Egy ember, akit szentnek hívtak

– A magyar közvélemény egy része még ma is azt hiszi, hogy Wallenberg magányos hős volt, de ön meggyőzően bizonyítja, hogy inkább egy széles kör kiválasztottjának tekinthető. A körben ott volt a stockholmi hitközség, a külügyminisztérium, az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal, és néhány magyar is. Mi volt az utóbbiak szerepe?

– Wallenberget voltaképpen Lauer Kálmán, egy reformátusnak kitért zsidó kereskedő ajánlotta a stockholmi főrabbi, Marcus Ehrenpreis figyelmébe. A svéd zsidó képviseletek 1944 tavaszán elszörnyedve figyelték, mi folyik Magyarországon, és a külügyminisztériummal egyeztetve eldöntötték: keresnek egy megnyerő, rátermett embert, akit Budapestre küldenek sok pénzzel, hogy mentőakciókat szervezzen. A pénzt valóban az amerikaiak hozták, a legtöbbet a Joint zsidó szervezet adta, 2,5 millió dollárt, ami mai értékben úgy ötvenmillió. A szervezésbe belefolyt Wahl Henrik báró, a Weiss Művek igazgatója, aki akkor nősülni ment Svédországba, illetve Ullein-Reviczky Antal, aki korábban magyar nagykövet volt, de szembefordult kormányával, a svédek pedig megengedték neki, hogy diplomata státusban az országban maradjon.

– Ehrenpreis főrabbi először elutasította Lauer választottját, éretlennek találta. Miért hitte viszont Wallenberg magáról, hogy alkalmas? Ön azt írja, hogy legfőbb motivációja az a kötelességtudat volt, amelyet apja halála után a nagyapja vert belé mint családi hagyományt és polgári erényt. De ez azt is jelenti, hogy amúgy fogalma sem volt arról, hogy milyen egy fasizálódó országban zsidómentéssel kísérletezni. Polgári világhoz szokott, polgári játékszabályokhoz.

– Kihagyta Raoul morális elkötelezettségét. Amúgy persze nem tudta, hova megy, de gondolja meg, hogy ez a 32 éves fiatalember ekkora már bejárta a világot. Izgatta ez a kihívás, lelkesítette a kifejezetten kalandos természetét.

– A hivatalos Svédország mintha nem állt volna mögötte teljes súlyával. Sokszor megkapta, hogy túlteljesíti a megbízását. Mi lett volna a svéd követség számára a határ?

– Svédország nagyon is a szívén viselte az európai zsidók sorsát. A külügy és Wallenberg között soha nem volt elvi ellentét. Csak hát Raoul eredendően üzletember volt, nem diplomata, és nagyon nem diplomata módszerekkel dolgozott. Egyébként az amerikaiak, akik az igazi megbízói voltak, erre ösztönözték is. Rengeteg pénzt költött hivatalnokok megvesztegetésére, üvöltözésig menő konfliktusokba bonyolódott a német tárgyalófelekkel, és Danielsson követ félt, hogy a nácik a követség ellen fordulnak. De Danielsson minden védőútlevelet aláírt, és a nyilas hatalomátvétel után például megkönnyebbülten jelentette haza, hogy magyar honvédtisztek segítségével 15 ezer zsidót mentettek meg a munkaszolgálattól és a deportálástól. A svédek kihasználták azt, hogy a tisztek jó része gyűlölte a nyilasokat.

– Wallenberg egy nappal azután érkezett Budapestre, hogy a vidéki zsidóság deportálása befejeződött, és a fővárosi zsidók helyzete egyelőre biztonságosnak tűnt. Készült, hogy hazamegy, mégsem tette. Az októberi nyilaspuccs után is osztogatta a védőútleveleket, szervezte a védett házak rendszerét, kórházat alapított. Ez óriási apparátust igényelt. Miért tűrték ezt el a német és a magyar hatóságok, sőt később a nyilasok is?

