Tamás Ervin: Sánta minden szavuk

2018. december 20. 07:04 - szerző: Tamás Ervin

Azon kevesek közé tartozom, akinek a fogában nem szaporodik annyira az idegen anyag, mint a lábában. Így hetven felé ehhez kéne úgy alkalmazkodnom, hogy egyben az ellenszerét is megtalálom. Számtalan taktika és stratégia áll rendelkezésemre baráti-ismerősi tanácsként, magam is kidolgoztam néhányat, a rossz fogúak irigyelnek, én – a párhuzamnál maradva – összeszorított foggal edzek, de szó sincs diadalmenetről, szenvedve haladok előre, makacsul ragaszkodva ahhoz, hogy van értelme. Ezt az akaraterőt és reményt kellene magammal átcipelni a mindennapokba, társadalmasítani, mint a közérzetjavítás egyszeregyét – mégis kudarcot kudarcra halmozok. Az a közösségbuborék, amelyben élek, szintén küzd többféle nyavalyával, sorstársaim letargiája mégis leginkább abból fakad, amit lát, semmint abból, amit érez. Ez lassacskán valamiféle összetartozás-élményt nyújt, mert bár újra és újra elhatározzuk, hogy a politika vidékét elkerüljük, a soros egészségügyi témák után mindig erre a fertályra vetődünk. A szocializmus konszolidáltabbnak tűnő korszakában szocializálódott társaság a rendszerváltozás igézetében egészen mást gondolt a jövőről, mint amivel találkozni kényszerült. A kezdeti egy-két év után beborult, nyilván mindenkinek másképp, de a csalódás zaklatóan mély, és megsebzett nemzedékünk másik részét mára oly messze sodorták a hullámok, hogy már átkiabálni hozzájuk is hiábavalóság.

Tudós elmék szerint ez történelmi meghatározottság, de a determinációt máshogy fogadja az ember, ha részese. Ha minden az orra előtt alakul, naiv helyzetmegítélések sorozatával, élelmességnek vélt és tálcán kínálkozó lehetőségek vagy trükkök kiaknázásával. És igen, az alvadt struktúrák egészen rendhagyó újjáalakulásával, amelyet sokáig hitetlenkedő kíváncsisággal bámultunk, mint a prototípust szokás. Egészen addig, amíg brutálisabb, mohóbb lett, mint a magunk mögött hagyott előző modell. A főnök egyszer azt találta mondani, hogy neki nem is annyira a rendszerrel volt baja, mint azzal, hogy nem annak a tetején ült. Lehet persze, hogy ezt poénnak szánta, mégis, ahogyan sorra hozzák elém a letűnt korok jelenre hangolt vitrinjeit, inkább becsukom a szemem.

Fotó: Merész Márton

Ha viszont számolok a történelmi meghatározottsággal, kifutását is sejthetem. Érkeznek is sorra globális jelzések riasztó trendekről, amelyek ráerősítenek a hazai folyamatokra. Hovatovább mi járunk az élén a változásoknak. Környezetünkben alaposan befűtöttek az olyan politikusoknak, akik más pályát szánnak Európának, a távoli Trumpról nem is beszélve. Nagyon is elképzelhető, hogy minden, ami barátaim fülének disszonáns, látványnak riasztó, még ígyebben fog folytatódni. Szembetűnő a siserahad igyekezete, hogy mielőbb elfoglalja helyét az összes tribünön. Ezen egyelőre nem változtat az sem, hogy a totális ellehetetlenülés pokla mintha az utolsó percben riadót fújt volna az egész ellenzéknek.

