Vásárhelyi Mária: Tort ül a középszer

2019. július 26. 06:23 - szerző: Vásárhelyi Mária

„Ahhoz képest, hogy milyen kis nemzet vagyunk, különösen sok világhírű tudóst és művészt adtunk a világnak.” Amióta intézményesült közvélemény-kutatás létezik Magyarországon, az emberek kilencven százaléka egyetért ezzel az állítással. A hatvanas évek vége óta végzett felmérések azt jelzik, hogy nemzeti identitásunk és büszkeségünk talán legszélesebb körben elfogadott alappillére „a magyar egy különlegesen tehetséges nép” gondolata köré rendezhető.

És valóban. A 20. század tudomány- és művészettörténete nem írható meg a magyar származású tudósok és művészek nélkül. Szilárd Leó, a világhírű fizikus egy alkalommal, amikor megkérdezték tőle, mi lehet az oka, hogy egy ilyen kis nemzet tudósai ennyire meghatározó szerepet játszanak a természettudományok fejlődésében, viccelődve azt válaszolta, hogy a magyarok tulajdonképpen más égitestről származó, különlegesen fejlett civilizációból kerültek a Földre. Azóta hívják a harmincas években a zsidóüldözés elől Magyarországról az Egyesült Államokba menekült, káprázatosan tehetséges zsidó származású magyar tudósokat, Neumann Jánost, Szilárd Leót, Teller Edét, Kármán Tódort és Wigner Jenőt Mars-lakóknak.

Fotó: Merész Márton

Mint ahogy a filmiparban szállóigévé vált a mondat, amely George Cukor falára volt kifüggesztve, mely szerint „nem elég, hogy magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned”. Mert Hollywood talán soha nem születik meg néhány zseniális magyar, George Cukor, Kertész Mihály és a Korda fivérek nélkül. A mondás pedig arra vonatkozik, hogy az alapító atyák sikerén felbuzdulva utóbb számos szerencsevadász honfitársunk úgy vélte, Hollywoodban ajánlólevélnek elegendő, ha magyarnak vallják magukat. És hasonlóan fontos szerepet játszott az Egyesült Államok zenei kultúrájának felvirágoztatásában Bartók Béla, Solti György vagy Dohnányi Ernő, akik ugyancsak a nyilasterror elől menekültek el az országból.

Rajtunk kívül egyetlen hasonló méretű és fejlettségű ország sincsen, amely azzal büszkélkedhet, hogy 13 Nobel-díjas tudóst és művészt adott a világnak, ám olyan sincsen, amelyből jószerivel az összes Nobel-díjas elmenekült. Volt közöttük, aki minden kapcsolatot megszakított az országgal, és volt, aki haláláig magyarnak vallotta magát. És csupán egyetlenegy, Kertész Imre halt meg Magyarországon, ám életének utolsó évtizedeit már ő sem itthon töltötte. Valójában csak meghalni jött haza. „Parkinsonom van. Különben soha nem jöttem volna vissza Magyarországra” – nyilatkozta néhány évvel halála előtt a Die Welt újságírójának. A természettudományok területén pedig Szent-Györgyi Alberten kívül az összes magyar Nobel-díjasnak más országok teremtették meg azokat a körülményeket, amelyek lehetővé tették rendkívüli tehetségük kibontakoztatását. Erről azonban nem szeretünk beszélni. Pedig a kép így válik teljessé.

Miközben a nemzeti büszkeségtől dagad a keblünk, ha a „magyar tehetség” kerül szóba, arról nem esik szó, vajon képesek vagyunk-e ápolni, megőrizni, megbecsülni is a tehetséget. A húszas-harmincas években a fasiszta, az ötvenes évektől kezdődően a kommunista diktatúra üldözte el innen a tehetségeket, most pedig az Orbán-rendszer elől menekülnek. Mert az önkényuralmak legnagyobb ellensége a szabad szellem és az autonóm tehetség. A diktatúra a sértett középszer eldorádója. Azoké, akik tehetség, szorgalom és jellem híján, a hatalomhoz dörgölőzéssel, a helyezkedéssel, meg nem érdemelt privilégiumok megszerzésével akarnak érvényesülni. Ők a diktatúrák legfőbb támaszai.

Most, amikor minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy egy ország felemelkedésének vagy bukásának záloga az, hogyan állja a versenyt azon a piacon, ahol a tudás, a képzettség, a kreativitás méretődik meg, a magyar kormány háborút indított azok ellen, akik versenyképesek lennének ezen a piacon. És az oktatási rendszer lezüllesztésével az utánpótlás csatornái is bedugulnak. Magasan képzett tudósok, nemzetközileg elismert művészek, a saját erejükből sikeres vállalkozást felépítő üzletemberek csomagolnak és keresnek új hazát. Nem önszántukból, hanem mert a hatalom egyértelműen a tudomásukra hozta, hogy itt nincsen számukra hely. Ha van értelme a kifejezésnek, hogy hazaárulás, akkor az, ahogyan a magyar kormány elherdálja mindazt, amellyel helytállhatnánk a tudásalapú társadalmak közötti versenyben, biztosan az.