Amúgy nem voltak lúzerek

2019. szeptember 13. 18:45 - szerző: Buják Attila

Hogy kik voltunk és mit akartunk, kik nem voltunk és mit nem akartunk? A talányos kérdés harminc év után épp oly nehezen érthető, mint a lázverte kor, az átalakulás éve. Az 1989-es reformkörök maradék seregei, a rendszerváltás MSZMP-n belüli „talpasai” ezt újra és újra megvitatják öt-tíz évente tartott „osztálytalálkozóikon”. Ma is annyira bizonytalanok, mint harminc évvel ezelőtt. Tizenöt éve még százvalahányan gyűltek össze, most, a Szekeres Imre és Brúszel László által szervezett szeánszon („Harminc év után újra…”), a Villányi úti konferencia-központban harminckilenc főt számoltunk össze. Ők voltak valaha a „reform talpasai”. Odakint esett, jelezve a zord időket. Egyben mind egyetértenek: ami a dologból mára lett, azt egyetlen résztvevő sem akarta.

A történelemben az analógia veszedelmes dolog, nagy tévedések forrása lehet. Pedig mi is hasonlatot keresünk. Kik voltak a reformkörösök? A forradalom leszármazottai? 1989 új Petőfi körösei? Pozsgay Imre, esetleg Nyers Rezső meggyőződéses hívei? Az MSZMP-n belüli Reformszövetség alapembereiként az MSZP kovászai? Ma már tudjuk, volt, aki be sem lépett, valószínűleg már nem is fog. Más belépett, később kikopott. A találkozó egyik szervezője, Szekeres Imre például szép pályát futott be. Miniszter is volt több évig. Hadügy, vadászgépek, emlékműavatások, NATO-harmonizáció. Pártjának ügyvezető alelnöke, később elnökhelyettese szinte a végkifejletig, kampányfőnök, frakcióvezető, koalíciós főegyeztető. Tiszteletbeli jász. A Reformszövetség egykori elnökéről, Kósa Ferencről, aki tizenhat évig volt képviselő, és tavaly hunyt el, az egykori reformügyvivő, Baja Ferenc meghatottan emlékezett meg. Baja – Horn Gyula minisztere – Jánosi György korosztályos párja volt. 1994-ben a párt fiatal farkasainak számítottak. Jánosi rövid minisztersége után eltűnt, Baja választmányi elnök, platformvezér, kampány- és pártigazgató, MEH-államtitkár, Szabolcs-Szatmár-Bereg nagyja lett. Nagyralátó stratégiai tervek, Medgyessy, Nyírfa-ügy, zsurki vodkagyár és persze Kulcsár Attila. Meg a taxis Gyuszi. Egy órára Lamperth Mónika is beugrik, őt kacskaringós politikai pályafutás után visszafogadta eredeti területe, a magyar közigazgatás. A többség mindebből kimaradt, bölcsészféle lett, tanár, történész. Akadt egy-két mezei képviselő. És persze itt van Lendvai Ildikó is, igaz, nem reformkörösként, akkoriban épp a Duna-parti Fehér Házban, a KB osztályvezető-helyetteseként dolgozott. Lendvai mindenhova elmegy, ahova hívják.

Fotó: Bazánth Ivola

Esik, a Kosztolányi téri fákat szmoggal kevert köd keretezi. A környezet így méltó az alkalomhoz. A horni érában a Villányi út jó pár jelentős MSZP-szeánsz bejáratott otthona volt. A lépcsőnél magányos énekes köszönt. A dalok állítólag belenőttek a korba, maga a műfaj (tiszta szív egy szál akusztikus gitárral) Dylan, Viszockij, Joan Baez nyomán a reformkorszak nagy divatja volt Keleten és Nyugaton. A szöveg melankolikus („reggel hallgatom meg az esti híreket”, „a többi Mohácsnál elveszett”), de nem is ez a lényeg, hanem a szív, a lendület, az akarat. Az pedig megvan. Taps után a gitáros csomagol, és távozik.

A reformkörök létrejötte és gyors halála (ahogy ők fogalmaznak: tiszavirágélete) beilleszthető két történelmi sarokpont közé. A kezdet a ’88-as májusi pártkonferencia lehet, Kádár János gyors leváltása, a rendszer örvénylő felbomlása. A zárópont talán a Nagy Imre-temetés (1989. június 16.), s pár nappal később Kádár János halála. Persze mindezt utólag látjuk így. Közéjük ékelve sorsdöntő pillanatként Pozsgay bejelentése a forradalom rehabilitációjáról (168 Óra, 1989. január 28.). Kádár leváltása után megérkezett Grósz, megújult a párt, zaklatott viták folytak. Kezdettől nem világos, ki támad kit, miért, ki mit is akar. Hol tesznek fel zaklatott kérdéseket? A reformkörös Keserű Imre írja: „Óriási különbség lehetett megyék, városok, üzemek között, de az is előfordulhatott, hogy egymástól ötszáz méterre fekvő iskolák közül az egyikben egy vérsztálinista kiskirály tartotta rettegésben a tantestületet, a másikban meg egészen más volt a helyzet.” A törtélelmi csúcs, a reformkörök nagy lehetősége 1989. április 14. lett volna Kecskeméten, ahol a „Reformműhelyek” tanácskozása folyt, s párhuzamosan zajlott az MSZMP reformköreinek első országos összejövetele. Sokan révülten s egyúttal rémülten rebesgették, hogy szakad a párt, ha Pozsgay (esetleg Nyers Rezső) úgy dönt. Utólag ezt nehéz elképzelni, nyilvánvaló, hogy másképpen alakult volna az egész rendszerváltás, abban a magyar baloldal sorsa. Nem olyan rendezetten, nem olyan simán, mint így, a nagyok által levajazva.

