Tamás Ervin: Birtokos esetek
Miután Semjén Zsolt oly imponáló hányavetiséggel dobta maga mögé a svéd rénszarvaspakkot mint privát szférájába való durva behatolást, ideje ezeket a magánéleti mezőket alaposabban szemrevételezni. Különösen akkor, amikor kormánypárti politikusok mély hallgatásba burkolóznak, amikor baráti médiumaik habozás nélkül rúgják fel azokat a szabályokat, amelyek némi önmegtartóztatást írnak elő a közszereplők otthonainak, hozzátartozóinak védelmében.
Mostanában olyan mennyiségű és nagyságrendű történet lepi el a sajtót, amely abszurditásával tűnik ki, ennél talán csak a szóvivői védekezések, magyarázatok abszurdabbak. Néhány hölgy és úr nyilvánvalóan elvesztette arányérzékét, és a felkapaszkodás olyan stádiumába jutott, amelynél nem hirtelen rosszullét, hanem a luxustárgyak és miliők habzsoló birtokbavétele okoz heveny szédülést. Ez a réteg nem a nemzedékek óta felhalmozott tradíciókkal, viselkedési normákkal közeledik az úri világhoz, még csak nem is az elvett juss visszaszerzésének öröme motiválja. Nála friss az élmény, szoknia kell. Be kell rendezkednie. Sem ideje, sem szándéka azon merengeni, hogy a plebejusnak hirdetett kormányzás milyen gazzal teli ösvényeken vezetett egy jacht fedélzetéig, egy VIP-páholyig, egy svéd rénszarvasvadászatig, fölújított kastélyokig. Szimptomatikus, ahogy az államtitkár asszony a közoktatás eredményeiről hadovál, közben a gyerekeit milliókba kerülő maszek iskolába járatja, amit szigorúan magánügynek aposztrofál.
A sorozatban nyilvánosságra kerülő bizarr eseteket az illetékesek ostobábbnál ostobább érvekkel próbálják kivédeni, nevetséges indokok kerülnek elő hobbikról, a szabadidő eltöltéséhez való jogról, a családi fészek tiszteletben tartásáról, a boldogulásnak nevezett rongyrázó rekvizitumokról. Az állam buzgó szerepvállalásával gátlástalanul folyik a járadékvadászat, a protekcionizmus nem annyira az országot, inkább konkrét személyeket, vállalkozásokat hoz helyzetbe, s akikre záporként hullik a pénz, az orrunk előtt nyernek, vesznek, építkeznek, jutnak milliárdos hitelekhez, újabban pedig egyre intenzívebben vásárolnak bele egymás cégeibe.
Már az anyagi források útját sem kell kifürkészni, nincs titkos térkép, előbukkanó titkos irat, minden a szemünk előtt zajlik, talán csak az irány módosul néha, egy-egy figurát hirtelen megkerül, kihagy. Az ilyenek fölött hemzsegni kezdenek a médiaráják, szó sincs oknyomozó leleplezésről, annál inkább központilag elrendelt áldozatfelmutatásról. Mert abból bajod eshet, ha félredobod az előre megírt kottát, vagy figyelmetlenül átmész egy üzleti piroson.
A rendszer ideológusai, akik a hatalom megszerzését és megtartását tartják a legfőbb politikai teljesítménynek, új megvilágításba helyezték a korrupciót, mint a megtartó cölöpök egyikét, a kormányhoz hű nemzeti tőkésosztály közpénzen doppingolt megteremtését. A közhelyes fogalmaink tehát fokozatosan elavulnak, eredeti értelmüket vesztik, az irracionális a hatalom oltárán racionalizálódik.
Óhatatlan, hogy a vagyonszerzés szédítő sebessége előbb-utóbb tárgyakban, életmódban, viselkedésben manifesztálódjon, s ha az előbbi, ha részleteiben nem átlátható is, de nyomon követhető, miért ne nyílna ablak a luxus ezernyi megjelenési formájára? Abban a morális keretben, amelyben ezek a vagyonok megszülethettek s nőhettek mértéktelenül nagyra, nem sok helye van a skrupulusoknak, belső fékeknek, hiszen azoknak már a kezdetekkor működésbe kellett volna lépniük. Ráadásul minden, ami körülöttük történt-történik, számukra azt igazolja vissza, hogy így volt okos és helyes, korlátokat és falakat csak a gyáva ember képzel maga elé.
Kit érdekel, ha néhányan megütköznek az urizáláson, a hivalkodáson, fennakadnak a hála másutt elképzelhetetlen megnyilvánulásain, miközben nincs másról szó, csak puszta szinergiáról, a kölcsönös előnyök, gesztusok, figyelmességek sűrű szövésű hálójáról?
Aki azt hiszi, hogy leleplezett valamit, rettentően téved. És nem azért, mert hazug, rágalmaz, hanem mert nem képes tudomásul venni, hogy ez zárt kaszt, ahol az áruk, szolgáltatások, szívességek csomagot alkotnak, amelyből a bent tartózkodók rangjuk, helyük, kapcsolataik, érdemeik szerint szabadon szemezgethetnek. A javaknak nincs egymással elszámolandó, lajstromba vett értékük, még ajándékként is hiba volna kezelni őket. A közös használat mindössze a közös haszon egyik megjelenési formája. Ez teszi a kapcsolatok természetes részévé elfogadásukat, a kontraktusok máskor, más mezőben teljesedtek ki, fonódtak vagy inkább gubancolódtak össze, így juthattak idáig. Lekenyerezésről szó sincs. Olyan magától értetődő ez, mintha a szomszédba csöngetnél tojásért.
Az együvé tartozás kohéziós ereje forr össze a kivételezettség kétharmados legitimitásával. Persze kedves színfolt, ahogy egyre-másra bukkannak fel idézetek, események, amikor még ellenzékben ők állították pellengérre elődeiket egy-egy értékes óra, egzotikus nyaralás, söjtöri pisztrángebéd, nokiás doboz felemlegetésével, ma pedig az egykori „luxusbaloldal” csak ámul. Nincs olyan ügy, amely beroppantaná a hatalom kitinpáncélját.
Persze nem tudni, hogy az exkluzív klub tagjai mennyire hisznek a tartós védettségben, sokan azt sejtik, hogy a félelem teszi dölyfössé, még arcátlanabbá, fenyegetőbbé őket. Mindenesetre teljes gőzzel azon munkálkodnak, hogy minél visszafordíthatatlanabbá tegyék az állapotokat, konzerválják az alá- és fölérendelt viszonyokat, hogy mindenkinek várnia kelljen a másiktól valamit, függjön, tartson tőle, minden döntés legyen egyfajta szívesség, s minden szívességből villanjon elő, hogy döntés. A közmunkásig bezárólag.
Az azerieknek mindez már természetes, a svédek meg csak csodálkozzanak.
