Tamás Ervin: A Jobbik, az ellenzék és Orbán taktikái
Nincs mese, a nemrég még gúnyosan „lecukizott” Jobbikból náci lett. Pedig a kormányzó pártok a fogantatás idején még nem tartották annak, kerülgették, kóstolgatták, látszott, nem tudják, mitévők legyenek vele. Később Orbán Viktornak sikerült úgy beleharapnia a bázisába, hogy ezzel számottevő erőt nem vesztett a középnek nevezhető konzervatívok közül sem, ami tehetségét dicséri. Vona Gábor, fordítottan, szintén hasonlót akart meglépni, a néppártosodás maradt, a szakadás azonban végül megtörtént. A cuki kiskutyák és a Vona nélküli Jobbik azóta is igyekszik magáról elhitetni, hogy középre húz, sőt vezetői már a többi ellenzéki párttal együttműködve képzelik el a rezsimváltást.
A Fidesz, amelyik talán a legtöbbet változott az évek alatt, és vezére, akinek akár tegnapelőtti mondatait is szembesíteni lehet a mostaniakkal, nem hisz a Jobbik színeváltozásában, és irdatlan mennyiségű előkerült betűt, hangot, filmet, fotót rámol faliújságjára azért, hogy bizonyítsa, tettetett a normalizálódás.
Ugyanakkor padlógázzal vádolja a baloldalt, hogy kikkel képes összebútorozni, lám, a vörös és a barna megtalálták egymást. Hogy mi is történt 1998-ban, a legutolsó pillanatig cáfolt, de a kormányra kerülés egyedüli lehetőségeként tető alá hozott koalíciókötéssel a szélsőséges nekifutásokkal tarkított Torgyán-vezette kisgazdákkal, borítsa a feledés homálya.
A kormányzó pártoknak eminens érdekük, hogy ellenfeleik ne jussanak közös nevezőre, és ennek aláaknázására tényleg rendelkezésükre áll nem csupán pénz, paripa, fegyver, de anyag is. Kedvükre válogathatnak hitbéli különbségek, ideológiai alapvetések, egymásba ütköző célok, kölcsönös sértések, gyanakvások hosszú listájából. Hitelteleníthetnek velük minden közeledést, komoly zavart okozhatnak potenciális szavazóik körében, ahol egymás kizárása a lehetséges partnerek közül mindig is a kohézió lényeges eleme volt. Erre az új helyzetre alaposan fel kellett volna készülni, kimunkált magyarázatokkal szolgálni, mert argumentációnak kevés egymással rímelő felméréseket idézni, miszerint csökkent a kölcsönös elutasítottság, sőt, még az sem adu, ami régóta evidens, hogy csak így lehet a NER-t meghekkelni. A tessék-lássék felkészültséget példázza, hogy az ellenzék egyik sztárja simán belép a nem baráti riporter jól felépített csapdájába, majd nem győz bocsánatot kérni.
Valamirevaló politológus, miközben független társadalomtudományi műhelyei, sajtója van folyamatos riadókészültségben, hosszú dolgozatokban taglalja a problémát, amely akarva-akaratlanul is a hatalom malmára hajtja a vizet, hiszen magát a témát tartja felszínen, az okos fejtegetések viszont nem pótolják az érintettek hivatalos és tiszta beszédének hiányát. Elismerem, hogy valamennyi ellenzéki pártot, beleértve a Jobbikot is, frusztrálja az egymás felé nyíló kapu látványa, s akadnak, akik azonnal be is csapnák azt. A közös tüntetések lelkesültsége, az MTVA-székházban együtt töltött órák személyes élménye nem oldja fel a valóban létező feszültségeket, az önfeladás érzetét, s bár tény, hogy a kormányzat harcmodora sokat segít az egymásrautaltság felismerésében, a partnerség (nem összefogás) kereteit, kicsi, illetve „megengedhető” köreit mielőbb meg kéne rajzolni. Egyértelművé tenni például azt, hogy ez a Jobbik része a demokratikus ellenzéknek.