A kormányzat egyre óvatlanabb, elbizakodottabb. Végletekig beleélte magát abba, hogy azt tesz, amit akar, és az ünnepek előtt sikerült neki egyetlen rohammal olyan belpolitikai-törvényhozási lavinát zúdítani a közönségre, amilyet józanabb hatalom elővigyázatosabban porcióz. Mostanra a legkülönbözőbb dühök adódtak össze, és ezek még a pártokat is egymáshoz rántották, amire aztán a hatalom kifejezetten rosszul reagál. Holott amitől kiveri a veríték, azt ő alapozta meg. Közben a hivatalosan a szakszervezetek által menedzselt demonstrációt a fiatalság vette a kezébe, így a rezsim találkozni kényszerült a tetterős, könnyen eszkalálódó elkeseredettséggel, amelyet már nem olyan könnyű a mindig kéznél lévő klisékkel megbélyegezni. Felmérések szólnak arról, hogy honfitársaink zöme ideges, frusztrált. Mellbevágó adat, hogy az EU-ban minden agyonreklámozott javulás ellenére a legszegényebbek között vagyunk, mégis sokak biztonságérzetét, rendigényét elégíti ki a rezsim jól-rosszul. A pályán híre-hamva nincs alternatívának. Hiába a riasztó mentális állapotot tükröző társadalmi mélyfúrások, jogi abszurditások, a korrupció, a normaszegések terjedő környezeti ártalmai, igazságtalanságai, sokan képesek a kiszolgáltatottsággal együtt élni, a még kiszolgáltatottabbakat lenézni, de leginkább mindebből semmit sem észlelni, és hinni, hinni.

Az ábránd is összetört, mely szerint éppen hogy építeni kezdett köztársaságunk köveit csak nem engedik széthordani azok, akik befogadtak az unióba, s akarva-akaratlanul jókora summával támogatják a Brüsszelnek unos-untalan betartó, nem jogállami mintákat követő, autokrata barátokkal parolázó rezsimet. Azzal áltatták magukat, hogy a konfliktus tompítható, a vita mederben tartható, de még lokalizálására sem voltak képesek. Viselkedésük ma már inkább a megrettent pedelluséhoz hasonlít, nem fegyelmező osztályfőnökhöz. Az országról alkotott meglehetősen előnytelen képet szóvivők és diplomaták próbálják jobbára arrogáns, kioktató módon retusálni, s nincs az a pénz, amelyet sajnálnánk a különböző nemzetközi sportesemények vállalására. És a mérlegen nyilván javít az is, hogy a biztonságot, a látnivalókat, a viszonylagos olcsóságot preferáló turisták kedvelt úti célja hazánk, azaz egy ország arculatát nem csupán politikája rajzolja meg.

Ráadásul a multiellenes szövegekkel beköszönő rezsim a paravánok mögött nagyon is barátságossá vált. A g7 portál szerint a fideszes vezetés a szocialista kormányoknál jóval bőkezűbb velük, a gördülékeny ügyintézést meg az segíti, hogy azonnal nemzetstratégiaivá válik minden nagyobb külföldi beruházás. Hol van már a Heineken ötágú csillagját száműzni akaró parlamenti határozat vagy a hazafias összefogás jelképévé magasztosult Csíki sör?

Hogy a túlóra orbitális kiterjesztése kiknek az érdekét szolgálja, édes mindegy, mint ahogy az is, kik kérték. A nagyrészt autók összeszerelésére épülő magyar iparban nyilván komoly szavuk van a német multiknak, de lehet ilyen ötletük a hatalomközeli magyar nagyvállalkozóknak is. Mert az egyre szorongatóbb munkaerőhiányt belülről jó ideig nem lehet enyhíteni, és a szomszédos országokból sem érkezhetnek vég nélkül dolgozók, migránsokról pedig szó sem lehet, hiszen bármiféle enyhítéssel Orbánék aláaknáznák politikájuk legerősebb pillérét. Elhiszem, hogy semelyik nemzetközi gyáróriásnak nem hiányzik, hogy ilyen törvényt vegyen a nevére, de honorálják, hogy a kormánynak van mersze idáig feszíteni a húrt, hiszen másutt ez a bukás kockázatával járna. Talán némelyek megütődnek az elfogadás számukra idegen módszerén, de képletesen csettintenek, jó helyre hoztuk a pénzünket. Egyik-másik hazai munkáltató különösen a kései elszámolásnak örvend, miközben megrántja a vállát, és a multikra mutogat. A homályban maradt alkotó közben még utolsót sújt szablyájával, s visszakeményíti a szakszervezetekkel kialkudott utólagos módosításokat. És ezek után már tényleg nincs más teendő, mint komoly arccal azt kelepelni, hogy mindez a munkavállalókért született.

Sánta minden szavuk.

Úgy látom, a lábammal kibabrálok. A csípő- és a térdprotézis nem enged ugyan vagánykodni, de a következetes torna tőlük is alkalmazkodást kíván. Nő a terhelhetőség, múlik a bicegés. Ezzel megvolnánk.