Itt nem fog döntően több gyerek születni az Orbán-korrmány intézkedései miatt

2019. május 13. 06:00 - szerző: Szabó Brigitta

Inkább csak jobban fognak élni azok a családok, amelyek képesek igénybe venni az új lehetőségeket. A gyereket vállalók időprésbe kerülnek.

Olyan sokan vagyunk, hogy szinte lepotyognak a Földről az emberek, a fejlett államok többsége ugyanakkor mégis népességfogyással küzd. A kormányok keresik a megoldásokat arra, hogy miképp lehet fenntartani és növelni ilyen körülmények között a gazdaságok teljesítményét, versenyképességét, s miként lehet választ adni az egyre égetőbb foglalkoztatáspolitikai kihívásokra. Magyarország azt választotta, hogy a családpolitikai intézkedések révén próbálja ösztönözni a születések számát, s ha többen leszünk, többen tudnak majd dolgozni, ami több újraelosztható forrást jelent.

– A jelenleg alkalmazott családpolitikai intézkedések következtében azonban nem fog meghatározóan több gyerek születni, inkább csak jobban élnek általuk azok a családok, amelyek képesek igénybe venni az új lehetőségeket

– mondta lapunknak Artner Annamária, az MTA Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa. Szerinte a foglalkoztatáspolitikai kérdésekre nem lehet ilyen egyszerű választ adni. Ráadásul olyan tendenciák zajlanak a világban, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni: jelenleg a munkaerőpiacot az emberek globális áramlása egyenlíti ki. Arra pedig, hogy mi történik egy állam foglalkoztatási piacán, az olyan átfogó társadalompolitikai intézkedések hatnak, amelyek egyszerre kezelik a lakhatási, az oktatási, az egészségügyi és az infrastrukturális kihívásokat, tette hozzá.

Izgalmasnak nevezte a kormány új családpolitikai intézkedéseit Spéder Zsolt demográfus, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének igazgatója, de ahogyan az Eötvös Csoport legutóbbi rendezvényén mondta, még nem lehet tudni, milyen konkrét hatásai lesznek a népességszám növekedésére. A tízmillió forintos babaváró támogatás elvileg a gyerekvállalás idejének kitolódása ellen hat, de hogy gyakorlatilag is ez történik-e majd, azt még nem lehet tudni. Ráadásul Spéder szerint a családtámogatásoknak késleltetett hatásuk van, a családi pótlék, a gyed például pozitívan hatott, a Bokros-csomag ehhez képest csökkentette a szülési kedvet, az újabb kori adókedvezmények viszont a harmadik gyerek születésének valószínűségét növelik. Egy gazdaság fejlődését azonban nem biztos, hogy a születések számára kell alapozni. Mint előadásában mondta,

Magyarországon a lakosságszám szinten maradásához 100 nőnek legalább 210 gyermeket kellene szülnie. Ez a szám jelenleg 150.

Szerinte előre tudható volt, hogy mára ennyire lecsökken a születések száma. Míg a nyolcvanas években 23 év volt a nők átlagos életkora az első gyermek születésekor, ma már 27 év. Ha pedig az első szülés kitolódik, akkor csúszik a második is, és egyáltalán nem biztos, hogy marad idő a harmadik gyerekre. Hogy miért halasztják a szülés idejét, vagy mondanak le eleve a gyerekről a nők, a családok, annak ismert okai vannak: a lakhatási gondok, a bizonytalan párkapcsolatok, a tanulási kedv megnövekedése. Spéder szerint a bizonytalan helyzetben lévő nők részéről a legracionálisabb választás a szülés elhalasztása. A demográfus szerint a népességfogyást nem tudja megállítani az sem, ha a nők szülési kedve jelentősen javul, ugyanis egyre kevesebb a szülőképes korú (15–49 éves) nő. Ők ma még 2,4 millióan vannak, 2070-re 1,4-1,8 millióan lesznek. A Ratkó-unokák már egyáltalán nem olyan aktívak, mint a nagyszüleik és a szüleik voltak.

