Vásárhelyi Mária: „Adj emberséget az embernek…”

2019. június 22. 08:02 - szerző: Vásárhelyi Mária

„Az eltűntek családjának sírása még mindig ébren tart éjjelente” – ezekkel a szavakkal indokolta lemondását Csung Hong Von dél-koreai miniszterelnök az ország partjainál bekövetkezett, több mint háromszáz halálos áldozatot követelő kompbaleset után. A katasztrófa 2014. április 16-án történt, miután a 921 személyes komp túl élesen kanyarodott, és megbillent a hajón lévő rakomány egyensúlya. A komp néhány perc alatt az oldalára fordult, és elsüllyedt. Utasainak többsége középiskolás diák volt. A szörnyű katasztrófa másnapján a dél-koreai államelnök a helyszínre ment, hogy lerója kegyeletét az áldozatok előtt. A politikai pártok felfüggesztették választási kampányukat.

Ugyanezen a napon a hajót működtető vállalat képviselője és a hajó kapitánya nyilvánosan bocsánatot kért az áldozatok hozzátartozóitól és az ország lakóitól a szörnyű balesetért. Pak Kunhje elnök „érthetetlennek és gyilkossághoz hasonlónak” nevezte a kapitány és a legénység néhány tagjának viselkedését, néhány nap múlva pedig a miniszterelnök bejelentette lemondását.

Fotó: Merész Márton

Nem sokkal később a dél-koreai államfő televíziós üzenetben bocsánatot kért a koreai lakosságtól a katasztrófáért, válaszul a kritikákra, amelyek a hatóságok intézkedéseit illették.

Kang Mingju, a középiskola igazgatóhelyettese megmenekült ugyan, de néhány héttel később felakasztva találták otthonában. A rendőrség egy jegyzetet talált tárcájában, azt írta, hogy mivel ő szervezte a kirándulást, nem tud együtt élni a fájdalommal, hogy annyi diák odaveszett.

Júniusban Pak Kunhje államfő leváltotta a kormány hét miniszterét, mivel úgy ítélte meg, hogy a kompbaleset miatt megingott a lakosság bizalma a kormányban.

A komp tulajdonosának holttestét 2014 júniusában találták meg.

Magyarországon 2019. május 29-én néhány másodperc alatt elsüllyedt a Hableány nevű sétahajó. A fedélzeten tartózkodó 33 dél-koreai turista és kéttagú személyzet közül mindössze heten élték túl a tragédiát. Május 29. óta a katasztrófa helyszínét és környékét virágok és mécsesek borítják. Egyszerű budapesti polgárok, gyerekek, fiatalok és idősek mennek el a helyszínre, hogy a halottakra emlékezve egy szál fehér virágot dobjanak a Dunába, mécsest gyújtsanak a rakparton vagy koszorút fonjanak a Margit híd korlátjára. Egy több száz fős magyar kóruscsalád hétfő este egy koreai népdal eléneklésével, egy roma zenekar néhány cigány dallal rótta le kegyeletét az áldozatok előtt, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig Dél-Koreába utazik, hogy koncertet adjon az áldozatok emléke előtt tisztelegve. Egy, a Margit híd alatt áthaladó szerb hajó legénysége pedig egyenruhában, néma vigyázzállásban tisztelgett az áldozatok emléke előtt. A gyász mellett azonban valami jóleső melegség is átjárja a Duna-parton sétálók szívét, amikor azt látják, hogy nap mint nap civilek százai zarándokolnak a katasztrófa helyszínére, hogy kifejezzék gyászukat, mert úgy érzik, hogy fájdalmasan sok közük van ahhoz, hogy 28 ember az ő városukban lelte szörnyű halálát az áradó Dunában.

Így azután még inkább ordítóvá válik, hogy a magyar állam és kormány képviselői, a főváros vezetői, a hajótársaság tulajdonosai közül senki nem érezte szükségét, hogy bármilyen gesztust tegyen, amellyel jelzi együttérzését, megrendültségét, esetleges felelősségét. Nem ment el a katasztrófa helyszínére Orbán Viktor, Áder János vagy Kövér László, hogy legalább egy szál virágot dobjon a Dunába, nem engedték félárbócra a zászlókat, nem volt állami megemlékezés az áldozatokra, nem szólalt meg a balesetet okozó hajó tulajdonosát képviselő Rogán Antal miniszter, és Tarlós István fővárosi főpolgármestertől is csak szánalmas magyarázkodásra futotta. Mindössze Pintér Sándor jelent meg a baleset helyszínén azon a napon, amikor kiemelték a Hableány roncsát, és egy mentőhajó fedélzetén, finoman szólva ellentmondásos módon, győzelmi jelet mutatott a közönségnek.

Mintha a magyar állam vezetőinek, szemben a civil lakossággal, semmi közük nem lenne a tragédiához, amely abban az országban történt, amelyet ők irányítanak. Pedig ahogy múlik az idő, egyre több jel mutat arra, hogy túlságosan is sok közük van ahhoz, ami történt. A dunai hajóközlekedés szabályozatlansága, a hajópark állapota, a hajókikötők privatizálása körüli tisztázatlan ügyek, a balesetet okozó hajótársaság gyanús tulajdonviszonyai, a vízi mentés infrastruktúrájának hiányosságai és a vétkes hajó gyors továbbengedése számos kérdőjelet hagy maga után.

Aztán tizenöt nappal a baleset után végre megszólalt a miniszterelnök. Bár ne tette volna. „Sokat gondolkodtam azon, hogy miért rázta meg ennyire az országot a tragédia, és arra jutottam, hogy talán azért, mert az áldozatok a vendégeink voltak, és a magyar vendégszerető nép, és most elveszítettük a vendégeinket, ezért a gyász” – mondta Orbán Viktor péntek reggeli igehirdetése során. Nem, miniszterelnök úr. Az ön országát nem azért rázta meg ez a tragédia, mert vendégszeretők vagyunk, hanem azért, mert a mi fővárosunkban lelte halálát 28 ember, akik mind apák, anyák, fiúk és lányok voltak. Emberek. És az „ön népének” jobbik fele nem a PR-akció lehetőségét, hanem szörnyű tragédiát lát a katasztrófában. / Vásárhelyi Mária