Fotó: Bazánth Ivola

A harmincéves osztálytalálkozó nyitó előadásában Romsics Ignác helyezi nemzetközi kontextusba az eseményeket. A történész lakonikus tömörséggel foglalja össze a változások lényegét. „Megváltoztak a nemzetközi erőviszonyok.” A hidegháborút a Szovjetunió elvesztette, elindult a kelet-európai diktatúrák roll backje, „visszaforgatása”. A kivetítőn elfelejtett képek. Az összeomlás számai. Ma is megdöbbentő adat, elfelejtettük, a Szovjetunió képtelen volt megtermelni a birodalom számára szükséges gabona negyvenegy százalékát. A nemzetközi viszonyok is megváltoztak, Magyarország súlya és tekintélye például emelkedett. Ceaușescu, a hetvenes évek nyugati sikerembere (kétszer is fogadták a Fehér Házban) a nyolcvanas évekre elveszíti addigi tekintélyét. Felbukkan Karol Wojtyla, Krakkó érseke. Lengyel vendégmunkások özönlenek Magyarországra, akik ellen (ezt ne felejtsük el) épp olyan sunyi belső kampány folyik – a felszín alatt persze –, mint korunkban a migránsok ellen. Jimmy Carter képe a kivetítőn, aki lehetett ugyan sikertelen elnök, mégis komolyan vette a Helsinkiben aláírt megállapodásokat. Az érdeklődés fókuszában Kelet-Európa: az amerikai kongresszus újra pénzzel olajozza meg a Szabad Európa Rádiót, a zavarás intenzitása csökken, a rádió ekkoriban igazi nagy formáját futja. És végül jön a sármos Reagan elnök, aki angyali ártatlansággal fecsegi ki, hogy a fegyverkezési verseny stratégiai célja a szovjetek gazdasági csődbe hajszolása. És ez sikerül is. A szovjetek 1981-ben még utoljára odacsapnak, ezúttal Lengyelországnak, lefagy a világ, jön a rendkívüli állapot, a patthelyzet emésztő sivársága. Ismét villan a kép, színre lép Gorbacsov, aki el is hitte, hogy a rendszer humanizálásával a szocializmus vonzereje nőhet. Eddig a professzor.

Hogy mit jelentett mindez Magyarországnak a Kádár-korszak végén, miként folyamodott egy értelmiségi fiatal (ha nem volt túl opportunista) a baloldali önmeghatározáshoz, miért lépett be a pártba? Nagy kérdés. Elfelejtettük Che Guevarát, a romantikus és brutális forradalmárt, Jim Morrisont, Bob Dylant. Elfelejtjük, hogy a liberális demokráciák nem futnak nagy formát. Borzalmas rendszereket támogatnak. Lehet abban némi zavar, ha Brezsnyev vagy Nixon, Pinochet vagy Jaruzelski között akarunk dönteni.

Fotó: Bazánth Ivola

A reformkörösök vezéralakjai – végignézve a kis seregleten – többségükben még pályakezdők voltak. Pénzügyi előadók, tanácselnök-helyettesek, tanársegédek, újságírók. Hogy a reformkörök hol, miben hibáztak, hogy az elszalasztott történelmi lehetőség modulálta-e a rendszerváltást, azt a kor szereplője, Keserű Imre fejti ki szenvedélyes hozzászólásában. Keserű mindig is kakukktojásnak számított a többségében MSZP-s seregletben. Makacsul tartja a ’89-es formát. Még ma is kihajtott, petőfis gyolcsingben jár, most is impulzív, kapkodó és nyugtalan. Nem szippantotta be egyetlen politikai párt sem, nem indult választáson, nem lett igazgató. Megmaradt lobbanékony elvi baloldalinak. Ma is tanít, ebben jól érzi magát (diákjaival példálózik), nem lett képviselő, felügyelő-bizottsági tag, nem „csinálja” a Táncsics Alapítványt. Ilyen purista figurák a maradék reformkörös csapatban persze többen is voltak. Ők többnyire ma civil aktivisták, alapítványi szervezők. A külső változott, a kamaszos körborosta már őszes, a dilemma viszont változatlan. Hol hibáztunk? Bulgakovot idézve Keserű szerint a legfőbb bűn a gyávaság. Végletes ítélete szerint tétováztak és féltek. És erre nincsen mentség.

