Jeszenszky Géza: Magyar–amerikai kapcsolatok: Friend or Foe?
A NATO-tagállamok repülőgépeibe építik be az ellenség-barát felismerő készüléket. Jó lenne, ha a mindenkori magyar kormány is használna egy ilyen eszközt.
Még Trump váratlan győzelme sem jelentené azt, hogy a következő négy évben harmonikus, baráti lesz Magyarország és az Egyesült Államok viszonya. Ha pedig Biden győz, akkor a budapesti kormány rossz lóra tett, és ennek lesznek következményei.
A magyar társadalom az Egyesült Államok születésétől fogva az ezredfordulóig – ha koronként eltérő mértékben is – csodálatot érzett a társadalmi, majd a technikai haladást megtestesítő tengerentúli demokrácia iránt. A reformkor, majd Kossuth az emigrációban modellnek, követendő példának tekintette. Az I. világháborút elvesztő Magyarország reménye Wilson amerikai elnök és annak 14 pontos béketerve volt. A trianoni csalódást – joggal – nem az ő, hanem az antanthatalmak számlájára írtuk. A II. világháborúban ugyan az Egyesült Államokkal – balszerencsés módon – hadban álltunk, de Fenyvesi Károly magyar-amerikai újságíró és történész nem minden alap nélkül jellemezte az amerikaiakkal és a britekkel a német szövetségből kiugrásról tárgyaló Kállay-kormány két évét úgy, hogy akkor „hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek” voltunk.
Ugyan erősen tartja magát egy tévedés, hogy a jaltai értekezleten az USA egész Közép-Európát átengedte a Szovjetuniónak, a valóság az, hogy az új világháborút kirobbantó Németország, annak veresége hozta be a kommunista diktatúrát Európa közepébe. A jaltai konferencia idején a Vörös Hadsereg éppen elfoglalta Budapestet, és már közeledett Berlinhez. Amerika a hadszíntéren létrejött kész tényeken csak (atom)háborúval tudott volna változtatni. Rákosi és Kádár országlása alatt az USA hivatalosan a fő ellenség volt, de a nép körében soha nem látott népszerűsége volt az amerikai irodalomnak, filmnek és zenének. 56-ban ugyan az ígért felszabadítást nem hozta el az amerikai politika, és diplomáciája valóban súlyos hibákat követett el, de ezt csak újabban veti szemére Schmidt Mária és néhány követője. Napjainkban a magyar miniszterelnök, külügyminisztere és Amerika budapesti nagykövete arról beszél, hogy soha nem volt olyan jó a két ország viszonya, mint most, ez azonban csak akkor marad így, ha ismét Trump lesz az elnök.
Mint két és fél éven át a Kaliforniai Egyetemen vendégtanár, a rendszerváltozáskor külügyminiszter, majd washingtoni nagykövet, személyesen nagyon örülök, hogy jelen lehettem a Közép-Európa szabaddá válásához – másokkal együtt – nagyban hozzájáruló George H. Bush, a 41. amerikai elnök budapesti szobrának avatásán. Szerintem az általa annyira sokra tartott Antall József miniszterelnöksége idején volt a két ország viszonya a legjobb. Akkor a mi kezdeményezésünkre szűnt meg a Varsói Szerződés, állandó kapcsolatban álltunk a Szovjetunió felbomlása által fölvetett kérdésekben, az öbölháborúban ténylegesen szövetségesek voltunk, és ezzel megalapoztuk felvételünket az Egyesült Államok által vezetett NATO-ba. Ezt követően, az egymást váltó amerikai elnökök és magyar kormányok alatt is fennmaradt a szoros viszony, ezt erősítette konstruktív szerepünk a Koszovó függetlenné válásával lezáruló délszláv válságban, részvételünk az afganisztáni és az iraki háborúban, de a hazánkba érkező amerikai befektetések és az idelátogató politikusok és turisták szerepe is meghatározó volt. „Hungary, a Key Ally”, Magyarország egy kulcsfontosságú szövetséges – ezen a címen készített és terjesztett a washingtoni magyar nagykövetség a 2000-es elnökváltás előtt egy összeállítást, annak érdekében, hogy bárki is lesz az elnök, a meghitt viszony folytatódjék az akkor és azóta is legerősebb világhatalommal, a demokrácia és az emberi jogok elkötelezett támogatójával.
