Tamás Ervin: Nyomós kút
Hagyjuk most az esélylatolgatást, ki milyen múlttal, képzettséggel érkezett az előválasztás fináléjába, s ne menjünk bele a bizonyos szempontból váratlanul végződő uniós választás logikus következményeibe. Megtanulhattuk már, hogy a morális és egyéb huncutságokon való rágódás, az elegancián meg hogy ki mit mondott 24 órája, s ez mennyiben keresztezi az éppen aktuális álláspontját, politikailag mostanság haszontalan, elfecsérelt időtöltés. Az ellenzék két hirtelen felemelkedett pártja néhány napig vacillált, majd két főpolgármester-jelöltjével váratlanul izgalmassá tette azt, a szocialisták által kezdeményezett budapesti előválasztást, amely könnyen belefulladhatott volna a jól ismert közönybe. Ha a lépés széttúrná a többi, már-már tető alá hozott megállapodást is, az súlyos éretlenségről vallana. Ha a megfelelő címzésekkel útnak indított szurkapiszkák ismét felsebeznék a kapcsolatokat, a fertőzés hamar elérné a választópolgárt is. Az MSZP a békák lenyelésében alapos gyakorlatra tett szert, s úgy látni, a többi ellenzéki csoport is tisztában van azzal, hogy az őszi helyhatósági választás tényleg a „lenni vagy nem lenni” kérdését feszegeti. Egy bányaomlás a demokratikus berendezkedés utolsó morzsáit is elsöpörheti, a kiegyenlítettebb eredmény pedig utolsó esély lehet a lassú, fokozatos építkezésre.
„A győztes mindent visz” szállóigéje Magyarországon totális étvággyal párosult, a regnáló hatalom a nagy víziókkal és az úthenger-jogalkotással párhuzamosan a legkisebb fészekalját is átrendezi, minden év, minden hónap új csatamezőket nyit hétköznapinak vélt területeken is, a másként gondolkodók fölé folyamatosan érkeznek az akként gondolkodók, néhány ellenzékinek tartott fertály közösségi gyűjtésekkel próbál életben maradni. A minimális tárgyilagosság, empátia, tolerancia, türelem, sőt már a polgári viselkedés lényegi tulajdonságai is kirekesztődnek. Egyre szűkebb a hely, ahol otthonra találhatnak, s csak találgatni lehet, mikorra válhatnak búvóhellyé.
Néhány ellenzéki kézben lévő önkormányzat az elmúlt években olyanná vált, mint a nyomós kút, köré gyűlnek a szomjazók, ott lelhetnek fórumot, közösségi helyiséget, körzeti stúdiót, ki tudja, még mit, de ne hallgassuk el azt sem, hogy némi megélhetést. Nem véletlen, hogy a kormány, ahol csak tud, csapást mér az önkormányzatokra, amelyek még akkor is zavarói lehetnek a centrális erőtérnek, ha saját embereik ülnek a polgármesteri székekben. Esztergomban és Hódmezővásárhelyen pedig abból kaphattunk leckét, mit érhet egy-egy település érdeke a pártlojalitással szemben. Téved az a jelölt, aki azt hiszi, hogy a kormányfő majd felveszi a telefont, még kevésbé, hogy felhívja őt.
Nemrégiben Magyar Bálint elmélkedett arról, hogy mit jelenthet az a rendelkezés, amelyik a 700 milliósnál nagyobb beruházások esetében kiveszi a döntést az önkormányzatok kezéből. Valóban úgy tűnhet, mintha a közbeszerzések központosítása a megvesztegetésnek akarná útját állni, ám Magyar úgy véli, ezzel a kitérővel épphogy a jól ismert oligarchacsapatokhoz juthatnak vissza a megrendelések. Jól ismert az önkormányzatok adósság általi ellehetetlenítése, az államtól mentőövre csak néhány kórház és sportegyesület számíthat, ellenzéki testület aligha. Állhatatos küzdelemre készülhet mindegyik ellenzéki önkormányzati vezető, a gödöllői Gémesi György tanfolyamot indíthat méltatlan támadások, piti megaláztatások tárgyában.
Mégis. Több város, nagyváros és Budapest közös ellenzéki nyertesei valamivel kiegyensúlyozottabb térképet rajzolhatnának fel Magyarországra, mint az eddigi választásoké. Ugyanakkor a győztesek feladata iszonyúan nehéz lesz. Ha az új arcok régi stiklikbe futnak bele, netán azokba kényszeríti őket a delegáló, vagy csak ösztöneik zárlatosak, rutinjuk elégtelen, akkor hamar buknak. Ráadásul ez a kudarc pontosan azt az utolsó reményszikrát olthatja ki, amelyik éppen fellobbanásra várt.
Ellenfeleik árgus szemmel figyelik majd minden mozdulatukat, minden forintjukat, riadóláncszerűen értesül ország-világ a legkisebb botlásról is. Közben pedig nem húzódhatnak félre az elől, hogy a lehetőségeiben kiéheztetett ellenzék némi táplálékhoz jusson. Legyen picivel több perspektíva azok előtt, akik hozzájuk csatlakoznának, de nemhogy karrierben, állásban sem gondolkozhattak, nyittassanak kaput rendezvényeknek, vitáknak, ne csak a gyűlöletparádéknak, segítsék nyilvánossághoz azokat a közösségeket, amelyek már egy-egy étteremből is ki lettek utálva. Nem hiszem, hogy gyorsan és lokálisan megváltoztatható a települések közérzete, hogy helyben ráébreszthetők a szektatagok, hogy ők is bátaszékiek, rakamaziak, akár az általuk semmibe vettek. Bizonyos mintákat újra meg kell teremteni, pontosan azokat, amelyektől a közösségek elszoktak. Sokuknak már nincs is mire emlékezniük, lelkük mélyén azonban talán mégis vágynak együttes helyi élményekre, nem csupán hadállásokra, ellehetetlenítésre, annektálásra.
Sok múlik a közös jelöltek képességein, azon, hogy meg tudják-e szólítani a szürke zónát, ahol polgáraink tetemes része elkeseredettségében szürkült el. Esetleges győzelmükkel képesek-e olyan csapatot gyűjteni maguk mögé, amelyet nem a különböző másodlagos szempontok, rossz értelemben vett alkuk állítanak össze; mert nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy az ilyen összetételű gárda egy-kettőre felmorzsolódik. Ma mindenki azt szajkózza, hogy élhető várost akar teremteni. Ki-ki hozzáteszi még, hogy zöldet, sétálhatót, működőt. Pedig kezdetnek elég lenne az is, hogy normálisat. Az sem lesz könnyű.
