Tamás Ervin: Orbán sokadik motorja

2019. február 7. 08:18 - szerző: Tamás Ervin

Orbán Viktor politikai pályafutása során több pártból csinált tűzifát. Régen sem volt, ma sincs olyan, amelyre egyenrangú félként tekint, amelyik pedig őt nézte le, tudjuk, hogyan járt. Képes volt arra az attrakcióra is, hogy elitellenesnek mutassa be magát, miközben a rendszerváltás óta oda tartozik. Volt, amikor kilökte maga alól a parlamentet, hogy a polgári körök élére álljon, majd visszatért, hogy lépésről lépésre fokozza le a T. Ház szerepét. Visszatekintve merő abszurditás, ahogyan felszámolt, betört, szétfoszlatott maga körül mindent, amitől-akitől tarthatott. Nem menekülhetett ez alól még az sem, aki régi bajtárs, lojális pártkatona volt, de alkata, ízlése, vérmérséklete nem eléggé idomult a „jobbra tarts” évek óta tartó meneteléséhez, az állandó csatazajhoz, külpolitikai irányváltáshoz. Más pártnál ezek tektonikus mozgásokkal, belső lázadásokkal jártak volna, Orbán azonban csak kisebb megrázkódtatásokkal, afférokkal vészelte át éles kanyarjait.

Közben pedig módszeresen felépítette pénzben, eszközben, szervezettségben páratlan hálózatát, s aki ettől a masszív póráztól meg akar szabadulni, komoly kockázatot vállal. A siker egyszerre nyit ki és zár be kapukat, elemzője válogatja, melyiknek ujjong, melyik aggasztja. Valószínűleg a főnök is egyszerre önelégült és éber. Bármekkora bálvány az övéinél, gyűlik, áradással fenyeget az ellenszenv is. Játszmáinál ma sem lankadhat figyelme. Ő, aki mindig óvott a politikában a többfrontos harctól, kétharmadaival egymás után nyitotta a frontokat rétegekkel, ágazatokkal, országokkal.

Tény, hogy nyugtathatta magát a konkurens pártok megosztottságával, leszegényedésével, ötlettelenségével, némelyek kötőféken tartásával és persze az arcátlan jogalkotás megannyi demokráciaszűkítő termékével. A gazdaság vészjelzései lassacskán kihunytak, a szakavatottak hiába mutatnak rá a gyenge pontokra, az emberek többsége érzi a javulást, a leszakadók pedig a szavazatmaximálás térképén nem tényezők.

Orbán mesterterve mindig is az volt, hogy a jobboldal egészét szárnyai alá vegye. Annak idején szemlátomást megértőbb hangra váltott a MIÉP-pel, és elvétve volt hajlandó egyértelműen és következetesen elhatárolódni a Jobbik egyre radikálisabb akcióitól. Ugyanakkor keményen lecsapott a nácik évenkénti vonulására, és többször nyomatékosította, hogy a kormány számára az antiszemitizmus minden megnyilvánulása elfogadhatatlan. Persze ezen a terepen is előfordult némi pávatánc, áthallásos kitétel, mégsem emiatt lett mára a Fidesz Jobbikká, miközben moderáltabb, polgári hívei még mindig azzal áltatják vagy csak nyugtatják magukat, hogy ez nem más, mint hatalmi álca.

Holott a kormánypártok élcsapatában folyamatosan nő a szélről érkezettek száma, a szövegeket követően a tettek, a trükkök, a visszaélések is mind bántóbbak, a notabilitások már a formára sem adnak. A tévészékház aulájában, a szakszervezetek tárgyalóasztalánál párbeszédre nincs esély, bármiféle kiegyezés, engedmény hiányzik a portfólióból, gennyednek a sebek az önkormányzatok vidékén, a művészvilágban, a tudományos szférában, a kinyírt és az ölebmédiumok háza táján. Ez utóbbit a belső felhasználásra készült anyagok napvilágra kerülése jelzi. Mintha az autokrata, hibrid vagy a jó isten tudja, milyen rendszer a végső simításokat végezné önmagán, előnyének biztos tudatában. Hiába rendezkedtek be sokan a beletörődő, apolitikus, békés egymás mellett félésre, rá kellett döbbenniük, hogy legszemélyesebb eszméiket, ügyeiket, normáikat sem képviselhetik, mert sarokba lesznek szorítva, meg lesznek támadva, listákra kerülnek.

Ugyanígy jártak a profiljukhoz hű civilszervezetek, az ellenzék pártjai pedig hiába akartak a komfortzónájukon belül, a játékszabályok betartásával és az egymással szembeni utálattal híveket toborozni, előbb-utóbb valamennyien kollaboránsoknak tűntek. Amíg a Fidesz a centrumból kifelé haladt, a Jobbik megpróbált a kiüresedett középre átevickélni, a választások azonban azt mutatták, ez csak felemásan sikerült. Nőtt a táboruk, de a kormánypárt ismét tarolt, a közép pedig továbbra sem akar választókkal megtelni.

Orbán Viktor a diadalának tudatában sem dől hátra, kávét kérve. Változatlan iramban nyomul kint és bent. A helyzet viszont annyit változott, hogy sokadik kétvállas győzelme kikényszeríti ellenfeleiből azt a régóta hiányolt nekigyürkőzést, keményebb harcmodort, amely lehet, hogy kétségbeesett, néha ügyetlen, de a kormánnyal elégedetlenek számára végre átélhetően az. Mert nyilvánvaló, hogy a pluralizmus hagyományos mozgástere végletesen beszűkült, a polgári engedetlenség nehezen megszervezhető bevetésén kívül nincs, nem áll sorban a „mást, másokkal, máshogyan” ezernyi variációja, a hangosbemondón és a stencilen túllépve a mobiltelefon és a Facebook lett a fegyverek fegyvere. A hatalom által tudatosan lebutított, pusztán az érzelmekkel operáló közeg ez esetben visszaüt, a konkurencia sem okvetlenül a színvonalas okfejtésekkel, hanem az őszinte elszántsággal, az egyet akarás manifesztálásával mozgósít.

