Tamás Ervin: Kettős ünnep
Hódmezővásárhelyen új szokást vezettek be, az új beruházásokat kétszer avatják. Mindezt azért, mert áthúzódóak az építkezések, s egyre több olyan készül el, amelybe a régi kurzus idején fogtak bele, de az új, ellenzéki polgármester arathatná le a babérokat. Ezért jön előbb a Fidesz–KDNP, majd utánuk az ellenzékiek ceremóniája. Nem vegyülnek. Szóval, a találékonyság nem ismer határokat, örömünnepet is lehet nevetségessé vagy morbiddá tenni, a vásárhelyi kettős avatások mindenesetre csúcsra járatják a produkciót.
Bár nem hiszem, hogy az új kerékpár-, valamint a grandiózus elkerülő úton haladva bárki rosszul porciózná ki az érdemeket, a vásárhelyi polgárokra még ez alkalommal is sorvezetőt erőltetnek. Legyenek tisztában azzal, kinek köszönhetik, ami alattuk van. Az elegancia ilyen mélységeiben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nincs az az ember, aki minderre ne legyintene, különben is, Hódmezővásárhely a vásárhelyieknek köszönheti az utakat, s nem a bukott vagy az éppen regnáló polgármesternek. Csakhogy a kettős avatás és a többi hasonló, ócskának tűnő trükk célja az érzetek megbombázása. A városlakó idegein fusson csak végig, hatoljon a tudatáig, hogy régebben ment minden, mint a karikacsapás, most meg görcsben áll a település.
Elképzelhető, hogy a felismerési fokozatba kapcsolva néhány polgárban két álláspont fogalmazódik meg. Az egyik, hogy juszt is ellenáll ennek a pocsék harci módszernek, a másik, hogy feladja, nem akar még több gödröt, kátyút kerülgetni csak azért, mert ezek nem azok. A végeredményt azonban nem e két tábor következtetése szabja meg, hanem azoké, akiknek eszük ágába sem jut a helyzeten töprengeni, miértekre válaszokat keresni, csak teszik, amit reflexük diktál. Senki sem szeret büntiben lenni.
Az elfajzott hatalmi viszonyok előbb-utóbb elfajzott társadalmi viszonyokat generálnak. A gúla tetején történteket egyre durvábban, primitívebben utánozzák a lejjebb lévő hatalmasok, akik elkapatottságukban vagy állandó éberségükben nem válogatnak az eszközökben, ha veszélyben érzik kivételezettségüket, birtokaikat. Márpedig ha valamit, hát azt megtanulták, hogy mindenféle gesztus, diskurzus, kompromisszum gyengeség, amely beláthatatlan következményekkel járhat. A politika az akarat látványos másokra erőltetése, s ezt ebben a korcs világban, úgy tűnik, a társadalom honorálja. A néhány kibicsaklás inkább arra figyelmezteti a vezetést, hogy rendezze sorait, mert az erő nem lankadhat. Nincs olyan közösségre káros, irracionális módszer, amely nem vethető be, hogy helyreálljon a rend.
Hála a megfelelő forrásokkal ellátott gépezetnek és a tálalásnak, a közösség nem azt ismeri fel, hogy az országosból helyi szintre szállított eszetlen, alpári szembenállások a rovására történnek, hogy a szűkebb pátriáját bocsátják áruba a működés ellehetetlenítésével. Számára csupán annyi látszik, hogy tehetetlen a polgármester, méhkas az önkormányzat, no meg ott a lepusztulni hagyott óvoda és a sok gödör. Vérre megy minden poszt, minden előterjesztés. A helyhatósági választásokig pedig a legkisebb egységig jutva is azt fogják harsogni, hogy pórul jár a lakhelyed, de akár személyesen te is, ha nem a kormányzó pártok ajánlatára hallgatsz, ha bejelentkezel ellenfélnek.
Nincs olyan pont az országban, ahol ellenzéki polgármester ne lenne kitéve ádáz, gyakran öncélú harcoknak, pozíciós csatáknak, pénzügyi, személyi támadásoknak. Nyilván léteznek jogos viták, indokolt alkuk, ám számos képtelenebbnél képtelenebb háború áldozata az elöljáró, a testület s maga a település is. Léteztek konfliktusok, részrehajló elosztások korábban is, de ilyen fondorlatos, mégis brutálisan ostoba, rövidlátó és közösségellenes attak nem érte még a „rosszul választók” vidékét. Van, aki ettől lángra kap, akad, aki belefárad, de ami ennél lényegesebb, megint csak a kisebb egységek autonómiája, az önkormányzatiság eszméje, gyakorlata válik lidércessé.
Kérdés persze, hogy mikor, hol és hány közösséget lehet ráébreszteni a helyzet tarthatatlanságára, s azok közül is hány képes a kitörésre, illetve kik kaphatók jövőbeni zsoldért a fegyverletételre, megosztásra, áskálódásra. Tele leszünk csúnyábbnál csúnyább, eddig behűtött történetekkel, lejáratásokkal, melyek, és ez a legszomorúbb, akár igazak is lehetnek. És minden csepp igazság ezer hazugságot hitelesít. Ahogy az ügyetlen mondatok, gyanús paktumok is. Az erre az alkalomra csomagolt bódító ígéretekkel, ajándékokkal szemben jól láthatóan ott kushad majd az elmaradt javak leltára. Könnyen kukoricára térdepelhet az a közösség, amelyik a kormánynak a hátát mutatja.
Ez ellen a siker esélyével fellépni csak egyszerre sokan, sok helyen, összehangoltan tudnának. Mert egy lakóhely közösségének közös terepe, kilépve az országos politikából, csak az a komfortzóna, amely a közös otthonuk. Más nyelven, más módon, más célok fogalmazhatók itt meg, s ez valamelyest útját állhatná a központból vezérelt, avagy már öntevékeny kibabrálás cunamijának. Mert senki ne áltassa magát azzal, hogy a mocskos hadjáratok kontraproduktívak. Sokat kell azért tenni, hogy azzá váljanak. Érthetővé, illusztrálhatóvá, feltűnővé tenni, hogy az igazán járhatatlan kátyúkat így hordjuk magunk alá. Hogy a helyben teremtett poklok még kibírhatatlanabbak.
Elképzelhető, hogy ősztől több helyen beköszönt a kettős avatás időszaka. Előbb-utóbb csak kínos lesz.
