Tamás Ervin: Kasszanekrológ

Van-e különbség az ösztönzés és a rábírás között? Bizony van, nem is csak hangulati. Az első szó azt sugallja, hogy támogatni szeretne valamit, kedvet akar csinálni hozzá. A második, hogy tedd, amit akarok, addig szűkítem a lehetőségeidet, ameddig kénytelen vagy azt választani, ami szerintem szükséges. Elképzelhető, hogy csak én próbálom felfedezni ezt a különbséget a lakástakarék statáriális bezárásakor, lehetséges, hogy ebből elhamarkodott következtetéseket vonok le az egész, több éve ismerős kormányzati tempóra, módszerre, és még inkább előfordulhat, hogy a „szóból ért a magyar” elcsépelt igazsága ismét beválik. Legyint a sok magyar, aztán csinálja a gyerekeket üptre, betemetve a demográfiai gödröt az erőszakos rásegítéssel.

Én már annyi mindent tartottam kontraproduktívnak, ami nem lett az, hogy ez már nem oszt, nem szoroz. Az pedig mostanában mintha nem érdekelne senkit, hogy ezek a harctéri technikák milyen nyomot hagynak a társadalmon, az emberek egymás közötti viselkedésén, a közhangulaton. Pedig, hirdetem konokul, ennek viszontagságai szintén alaposan roncsolhatják a családot, az idilli összetartást, így apasztva az utódnemzési nekigyürkőzést.

Amikor az idősebbektől lépten-nyomon azt hallom, hogy mi már lejárt konzervek vagyunk, velünk mindent megtehetnek, de szegény gyerekek, velük mi lesz, a kérdésbe bújtatott sóhaj végighullámzik az országon, s hat a fiatalabb populáció mentalitására is. Azt az optimális családmodellt, amelyről keresztényi jelszavakba takaródzva álmodozik a hatalom, messze nem csak a rút liberalizmus, a jóléti állam alkonya, vagy a nemzeti szuverenitás megrontói kezdték ki, hanem rengeteg más körülmény is, bár ezek alaposabb kutatása, megismerése az éppen uralkodó kurzusnak nem kenyere. Győz az a nézet, hogy a sok tudás, az árnyalatok számbavétele, a diskurzus rontja a karakteres döntéshozatalt, s ebből a teóriából akár mesteriskolát is indíthat a kormány. Nem állítom, hogy ez soha nem vezet sikerhez, abban azonban biztos vagyok, hogy alaptétellé nem válhat, hosszú távon iszonyú pofonokba futhat bele notórius gyakorlója. Mint ahogy az is képtelenség, hogy egy kormány, amelyik annyira érzékeny a függetlenségére, az autonómia, az önállóság legkisebb jelére is ingerülten kapja fel a fejét, ha az kisebb körben, a civil társadalomban jelentkezik.

A lakástakarék rapid beszántása szerintem nem lesz komolyan veendő pozitív hatással a születésszámra. Mert a gyermekvállalás nem lehet csupán kockás füzetben kiszámolt pénzügyi konstrukció, vagy ha mégis, az ismét csak nem várt, káros következményekhez vezet. Természetesen a különböző ösztönzők, támogatások hálóját gondosan meg kell szőni, a viszonyokhoz kell igazítani, hogy a leendő szülők ne csak saját felelősségüket érezzék át, de tudják maguk mögött a társadalom segítőszándékát is. Az egyének értékrendjébe belegázolni azonban nem ajánlatos, különösen akkor, ha az állapotok, sőt, bizonyos szempontból a közgondolkodás is számtalan szinten ellentmondani látszik a központból elrendelt direktívának.

Ez a 24 óra alatt végrehajtott váltóállítás adminisztratív úton képzeli el az akaratérvényesítést, amit ugyan volt időnk megszokni, de tetszési indexe változatlanul alacsony, különösen akkor, amikor egyébként a hatalom imád méregdrágán konzultálni, s minduntalan olyan kérdésekkel ostromolja polgárait, amelyekre előre tudja a választ. A tarolás után igencsak nyugtalanító olvasni a szakértők utólagos fenntartásait, s azt, hogy még a legilletékesebbek, a bankemberek sem tudtak a beterjesztésről. Készületlenül ért mindenkit, kivéve azt a képviselőt, aki felállt és elmondta, majd néhány órával később az ügy utóéletét illetően teljes tájékozatlanságáról tett tanúbizonyságot egy riportműsorban. Hogy Bánki Erik szerint sokan szaunát és úszómedencét építettek a kedvezményes kölcsönből, azzal kíméletből most ne foglalkozzunk.

Igaz, hogy az ilyen jellegű intézkedéseket nem lehet hetekre-hónapokra elhúzva foganatosítani, csakhogy azért a körültekintőbb előkészítés megoldható, és mást jelent, mint a parlament bohócruhába öltöztetését. Egyetlen tény volt megszívlelendő a sorban, túl magasra szabták az évi adóvisszatérítés mértékét. Ám ezt könnyű lett volna módosítani, a minap ráadásul kiderült, hogy az egyik pénztár vezetője hónapokkal ezelőtt már levelében felvetette, de választ sem kapott. Magyarán, a kaput nem csupán a költségvetés kímélése miatt csapták be azonmód, hanem azért, hogy drasztikusabban hozzák tudomására a hajlékra spórolóknak, hogy házasodjanak, szaporodjanak. Megjegyzendő, hogy a csokot sem mindenki veheti igénybe, akik pedig nem teljesítik a beígért gyerekszámot, megnézhetik magukat.

Majd persze lesz elég bölcsőde, óvoda is, az oktatás sem gémberedik szolgálatkész alattvalók kinevelésébe, és persze már az első állomást, a VIP-en túli szülészeteket is hipp-hopp emberibbé teszik annál, mint amit a közösségi hálón közreadott fotókon bárki megtapasztalhat. Valószínűleg hamarosan megjelennek az újabb gyermekvállalást ösztönző, vagy az eddigieket bővítő csomagok, aztán kiderül, hogy a túl sok rengetegbe kerül, de tulajdonképpen mégis kevés. Létezik a határ, amely közömbösít, mert közben hiánycikké vált a komfortérzetet nyújtó nyugalom, biztonság, bizalom.

És akkor majd váratlanul szót kér egy képviselő, és…