– Akkor már mindenki tudta, hogy Hitler elvesztette a háborút, és igyekezett a Nyugatnál jó pontokat szerezni a békeidőkre. A nyilasoknál más volt a helyzet, ők a Szálasi-kormány nemzetközi, többek között svéd elismerését akarták, és ennek megtagadása esetén a zsidók teljes kiirtásával fenyegetőztek. Stockholm keményen nemet mondott, pedig Wallenberg szerint rugalmasabban kellett volna viselkednie, úgy, ahogy a spanyolok tették, akik lelkes, de semmitmondó nyilatkozatokkal húzták az időt. Kétségtelen, hogy ekkor nyilas támadások érték a követséget, és Wallenberg mindig máshol aludt, hogy ne kerüljön a ráuszított, mindig részeg nyilas suhancok kezére.

– Elképesztő szervezőzseni volt. Az ember nem akarja elhinni, hogy az éhező országban – jó, persze valutáért – egyszerre megvett három vagon húskonzervet, tizenöt vagon paradicsompürét, háromszáz mázsa zsírt és szalonnát a gettónak, és ezt képes volt szállítani, raktározni, elosztani.

– Azt is nehéz elhinni, mennyire nem félt. 1944 nyarán elrohant az osztrák határra, ahonnan zsidókat vittek kényszermunkára, és nyolcvan embert hazahozott. Gátlástalan volt. Megkérdezte, kinek van svéd védőútlevele. Volt, aki csak egy magánlevelet tudott felmutatni, mire rákacsintott és intett, hogy jöjjön. Persze ez az átlátszó trükk ritkán jött be.

– 1945. január 10-én Wallenberg átlépte a frontot, és megpróbált kapcsolatba kerülni a szovjet főparancsnokkal. Tartott attól, hogy megölik. Iratokat is vitt magával. Pár nap múlva azonban letartóztatták, és állítólag Sztálin parancsára Moszkvába vitték, a hírhedt Lubjanka börtönbe. Önnek sikerült több kollégájánál részletesebben kutatni orosz levéltárakban. Rájött-e, miként történhetett meg az, hogy Wallenberg túlélte a nyilasokat, de nem élte túl a felszabadítókat?

– A kérdésre sajnos nincs igazi válasz. Feltételezések vannak. A legvalószínűbb, hogy amikor a kezükbe került Wallenberg notesze, benne különböző náci vezetők neveivel, akikkel Raoul tárgyalt, a szovjetek legvadabb rémálma látszott valóra válni. Az, hogy a svéd diplomácia, vagyis igazából a Nyugat a németekkel akar összefogni a Szovjetunió ellen. Wallenberget kémnek tartották, a megbízását pedig fedőakciónak. Egyszerűen nem hitték el, hogy egy gazdag család fia eljön az életveszélyes Budapestre zsidókat menteni. Először azt hazudták, hogy Raoul eltűnt a bombázások során. Aztán Alexandra Kollontáj, a stockholmi szovjet követ elárulta, hogy náluk van, de ez a hír nem kapott nagy nyilvánosságot. Svédország féltette a háború utáni kapcsolatait a Szovjetunióval. Moszkva sokkal később vallotta be, hogy Wallenberg az ő börtönében halt meg, állítólag miokardiális infarktusban. Ám ezt túl gyakran írták kivégzett emberek adatlapjára. Elterjedt, hogy él. Az édesanyja és a nevelőapja, miután évtizedeket vártak arra, hogy biztos hírük legyen Raoulról, 1979-ben kétségbeesésükben öngyilkosok lettek. Én azt hiszem, Wallenberget 1947 júliusában méreginjekcióval végezték ki. Kiderült ugyanis, hogy mégsem volt kém, elbocsátani azonban már nem merték, így a szovjet vezetés a gyilkosság mellett döntött.

– Volt személyes oka, hogy megírta ezt a könyvet? Hiszen a Wallenberg-ügynek így is óriási az irodalma.

– Mindig van személyes érintettség. Wallenberg abba a gimnáziumba járt, ahová később én is, az egyetlen svéd intézménybe, ahol oroszul lehet tanulni. Abban is hasonlítunk, hogy ő is utálta a matematikát. Ez persze azért halvány szál. A lényeg, hogy vonzott az ő tragikus sorsa. Én általában nem szeretem azt a „ hős” kifejezést. De Wallenberg az volt, tán több is. Amikor a háborús Budapesten fiatal munkatársai egyszer felköszöntötték, a Wallenbergus Sanctus nevet adták neki. Ami ugye annyit tesz: Szent Wallenberg.