Artner Annamária szerint a foglalkoztatáspolitika átalakításakor az egyik legfontosabb kérdés mindig az, hogy miközben folyamatosan nő a világban az egy főre jutó GDP, mennyit kapnak vissza ebből a jövedelemből azok, akik valóban előállítják, vagyis a bérből és fizetésből élők, a járulékokat fizetők. A tendencia jelenleg az, hogy rájuk egyre kisebb szelet jut a GDP-ből. Ha tehát majd valamikor több ember tud dolgozni, és ez a trend nem változik, az akár azt is jelentheti, hogy arányaiban még kevesebbet kapnak vissza a GDP-ből, mint most.

– Piacgazdaságban a kormány vagy a piacra hagyja a tőkeallokációt és a bérek kérdését, vagy a piacot segítve avatkozik be, esetenként pedig nem piackonform módon, illiberálisan lép. Magyarországon az utóbbi történik. A kormány nem a piac, a termelőerők fejlődése, a képzés, az oktatás, az egészségügy átalakítása felől közelíti meg a kérdést. Amellett, hogy idehaza nincs egyértelmű gazdaságpolitika, a társadalomban sincs egy közösségi alapon létrejött vízió arról, milyen országban szeretnének élni az emberek. Mindezek nélkül pedig az van, ami jelenleg történik: ad-hoc célokra és megoldásokra csoportosítja át a pénzeket a kormányzat – mondta Artner Annamária.

Fotó: MTI/Róka László

Vannak országok, igaz, kevesen, amelyek alapvető változásokat értek el a munkaerőpiacon, de igazán jó recept nincs. Kínában például azzal szabályozták a foglalkoztatáspolitikát, hogy csak egy gyereket engedtek születni egy-egy családba. Jónak tűnt a megoldás egészen mostanáig, amikorra is világossá vált, hogy jelentősen csökkent a nők száma a társadalomban, mivel a házaspárok főleg a fiú utódokat tartották meg, az abortuszok főleg a lányokat érintették.

Szingapúr viszont példaértékű lehetne az Orbán-kormány számára, ugyanis ott is hasonló történt, mint ami jelenleg Magyarországon zajlik, csak éppen más szándékkal állt neki a kormány a gazdaság reformjának, a munkanélküliség felszámolásának. Egy haldokló gazdaság munkaerőpiacát és az ország nem létező versenyképességét odáig vitték, hogy Szingapúrt jelenleg a világ legversenyképesebb gazdaságai között tartják számon. Ahogyan Völgyi Katalin, az MTA Világgazdasági Intézetének tudományos munkatársa írja A sikeres államkapitalizmus példája – Szingapúr című munkájában: Szingapúr a fejlesztő állam archetípusa.

A fejlesztő államok jellemzője az aktív kormányzati beavatkozás a nemzeti jólét növelése érdekében. A kabinet azért avatkozik be a piacgazdaságba, hogy hatékonyabbá tegye a működését és növelje a magánprofitot, az állami bevételeket. Az ilyen országot céltudatos, határozott technokrata elit irányítja, amely ugyancsak a nemzeti jólét megteremtésére törekszik. Szingapúr annyiban tett mást, mint a többi északkelet-ázsiai fejlesztő állam (Japán, Tajvan vagy Dél-Korea), hogy a gazdaság fejlesztésében nem a helyi tőkésosztályra, hanem sokkal inkább a multinacionális vállalatokra és az államkapitalista szektorra támaszkodott – olvasható a tanulmányban.

