Tamás Ervin: A hiányérzet tündöklése

2018. augusztus 17. 08:06 - szerző: Tamás Ervin

A többpártrendszer hajnalán volt érezhető az a felbuzdulás, hogy boldog-boldogtalan ki akarta próbálni magát politikusként. Közülük többen azt hitték, hogy a bennük buzgó elhivatottság és az ismertség is elég a sikerhez. Színészek, írók, sportolók versengtek a számukra kevéssé ismerős pályán a közönség kegyeiért. Bár a legtöbben a kezdet kezdetén kirostálódtak, vagy később lanyhultak az ambícióik, néhányuknak sikerült a váltás. Igaz, zömüknek epizodistaként. Mégis, reményteljes, izgalmas időszaka volt ez a rendszerváltásnak, már csak azért is, mert éppen a régi beidegződéseket, rutint, „elvtársi mentalitást” kellett sutba dobni ahhoz, hogy szóhoz, poszthoz juthassanak egy új köztársaság tisztjei.

A napokban két híres közszereplő pedzegette egyszerre, hogy kipróbálná magát politikusként. Az ismét munkanélküli kitűnő riporter, Veiszer Alinda akár oktatási miniszterként is el tudná képzelni magát, a korlátokat nem ismerő megmondó ember, Puzsér Róbert pedig azt fontolgatja, hogy elindul Budapest főpolgármesteri székéért. Lehet rájuk legyinteni, de ezeket a jelentkezéseket merőben más idézi elő, mint a hajdanán kitapintható hevület, lelkesedés. Nyilván alkalmasnak tartják magukat a pozícióra, s az sem kétséges, hogy tisztában vannak azzal, hogy elképzelésük aligha válik realitássá. Látván, tapasztalván azonban a hatalom egyre vastagabb betonfalát s az azt körülvevő szikes, már-már teljesen kiszáradt ugart, megspékelve az újabb és újabb térfoglalásokkal, hajmeresztő történetekkel, a legkisebb ellenállást követő egyre átlátszóbb szankciókkal, tehetetlenségüket, az össztársadalmi cselekvésképtelenséget akarják legyűrni bejelentkezésükkel.

Ahogy láthattunk sok mást, akik jobbára eltűntek, mielőtt feltűntek volna, vagy akiket felfedeztünk, hogy aztán már-már ismerős arcukat elmossa a feledés. Akadnak notórius újrapróbálkozók, akiket folyton-folyvást megtéveszt a médiumokban való szereplés, s nem hajlandók tudomásul venni, hogy a politikus voksai másképpen szerezhetők be, mint a műsorok tetszésindexei. Ez a pálya roncsoltabb, manipulatívabb, mint bármelyik kibeszélőshow.

A két szóban forgó médiasztár, merőben más tulajdonságokkal és más indíttatásból, a hiányérzetet regisztrálja, nem csupán magában, hanem a tágabb közösségben is. A társadalom tetemes része évek óta vár egy hősre, a mesebeli legkisebb fiúra vagy a rabságban tartott királykisasszonyra, aki egy csapásra képes szétütni azt a fennálló állapotot, amelyet egykoron Stumpf István alvadt struktúrának nevezett, de a Kádár-korból átevickélő elitet értette alatta.

A lavór mára megtelt, s hegyén-hátán zizeg benne minden és mindenki, a választások utáni időszak szereplései nem kíméltek senkit és semmit. Az uralkodók még gőgösebbek, rátartibbak, kritikusaik még zavarodottabbak, elkoptatottabbak, mint eddig bármikor. A gúla tetején eközben beleszédülnek a „nekünk mindent lehet” mohóságába, amely a vezér megkérdőjelezhetetlen tekintélye ellenére vezethet belső torzsalkodásokhoz, az éberség követelte „engedélyezett” cserékhez, a finnyásabbak megregulázásához.

Az ország anélkül nőtte ki a demokráciát, hogy belenőtt volna. A kiszolgáltatottság, az alávetettség biztonságérzete sok-sok egyéb tradícióval teszi megmagyarázhatóvá a helyzetet. Belenyugodni sokaknak mégis ijesztő, fullasztó, és ahogyan terjed, tölt ki minden, még birtokunkban hitt apró rést, az kibírhatatlan. Ez a beszorított, illúzióit egyre inkább elvesztő tábor becsapottnak érzi magát az összes, számára egykor vonzó politikai alakulattól, szónokoktól, brosúráktól, mozgalmároktól. Közben szemrehányást tesz önmagának is, mivel asszisztálásával, passzivitásával ki tudja, hányadszor hunyt ki összetartás, tüntetés, tiltakozás. A civilek, a sarokba szorított médiumok, a kulturális intézmények a továbbéléshez pénzt kérnek, aki tud, ad, de ezzel befejezte.

A tartós kilátástalanság újabb és újabb törést okoz. Komoly emberek, hivatalok szemébe vágnak spongyát, órákat hagyva a statáriális intézkedések „megvitatására” azok megtétele előtt. Tekintélyes grémiumok kérnek megszeppenve időt, udvarias körmondatokban egyeztetést szorgalmaznak, holott tudják, hogy elvégeztetett. Az állandó sodródás elbátortalanít, növeli a bizonytalanok, betegesen titkolódzók, begubódzók számát, miközben okos kommentátorok érzékletesen jellemzik a hibrid rendszer sajátosságait, amelyek lényege, hogy működőképes ez drákói szabályok, drasztikus diktatúra nélkül is. Az óvodáskorig leérnek csápjai, egyesek már a 2022-es kétharmadra is merészen tippelnek.

A külvilág ugyan még reagálhat kritikusan erre a politikára, de nincs abban a helyzetben, hogy bármitől is visszarettenthesse sikeremberünket, aki okkal véli úgy, hogy jobb ő kellemetlen partnerként, mint sebességbe kapcsoló konkurensként. Ez a tulajdonképpen kényelemből tákolt remény is kifulladt, mielőtt szárba szökkent volna.

A nemzet szuverenitására oly sokat adó kurzus feltűnően tesz a polgárok szuverenitására, s mintha nekik is a sokadik szempont volna ennek védelme. A régi rizsával semmire se lehet menni, ráadásul a magasztosan hangzó panelek mindegyikét kisajátította, elrabolta, intézményesítette Orbán. Önbizalmuk a másság elleni indulatból építkezik. A polgárjogok idehaza általában akkor válnak igazán fontossá, ha a saját bőrünket vagy a közvetlen környezetünkét metszik. Persze nem lehet minden leváltott iskolaigazgató, óvodavezető, szpíker mellé védőőrizetet állítani.

A csodavárás és az ellenállás összekapaszkodásából csak a kétségbeesett sóhajt hallani. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nagyon új, nagyon más, az erőket eredeti módon fókuszáló, alaposan előkészített és jól koreografált akciókkal, csapatokkal jelentkező friss produkciót vár a nagyérdemű. Veiszer és Puzsér csak azt jelzi, hogy a síri csend fülsiketítő. Márcsak ezért se gúnyolódjatok rajtuk.