Lehetséges, hogy a kijelentés eltántorít innen-onnan szavazókat, de a mismásolás a legideálisabb terep Orbánék hadműveletei számára. Adattömegük, szervezettségük, forrásaik adottak, s mint látható, olyan eszközöktől sem riadnak vissza, amelyek jogállamban több mint szokatlanok. Ugyanakkor az ezekre adott reakciók késnek, dadogók, széttartók, szakadozottak. Bohózat, amire az ellenzék vetemedik, harsogják a kormányzat hivatásos sakáljai, s hiányzik rá az a kórus, amelyik hatásosan bemutatja, miféle másik bohózat zajlik itt 2010 óta egyre képtelenebb formában, demokrácia címszó alatt.
Gőzerővel készülnek az ellenzék megregulázásáról szóló törvényjavaslatok, szankcionálási szabályzatok, miközben azok legnyilvánvalóbb képviselői jogosultságaikat szabotálják, söprik félre évek óta.
Tulajdonképpen az érdemi pluralizmus csíráját is eltaposó magatartás teszi végletesen meghasonlottá, végképp reményvesztetté azokat, akiknek folyton felrójuk, hogy nem szívesen hagynák maguk mögött az úgynevezett komfortzónát. „Azt hiszed, feldob, amikor levegőnek néznek? Amikor szemberöhögnek? Amikor a választói körzetemben egy kátyú betemettetése vagy egy villanypózna létesítése több hónapos utánjárást igényel? – fakadt ki nekem a múltkor egy szocialista. – Unos-untalan rám varrhatjátok, hogy akkor miért nem fordítok hátat ennek az egésznek. De mondd, mi a frászt csináljak, ha a szakmámból kikoptam, ráadásul aki felvenne, az sem mer? Tudom, legyek kamionsofőr, és akkor valamelyik tévé talán bemutat.”
Ez a kényszer és keserűség jobbára valamennyi ellenzéki képviselő sajátja, gondolom, ezt még a különböző alkuk, behódolások sem annulálják, legfeljebb enyhítik. Rá kellett döbbenniük mindnyájuknak, ha különböző mértékben is, hogy közös megmozdulásaik öntöttek némi olajat a tűzre, s ettől a tűztől Orbán szívesen eltekintene. Ahhoz azonban, hogy ez bármiféle fordulat előhírnöke legyen, leltárt kell csinálni, amely megágyaz, értelmezhető alapot ad fellépéseiknek. El kell fogadni egy minimálchartát, lajstromba venni a közeli vagy közeledő álláspontokat, s bátran a világ elé tárni az egyelőre áthidalhatatlannak tűnő különbségeket. Csak így lehet a közönségtől együttes tapsot remélni, további akciókon erőt felmutatni. Néhányan hajlamosak megelégedni közös jelöltek felkutatásával, akiknek nem kell általános politikai üzeneteket megfogalmazniuk, elég nekik a helyi, önkormányzati témákban való eligazodás. Így nem teszik próbára pártjaik szakítószilárdságát, sőt kímélik belső konfliktusaikat is. Ez utóbbiból máris bemutatót tartott az MSZP vezetése. Gyáva volt eldönteni, hogy a két rivális közül melyik vezesse az EP-listát, ezért elnökét indítja első helyen, hogy azután majd visszalépjen. A szocialisták még mindig nem tanulták meg, hogy ez a módszer emészt, és nem épít.
Az ellenzéki pártok mindegyike persze okkal számol azzal, hogy integritása csorbulhat, szimpatizánsainak torkán akadhat az együttműködés. Jelenleg egyikük sem rendelkezik olyan vezéregyéniséggel, aki képes volna zökkenőmentesen levezényelni olyan fordulatot, amely legalább némi esélyt nyújtana a kiegyenlítettebb erőviszonyokhoz.
A kínban, a pragmatizmus diktálta társulásokhoz még nagyobb őszinteségre, fegyelemre van szükség, mint a politikai vonzódás szülte természetes szövetséghez. „Ha a történelemnek van tanulsága, akkor az, hogy az újjáéledő politikai radikalizmus nem éppen az intellektuális megújulás jele, hanem sokkal inkább az előttünk lévő válság előszele” – fogalmaz találóan Dalibor Rohac külpolitikai szakértő az American Interestben. Félelmekkel, az egymáshoz sokszor nagyon is hasonló jobb- és baloldali populista szólamokkal, ígéretekkel már tele a padlás, a kormány jelenlegi gazdasági sikerei pedig emelni fogják licitet, ezzel számolhatunk. Valami más kéne.