Szingapúrban a kormány kockázatot vállal a cégek alapításakor, az állami tulajdonban lévő vállalatok nyereségesen működnek, azok is, amelyek közös tulajdonban vannak már nemzetközi befektetőkkel. A veszteséges cégeket bezárják, és alapítanak helyettük egy másik, jövedelmező vállalatot. Az állami cégeket professzionális menedzsment vezeti, a versenyszférában szokásos bérekért. Az államkapitalista szektor által megtermelt többletet befektetik a gazdasági növekedés maximalizálása érdekében. Szingapúrban az állam lett az infrastruktúra és a szociális szolgáltatások kizárólagos biztosítója. Állami monopólium kezdett működni például a közművek, a telekommunikáció, a posta, a kikötő, a reptér, az ipari parkok és a média esetében. De hatósági szervek születtek a pénzügyi-banki szolgáltatások, a kereskedelem, az egészségügy, az oktatás, a turizmus és a lakásépítés területén is. Néhány kivételtől eltekintve – mint például az oktatás vagy a lakóépületek építése – minden esetben a költségeket fedezve, de többnyire profitot is termelve hajtotta végre az állam ezeket a feladatokat.

Az átalakulás kezdetekor a két fő megoldandó probléma a munkanélküliség és a lakáshiány kezelése volt. Míg 1960-ban a lakosság 9 százaléka élt szociális bérlakásban, 1985-ben már 84 százalékuk. Természetesen, aki tudta, később megvehette a lakást, amelyben élt.

A szingapúri kormány arra is figyelt, hogy kézben tartsa a lakossági megtakarításokat, a kötelező nyugdíjbiztosítási alapba befizetett pénzeket a lakosság lakásvásárlásra, oktatásra és egészségügyi célokra is felhasználhatja. A megtakarításokból a kormány a gazdasági fejlődéshez szükséges infrastruktúra fejlesztését finanszírozta. Fontos szerepe van még a brit gyarmati kormány idején, 1877-ben létrejött Postatakarékbanknak is, amely a lakossági megtakarításokat közvetíti a gazdaságfejlesztésbe. Ezt úgy végzi, hogy a lakossági megtakarításokat állampapírokba fekteti, majd kölcsön formájában az állami tulajdonú vállalatokhoz, hatósági szervekhez helyezi ki.

Kicsit hasonlít a szingapúri mintára mindaz, ami Magyarországon történik, egy fontos kivétellel: az ázsiai országban valóban a nemzetgazdaság fejlesztése, nem pedig az oligarcha-rendszer támogatása a cél.

Miközben tehát az Orbán-kormány építi az államkapitalizmust, még mindig egy összeszerelő üzemként kezeli az országot.

– Ez csak egy vékony rétegnek jó irány, azoknak a vállalkozásoknak, amelyek kapcsolódni tudnak a multinacionális vállalatokhoz, illetve hozzá tudnak férni az uniós támogatásokhoz – mondta Artner Annamária. Az az ország, amely beragad ebbe az alacsony szintű foglalkoztatási rendszerbe, az elbutul. Hozzátette, ráadásul a tőke határozza meg, hogy mennyi munkaerőre van szükség. A technológiai fejlődés miatt világszerte egyre kevesebb élőmunka kell, viszont a nagyobb hozzáadott érték miatt növekednek a bérek, miközben részesedésük a hozzáadott értékből csökken. Ahol a technológiai fejlődés az élvonaltól lemarad – ilyenek tipikusan a perifériás és félperifériás országok, mint például Magyarország is –, ott marad az olcsó, alacsony bérű munkaerő alkalmazása. Ezt a csapdát csak az állam tudná felszámolni, úgy, hogy a többség érdekében avatkozik be.

Ahhoz pedig, hogy többen legyünk, Artner Annamária szerint másképp célszerű ösztönözni a családokat, mint ahogyan most történik. Szerinte

emelni kellene a családi pótlékot, és több természetbeni juttatást kellene adni, olyanokat, amelyek megkönnyítik és segítik a családok életét, legyen szó oktatásról vagy egészségügyről. Átfogó társadalompolitikára, olcsó szolgáltatásokra, progresszív adórendszerre lenne szükség,

s nem utolsósorban nyitottnak kellene lenni a más országokból érkezőkkel szemben.