Tamás Ervin: Régi nóta, új dallamok
Amikor Karácsony Gergellyel szemben Horváth Csaba már-már megalázó 18 százalékkal végez az ellenzéki főpolgármester-kereső előválasztás első fordulóján, azt hinné az ember, hogy a vereségben komoly rutint szerző politikus arcát mélyen a kezébe temeti, s belenyugszik abba, hogy számára a csúcs ismét egy fővárosi képviselői hely megszerzése, annak is szép a megbízólevele. De nem. Képes elindulni Zuglóban. És a szocialisták is képesek őt elindítani. Az előválasztás mint elismertségi mérce nem működik. Csak annyit tesz lehetővé, hogy az MSZP konfliktus nélkül szerelje le Horváth ambícióit, ám vigaszul legyen az övé egész Zugló, vigye, ha tudja.
Ez a taktika jól ismert a párt felső szintjein, ne legyen már sértődés, valahogy mindenki kárpótolva lesz. Szanyi Tibor például rendre merész, bombasztikus nyilatkozatokkal indít, majd kongresszus közeledvén bejelentkezik valamelyik magas tisztségre. Alulmarad ugyan, de valami sarzsi mindig leesik bátorságáért, szókimondásáért, most éppen egy alelnöki poszt. A véres verítékkel felépített álbékék régóta jellemzik az MSZP-t, és politikai kára a stagnálás, vegetálás, ami sokaknak a továbbélés biztos garanciája. Ezen a terepen nehezen születnek új gondolatok, érdemi viták, tartós és tömeget megmozgató akciók, annál több a kivárás, az alku, a lepacsizás, az összefonódás, a klikkesedés.
Aki itt utoljára kockáztatni mert, az Botka László volt, számos hibával, ügyetlenséggel, de nem emiatt törte ki a nyakát. Szembeszökő, ahogy a kormánypártok most egyetlen rohammal akarják bevenni főhadiszállását, Szegedet, s a szocialisták egy szó nem sok, annyit nem mondanak az érdekében. Az MSZP-re különben sem jellemző, hogy harcosan kiállna csávába kerülő embereiért, sőt némelyek akár gyúanyagot is szívesen szállítanak a párton belüli konkurencia lejáratásához, megbuktatásához. A feladó rendre ismeretlen marad, a gyanú azonban szétfröccsen, mint a tintapaca. Ebbe mindenki belenyugszik, igaz, minden kiszivárogtatást fogadkozás követ, miszerint ennek egyszer s mindenkorra vége, egészen a következőig.
Őszöd nemcsak a szónoki képességeiben és őszinteségi rohamában a minimális óvatosságot félredobó miniszterelnököt roppantotta meg, hanem a szocialisták belső kohézióját is. Gyurcsány csak hitte, hogy nem idegen ebben a közegben, és aki a frakció előtti beszédét máshová is megcímezte, csak hitte, hogy pusztán őt teríti le vele. Az MSZP mozgásterének szűkülése tart, szellemi-anyagi-szervezeti kiürülése pedig csak növelte a felelőtlen és persze jobbára anonim partizánakciókat. Szereplői figyelmen kívül hagyják, hogy a kibeszéléssel, a helyezkedéssel, dörgölődzéssel leginkább az a hatalom profitál, amelyik az övéi közt elvétve tűr meg büntetlenül formaszövegtől elütő megnyilatkozást, hát még tetteket.
A kormánypárti sajtó mostanság épp egy négyórás MSZP-s hangfelvételből szemezgethet, amely bármennyire ártalmatlan is, vagy nem egészen az persze, amit az érintett párt belső fegyelméről sugall, az nem túl bizalomgerjesztő. Közben a kormány szószólói katonás rendben harsogják az infantilis blablát, amelynek lassacskán minden állítása ferdítés, hazugság, de ekkora hangerővel, médiaháttérrel mégsem eredménytelen. Orbán és csapata él azzal a populista trükkel is, hogy témái találkoznak a felszínes közönségigénnyel, konzultációinak maximum az a tétjük, hogy hányan válaszolnak rájuk.
Az alaposan lebutított közbeszéd nem tűri az árnyalt megközelítéseket. A mélyebben szántó vitákat pedig önként száműzte a tömegkommunikáció, már csak azért is, mert a kormánypárti politikusok az ilyen lehetőségek elől rendre elzárkóznak, helyettük néhány sajtómunkás ül egy asztalhoz az aktualitás rendelte több témakör között csapongva, kutyaviadal-szerűen vagy simulékonyan. És még véletlenül se higgyük, hogy bővebb kifejtés nélkül például az Európai Egyesült Államok víziója, így csupaszon, rokonszenves. Ha nem értetjük meg az emberekkel, hogy milyen konkrét kihívásokra nélkülözhetetlen a globális válasz, s mit szükséges nemzeti keretek között tartani, vagy mit köszönhetünk az uniónak, s mit kell szuverenitásunkból, tradícióinkból megőrizni, igazsággá emelődik a hamis üzenet, amely a nemzethalállal, a család intézményének romba döntésével operál. Választások előtt pedig valahonnan mindig elindulni készül egy migránskaraván, félévente lehet hosszabbítani a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet, menekültek nélkül.
Kivételesen nem igaz, hogy a szocialisták főpolgármester-jelöltje programtalanul vág bele a kampányba, ám ellenfele azonnal flashmobot szervez rendezvénye elé, amely ismét a szokott vágányra tereli az eseményt, s azt a képzetet erősíti, hogy a kormánnyal szemben álló pártok működése kimerül a személyi torzsalkodásokban, és aki új műsort vár, csalódik. Most egy idő előtt, kapkodva nyilvánosságra hozott s nem egészen átgondolt névsor miatt dőlnek a dominók, holnap az egyik jelöltről rántja le a leplet potenciális szövetségese. Ebben a közegben a fontos témák még akkor is elsikkadnak, ha fórum volna rájuk. És az sem közömbös, hogy hiába van igény a civil szférából érkezőkre, sok, pártokon kívülről érkező hamar megretten, mert akaratán kívül ringlispílben találja magát, amiből szédülten kapaszkodna kifelé. Nem elég, hogy magára zúdítja a hatalom sajtóhiénáit, netán az egzisztenciális bosszút, számolnia kell azzal is, hogy az övéi vesznek össze a feje fölött, vagy csak ímmel-ámmal támogatják. Magyarán nem csupán az LMP, netán Puzsér Róbert kiszámíthatóan kiszámíthatatlan reakciói, a Jobbik felemás hozzáállása és a vele szemben megmutatkozó zavarodottság ronthat sokat egy kampány hatásfokán, amire persze a kurzus alaposan rájátszik, hanem a világos és egységes, közös teendőket pontokba szedő magyarázat is, amely nem elégszik meg azzal, hogy csak szövetségben lehet győzni. Különben nincs az a civil bázis, pártok közti együttműködés, amely ne válhatna egykettőre a tisztségek, pozíciók, kifizetőhelyek martalékává.
A közelgő uniós megméretés előtt behuppanni az őszi önkormányzati választások füstölgő pisztolyai közé kockázatos vállalkozás. Nyilván sikerre éhes az ellenzéki publikum, domborítani akart a kampányfelelős, hogy lám, alakul a közös lista, de emiatt idejekorán nyílt terepen zajlanak máris a csapatmozdulatok, a publikum előtt sérülnek személyi és pártidentitások, azaz könnyen fölharsanhat a régi nóta. Márpedig így hiába lesz végül tele a színpad elégedett, egymás kezét magasba tartó jelöltekkel, a közönség új zenészekre, új dallamokra vár.
