bár azok már magállapotban hordozták a súlyos tévedéseket. Viszont mára annak a nemzedéknek a szlogenjei reklámspotokká züllöttek. Az egykori tételmondatok bugyuta, jelentésvesztett, fogyasztásgeneráló címkékké devalválódtak: Az „Élj a mának!”, „Légy önmagad!”, „Ragadd meg a pillanatot!” típusú, rafináltan üres marketingszövegek a kezdeti idealizmus arcul köpései. A szórakoztatóipari szörnnyé nőtt bulidiktatúra a legnyersebben érdekalapú felépítményt dagasztja. Monopolkapitalista vendéglátózás lett a forradalomból. De a mesterséges embereket még várja az emberséges Mester.

– És az ön útja 56 évesen merre tart?

– Isten országába.

– Ahhoz előbb meg kell halnia.

– Nem feltétlenül. A Biblia utal rá, hogy Isten országa eljön a földre is.

– Még az ön életében?

– Megannyi jel mutat erre. A küszöbön áll.

– Jósolja vagy várja?

– Várom. De tudom, hogy eljön.