George H. W. Bush szobra a budapesti Szabadság térenOrbán Viktor első miniszterelnöksége alatt háromszor járt a Fehér Házban, 2001-ben megkapta az értékes Freedom Awardot. Az őt követő MSZP–SZDSZ-kormányok idején, 2006-ban látogatott Budapestre a 43. elnök, az ifjabb Bush. A Citadelláról kínálkozó pompás panoráma előtt szép szavakat mondott a magyarság történelmi tetteiről, felidézte 1956 hősiességét és a szovjet beavatkozás gyalázatosságát. Dicsérte az Amerika által befogadott magyarok komoly teljesítményeit. Beszélt másik „legremekebb óránk”, 1989-es szerepünk világtörténelmi jelentőségéről. A nemzetközi hírcsatornákon keresztül megismertette a világot Petőfi Nemzeti dalának üzenetével, a szabadság melletti örökérvényű fogadalommal. Sok honfitársammal együtt ezért is értetlenül és fölháborodással fogadtam, hogy az akkor erősen ellenzéki hangot megütő Magyar Nemzet napilap 2007. január 2-i számában „Mészárosok” címmel megjelent, Sitkei Levente által jegyzett vezércikk Szaddám Huszein kivégzése kapcsán azt írta, hogy „az iraki fenevad tényleg zsenge kezdő az amerikai elnökhöz viszonyítva. […] A nagy szemekkel csodálkozó Bush arcképét mindenesetre oda lehet tenni nagy elődei, Hitler, Sztálin, Pol Pot és Mao Ce-tung portréja mellé.” Sajnos nem volt ez valami véletlen kisiklás, ami elkerülte az igazgató-főszerkesztő Liszkay Gábor figyelmét, hiszen három nappal korábban, a december 29-i vezércikkben Stier Gábor, a külpolitikai rovat vezetője is az amerikai „demokráciaexportot,” Washingtonnak a posztszovjet térségben folytatott politikáját bírálta.
Ma gyakran hallani, hogy 2008 után, Obama elnök külpolitikája és a magyarországi demokrácia vélt hiányosságait ostorozó megnyilvánulások miatt romlott meg a két ország viszonya. Ez pontatlan. Fontos szerepe volt a mindenkori viszony alakulásában a néhai Lantos Tamás kongresszusi képviselőnek, egy időben a külügyi bizottság elnökének. Ő szigorú mércével mérte minden országban a demokrácia állapotát, Kossuth és Antall tisztelője, a magyar kormányzó capitoliumbeli mellszobrának kezdeményezője, a magyar nemzeti kisebbségek jogainak védelmezője volt. Nem sokkal halála előtt Orbán miniszterelnök fölkereste, és találkozójuk szellemében 2011-ben létrehozta itthon az emberi jogok védelmét szolgáló Lantos Intézetet. Annak megalapítása alkalmából 2011. júniusban hazánkba látogatott Hillary Clinton külügyminiszter és egy rangos küldöttség, benne Condoleezza Rice előző, republikánus külügyminiszterrel. Én úgy láttam, hogy a szövetségestől bizalmasan érkező bírálat elutasítása után romlott meg látványosan a két kormány viszonya, de butaság volt azt hinni, hogy az akkori amerikai kormány nem demokratikus úton akarta elérni Orbán távozását. A megromlott Magyarország-kép javítására az Orbán-kormány 2014-ben egy Connie IV Mack korábbi kongresszusi képviselő által képviselt lobbicéget bízott meg – négy év alatt 1,4 milliárd forint ellenében. Nem sok eredménnyel, de talán nemcsak a személyben és a cégé(r)ben, hanem a borban is volt hiba. A CEU és a Soros György elleni hadjárat, még inkább a Putyinnal ápolt meghitt viszony és az Orwell rémálmát is túlszárnyaló Kínával folytatott üzletelés a Trump-adminisztrációnak sem tetszett.
Nem férhet hozzá kétség, a két ország minél jobb viszonya Magyarország számára igen fontos, míg az Egyesült Államok szemében hazánk csak egy gyalog a nagy nemzetközi sakkjátszmában. Ezt a gyalogot azonban nem Washington, hanem a budapesti kormány mozgatja.