A veszélyt akkor is a bőrén érezheti a kormány, ha vezető helyét egyelőre nem fenyegeti semmi. Riogat a közelgő recesszió, az uniós patthelyzet, a kiéleződő konfliktus, amely egy-kettőre átrajzolhatja a viszonyokat, és a változásokkal egyszerre bátorodhatnak fel a most még indulataikat nyelő külső kritikusok, fakadhatnak ki a hatalmon túli másik Magyarország sebei. A miniszterelnök tehát, ha nem tűnik is annak, szintén be van szorítva. Nem egy visszafordulós típus.

Bár új káderei könnyen feláldozható kamikázék, heveny offenzívájuk kudarcai túlnőhetnek a bábucseréken. A papagájkommandó fárad. Orbán pontosan a sorozatos győzelmeivel hozta létre a rezsimjére leselkedő, ma még talán csak cseperedő, de láthatóan növekvő veszélyt, a tehetetlenség szorít egymáshoz különböző, egymáshoz valóban nehezen passzoló csoportokat, s toboroz akcióikhoz egyre több fiatalt. A kínos, borzongást kiváltó összefogás helyébe lép az együttműködés kényszere az első lépéshez, a rezsim leváltásához.

Nehezen fogható fel, de igaz, hogy ha a NER marad, az borzasztó, és ha megbukik, az is.

A másodiktól való félelem azonban egyre kevésbé oltja ki az első utáni vágyat. Ezért a hatalom még kevésbé fog válogatni az eszközökben, mint bármikor eddig. Számára sürgető cél a Jobbik megsemmisítése, és a vele elégedetlenek tömbösödésének, bármiféle együttműködésének megakadályozása. Kevésbé számol azzal, hogy nemcsak a saját, tökélyre fejlesztett logisztikája, de reakciói is aktiválnak. Hogy mennyi mindenről árulkodik, ahogyan a lesből kifigyelt, kormánysajtó által a legszennyesebb eszközökkel lealázott Volner Jánosból hirtelen példaadó politikus vált, mert kígyót-békát kiabál volt pártjára. Hogy az ügyészség miket halandzsázik az MTVA-székháznál történtek megítélésénél. Hogy grandiózus és cseppet sem létfontosságú támogatásokkal szemben mire nem jut pénz. Hogy az Állami Számvevőszék pártok fertályán tett kalandtúrája mennyire álságos, miközben a kamupártokkal szemben a kutya sem jár el. Hogy mennyire cinikus és egyben nevetséges az a zavaros állásfoglalásuk, miszerint a Jobbik önfelszámolással akar rájuk nyomást gyakorolni, holott ha nem tudja a gigabüntetést kifizetni, tényleg felszámolhatják.

Kérdés persze, hogy az ellenállók képesek-e túllépni saját árnyékukon, személyes ambícióikon és azokon a valóban könnyen felszínre hozható különbségeken, amelyek identitásukat puhítják, és tehetik kaotikussá a rájuk netán váró második lépést. Rendelkezik-e kellő önfegyelemmel, tudatossággal, hadrafoghatósággal a legkülönbözőbb múltú, értékvilágú bázis, valamint a nehezen megnyerhető bizonytalanok tömege, hogy ne üljön föl a propagandacsöveken majd teljes erővel ömlő provokációknak, sunyi támadásoknak, egymásnak ugrasztásnak?

A rátermett vezér nélküli, sok zászlót lobogtató bandérium mágnese jelenleg kizárólag a kormányon lévők törvénykezési gyakorlata, kíméletlen harcmodora, gátlástalan vagyonszerzése, bicskanyitogató stílusa, a pártatlanságot garantáló intézmények felszámolása. A Fidesz maga által ácsolt és használt másik kelepcéje a tények száműzése, amelyek ma már akkor sem érdekelnek senkit, ha netán az ő igazságukat támasztják alá. Már csak ezért is alkalmaznak ritkán érveket, ugranak el viták elől. Sorosba, Brüsszelbe kapaszkodnak, bemagolt szólamaikat unni kezdik a tájékozatlanabbak is. Bár a párthovatartozás legtöbbször felülírja a racionális gondolkodást, a szektát, a legbigottabb híveket egyben tartani egyszer csak kevésnek bizonyulhat.

A tüntetéssorozat lanyhul, a hóban-fagyban demonstrálók most melegednek, és aligha lesz átütő a szakszervezetek sztrájkhulláma. A mélyben mégis forr valami. Ez még a szocialisták főpolgármester-jelölti előválasztásán is lemérhető, hiszen senki nem számított ekkora részvételre. Eltökélt támogatóikon kívül képesek voltak szavazásra bírni másokat is, amit Karácsony Gergely fölényes győzelme bizonyít, hiszen az MSZP kemény magja valószínűleg inkább Horváth Csabát preferálta. Áttörésről szó sincs, de folytatható, szélesíthető, ami az elmúlt hónapokban történt.

Orbán Viktor régi motorosként jellemzi önmagát. Sokadik motorját hajtja, de hiába üli meg ezt is, ha egyszer csak ködbe vész az út.