Keserű szatirikus példázata így szól: Berlinben 1932-ben összejönnek a veterán ősszpartakisták, gyűlésükön arról beszélnek, mit csináltak 1919-ben, hol hibáztak, mit szúrtak el, szemben a megalkuvó szocdemekkel. Elégedetten indulnak haza, büszkén, miközben az utca két oldalán SA-legények tornyosulnak. Summa summarum, Keserű szerint ’89-ben ki kellett volna lépni, pártot kellett volna szakítani, néhány termékeny hetük volt rá. Ismeretlenek szólongatták őket, lapogatták a vállukat. Egy időre az ellenzék nagy egészébe sorolódtak. De pár héttel később, június 16-án ugyanarra a páriasorsra jutottak, mint legfőbb ellenfeleik, a grószisták és a munkásőrök.

A pofonegyszerű nyelvi eszközt a politikában Orbán Viktor találta ki a temetési beszédében – írta Keserű Imre még 2004-ben. „A kommunisták megjelölést alkalmazta en bloc mindazokra, akik a túloldalon állnak, s ez a szóhasználat hetek alatt a köztudatba is átszivárgott. Nagy Imrétől Grószig, Pozsgaytól Berecz Jánosig és igen, a reformköröktől a Munkásőrök Baráti Köréig minden komenista egy kalap alá lett véve.” Nem voltak árnyalatok. A reformkörösök a baloldallal együtt elvesztették önbecsülésüket, potenciális hőseiket. A baloldal progresszív része máig ezt nyögi. Ezért sunnyog a bal, ha migránsokról, kerítésről esik szó, ezért lapít a Fidesz árnyékában, ezért nem mernek azon gondolkodni, mi lesz, ha majd a NER-rémálom véget ér. Ezért fogják történelmi lehetőségeiket – ’89-hez hasonlóan – újra és újra eltékozolni. Amit Orbán mond, azért hihető, mert elhiszi, meggyőződéssel hazudja. Tőle hitelesen hangzik, ahogy a kerítést magasztalja. Trump is őszinte meggyőződéssel mond napról napra mást. „Hiteles hazugok.” Csak rá kell jönnie – okozzon bár ez veszteséget – egy baloldali pártnak, hogy nem tagadhatja meg az elesetteket. S persze egyetlen keresztény sem. Keserű Imre ’89 gyávaságát abban látja, hogy a pártalakulás kockázatát nem vállalták, mondván, mi lesz az infrastruktúrával. Mi lesz a faxszal, a K-vonallal, az összehordott pártvagyonnal, a politika eszközeivel? A pártvagyont választották.

Méla taps. Tóth Bertalan, az MSZP jelenlegi elnöke szerint – aki a résztvevőket köszöntötte – magát a kort ő a fiatalsága miatt nem élhette át, de tudja, történelmi szerepük volt abban, hogy a baloldal végül fennmaradt. A történet azért tanulságos, mert az MSZP – mint mindig – most is korszakváltás előtt áll.

A szünetben lassú zsongás. A sütemény édes, a kávé forró. Szekerest kérdezzük, mit csinál. Volt egy kis tanácsadó cége, politikai ambíciói nincsenek. Baja a Táncsics alapítványt „csinálja”. Romsics professzor felhörpinti feketéjét, elpakolja jegyzeteit, és távozik.

Fotó: Bazánth Ivola

A reformkörök második menete ’89 májusában, Szegeden zajlott. Olyan elveket fektettek le, mint a tudomány szabadsága, a független kutatás, a többpártrendszer, az öntevékeny civil világ. Néhány dolog, mint látjuk, változott. És láthatóan nincs megállás. Lovászi József megtalált egy érdekes Orbán-idézetet: „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik gyakorolták” – mondta egykor a NER-főnök. Derültség a sorokban, akadnak ilyen gyöngyszemek. Szekeres Imre elmondja, a találkozó előtt megnézte az átalakulási kongresszus jegyzőkönyveit, azok szerint napról napra nőtt a reformkörök taglétszáma, folyamatosan ezt regisztrálták. De hiába nőtt a létszám, a súly csökkent. Ennyit számít a szervezőkészség, a történelmi tempóérzék. Valaha létezett egy aktív kisebbség (az ortodoxok szerint belső ellenség), amely a hatalmas, bomladozó pártot pár hétre képes volt megmozdítani.

Kik voltak és mit akartak? Keserű tanár úr húsz éve keresi a választ. A fia, aki azóta felnőtt ember lett, egyszer mosolyogva azt mondta neki: „Fater, ti aztán bazi nagy lúzerek voltatok.” „Ha úgy vesszük, igen”, válaszolta a fater.

Majd azonnal korrigált: „Amúgy meg persze nem.”