Tamás Ervin: Kihangosítás

2018. december 7. 06:24 - szerző: Tamás Ervin

Gondolom, egy diplomáciai képviselet alaposan el van látva a legmodernebb, biztonságot szavatoló és titkokat őrző eszközökkel. Mégis, ma már szinte percről percre tudjuk, hogy mi történt Szaúd-Arábia isztambuli konzulátusán, hogyan gyilkolták meg az 59 éves újságírót, s hangfelvétel őrzi az orvosszakértő tanácsát, miszerint gyilkosai hallgassanak zenét, miközben a holttestet feldarabolják. Lassacskán úgy érezhetjük, mintha mi is a helyszínen lettünk volna. De közelebbi példa is akad. Akár itinert készíthetünk a macedón exminiszterelnök Magyarországra meneküléséről, rendszámmal, a diplomáciai autók sofőrjeinek nevével adatolva, miként segítettük Nikola Gruevszki útját országokon át egészen Budapestig.

Mindkét ügy zaccos, mindkettő a sejtetésnél is többet árul el arról, hogy a technika és a szolgálatok úgy fejtik fel titkainkat, mint egy használaton kívüli pulóvert anno édesanyánk. Eközben szalagcím hirdeti, hogy szűkebb pátriánkban a T. Ház plenáris ülését vezető Lezsák Sándor véletlenül a szünetben is bekapcsolva hagyta a mikrofonját, s így ország-világ megtudhatta, miféle fondorlatokkal fojtja majd belé a szót képviselőtársaiba. Mintha kihangosítás nélkül nem tudnánk, hogyan megy ez.

Feltételezhető, hogy ezek a gyors lelepleződések a döntéshozók és a közvélemény reakciósebességét befolyásolják, ítélőképességét segítik, csakhogy egyre-másra azt tapasztaljuk, hogy nem történik semmi. Donald Trumpnak nem érdeke, hogy móresre tanítsa a szaúdi trónörököst, ezért inkább abba a szalmaszálba kapaszkodik, hogy az érintettség nem bizonyított. Magyarországgal szemben az uniós tagországok beérik a szokásos ejnye-bejnyével meg hogy adjuk ki Macedóniának a bukott politikust, miközben náluknál jobban senki sem tudja, hogy ez vágynak is merész.

Fotó: EPA/Julien Warnand

Ebben a világban mindenki azt teszi, amit hatalmi érdeke, vérmérséklete, politikai szimata súg neki, s már az is nagy szó, ha néhány, ezeknél tágabban értelmezhető körülménnyel kalkulál. A közvélemény pedig ugyanúgy el van ezekkel a meddő koreográfiákkal, mint Lezsák mikrofonjával, köhög, morog, röhög, ha pedig muszáj, racionálisan levezeti a komoly reakciók mellőzésének okait. A gyors technikai fejlődés immunisabbá, labilisabbá tette a közeget, óvatosabbá a konfliktuskezelést, felemássá a szankcionálást, a történteken való szörnyülködés már-már szórakoztatóipari kellékké vált. Egyre durvább, brutálisabb esetek kerülnek napvilágra, fokozatosan szívódik fel a társadalmi kontroll, nő a morális deficit, közben okos tanulmányok listázzák a tömegdemokrácia megbillenésének szimptómáit s azok lehetséges következményeit.

A globális fejtegetések után hazatérve szembeszökő, hogy gyakran technikai segítségre sincs szükség a rejtélyek kulcsához, stiklik, visszaélések, lenyúlások zajlanak a szemünk előtt, hamis próféciák, előítélet-patakok pótolják még a szalonképesség látszatát is – kormányunk némelyik politológus által dicsőített képessége, hogy mennyire professzionálisan tesz rosszat jól. Nincs nap, hogy ne ütődnénk meg forintosítható részrehajlásokon, az egyéni érdek közérdekbe csomagolásán, önkényen, botrányon, kiiktatáson, bekebelezésen. Talán téma is ez bizonyos helyeken, de az évek óta tartó következmény nélküliség, az ügyek vég nélküli „laposítása” inkább a beletörődést, kirívóbb esetekben a betagozódást segíti. A jelenség megkerülhetetlen szála az ellenzéki szerveződéseket sújtó gyanakvás „megvételükről”. Orbán Viktor sikerrel szikesítette a társadalmat, jó érzékkel pontosan annyi levegőt hagyva ellenzőinek, hogy azok ne fordulhassanak együttesen a bojkott eszközéhez, holott más, valamennyire hatásos fegyver már tényleg nincs a kezükben. „Azt csinálunk, amit akarunk!” – szól a hatalmi krédó, s ennek tanúi vagyunk, ahogy annak is, hogy nincs kihez, mihez a vállat vetni, bárminemű reményt eszkábálni, amivel legalább lassíthatók, féken tarthatók a további térfoglalások. Orbán legitimációja erősebb, mint kollégáié bárhol Európában, az országot szisztematikusan gyúrja át olyan rendszerré, amelynek mi még a pontos megnevezésén sem jutottunk túl.

Átlátszóvá vált minden, szükségtelenek a rejtett kamerák, hangrögzítők. Mégis, a kormány egyre kíváncsibb ránk, mindent mér, felmér, ráadásul tervei szerint totális képi megfigyelőrendszert építene ki az egész országban, 35 ezer kamera folyamatos gyűjtésével, durván ötvenmilliárdért. A tervezett szabályozás egyelőre meglehetősen puha az adatkezelés felhasználhatóságát illetően. A kommunikáció gyeplőjét sem annyira a lelepleződéstől való félelem, hanem inkább a folyamatos befolyásolás, nagyüzemi propaganda érdekében akarja kézben tartani a rezsim. A Fidesz-szabadalom ebben a szférában szintén működőképes, olyan nyilvánosságra törekszik, amelyben a lehető legkisebb a szabad, önálló vegyérték, és senki ne higgye, hogy a csata befejeződött a mostani páratlan központosítással. Ebben a struktúrában tudatos a zárványsajtó megtűrése, sőt bizonyos esetekben anyagi infúziója, a nagyjából légtelenített térben írhatnak, mondhatnak, amit akarnak. A külföldi kritikusoknak a néhány orgánum bármikor felmutatható, a hazai fogyasztók számára pedig a legkülönbözőbb fogásokkal hozzák tudomására ezek kitartottságát, függését. Az állami hirdetések torz és piacellenes elosztásához például már annyira idomult a nagyérdemű, hogy felkapja a fejét, ha közpénzért közölt reklámokkal nem a szokott helyen találkozik, hát még, ha oldalakon keresztül.

A minap a Népszavánál és környékén történtek (a Szabad Föld eladása Mészároséknak) a kiszolgáltatottság, a kapituláció olyan fokát jelzik, amit már nehéz bátor riportokkal, publicisztikai nekiveselkedésekkel ellentételezni, a hitelességet fenntartani. Az engedelmes tulajdonos egyetlen lappá fogyatkozó portfóliójával közben amolyan körön kívüli politikai entitás szerepében tetszeleg, a szocialistáknál királycsináló, mosolyog a baloldali klikkek kicsinyes nyomulásán, a döntések házából pedig időről időre értésére adják, kin múlik a megmaradt produktum léte. A reakciónélküliséget, a bénultságot mindig a végső adu, a bojkott hasonmása magyarázza: az önkéntes szakadékba zuhanás lenne az egyetlen reális és gerinces alternatíva – ezt ugye (látva a gyér tiltakozás mellett sorra elnémult sorstársakat) nem akarhatjátok! Logikus tehát, hogy korrekt üzlet született.

És igen, a főnök változatlanul jól cselez. (Taps.)