Szűcs Zoltán Gábor: Arányos választás: egy rossz követelés

A CEU-törvény elleni tüntetéssorozat váratlan fordulataként az arányos választási rendszer fogalmazódott meg olyan követelésként, amely egyesíthetné az elégedetlenek színes táborát. Gulyás Márton választói mozgalmat hirdetett az arányosság érdekében, felelevenítve Haraszti Miklós erre vonatkozó korábbi javaslatát. Ennek lényege, hogy az ellenzéki pártoknak egységesen az arányos választási rendszert kell követelniük, s ha a Fidesz nem hajol meg akaratuk előtt, akkor bojkottálják az országgyűlési választást. Valójában azonban nem az arányos választási rendszer hiánya az ellenzék győzelmének fő akadálya, mi több, az arányos rendszer követelése kifejezetten rossz ötlet.

Tény, hogy a Fidesz által önmagára szabott választási rendszer a mindenkori győztest jutalmazza.

E szabályozás számos eleme súlyosan problematikus, de nem az arányosság hiánya miatt. Sokkal nagyobb baj, hogy a Fidesz tizenegy éve a legnépszerűbb párt.

Amíg ezen ellenfelei nem változtatnak, addig az arányos rendszer bevezetése csak az újabb alkotmányozó többség elkerülését garantálhatja. Ám ahogy a NER mindinkább kiépül, ennek egyre kisebb a jelentősége a gyakorlatban.

A legfőbb probléma ugyanis maga a NER: Orbán olyan erőforrás-koncentrációt hajtott végre, amihez foghatót az elmúlt 25 évben nem láttunk. Kiiktatta az alkotmányos ellensúlyokat, politikai kinevezettek kerültek a legfontosabb független intézmények élére, Fideszhez kötődő gazdasági szereplők kezére jutottak az EU-támogatások százmilliárdjai. Mindezt megkoronázta az új fideszes média kiépülése. Bár a Simicska-botrány érzékeny veszteséget jelentett a rezsim számára, az azóta begyűjtött médiaportfólió, illetve a független vagy ellenzéki sajtótermékek felszámolása a közmédia kézivezérlésével együtt túlnyomó fölényhez juttatta a kormányzati propagandát.

Ma a kormánnyal szemben kritikus hangoknak szinte csak Budapesten és néhány nagyvárosban van esélyük szélesebb tömegeket elérni.

Hogy ez a központilag irányított propagandagépezet mire képes, megmutatta a kvótanépszavazás lehengerlő kampánya meg az utóbbi hetek tiltakozásainak agyonhallgatása, illetve az ezekkel kapcsolatos leplezetlen hazudozás. Ezeken a gondokon nem segít az arányos választási rendszer igénylése.

A javaslattal három további probléma is van. Az első, hogy nem világos, miként lehetne megvalósítani, a másik, hogy erősen vitathatók a javaslat igazolására szolgáló érvek, a harmadik, hogy a NER lebontása szempontjából ez most inkább káros, mint hasznos.

Mivel parlamentáris úton nem kényszeríthető ki a választási reform, keresztülvitelére csak két lehetőség marad: vagy a Fidesz vezeti be magától, ha előnyösnek tartja, vagy marad a bojkott lehetősége. Az ellenzéki javaslat középpontjában álló bojkottfenyegetés arra épít, hogy a rezsimnek szüksége van az ellenzékre saját legitimitása igazolására, ezért a követelésekkel szemben kénytelen lenne végül beadni a derekát.

Ha el is fogadnánk, hogy a Fidesz nem lehet meg ellenzék nélkül, ez a terv akkor is túl sokat várna el az ellenzéki pártoktól. Mélyre ható, választóik preferenciáiban gyökerező okai vannak ugyanis annak, hogy e pártok együttműködési kísérletei mindegyre kudarcba fulladtak.

Az sem egyértelmű, hogy az egyes pártok – elsősorban az MSZP és a Jobbik – jobban járnának-e az arányos választási rendszerrel. Ha nem, akkor nem áll érdekükben ezt követelni. A Jobbik egyébiránt korábban úgy foglalt állást az arányosabb választási rendszer mellett, hogy közben műveltségi cenzust is bevezetne egyes választói csoportok kiszorítása érdekében. A kivitelezés súlyos nehézsége ezenfelül, hogy a parlamenti választáson kimagasló eredményt érhet el az az ellenzéki párt, amely nem vesz részt a bojkottban, miközben a többiek bojkottálnak. A kamupártok előtt is új dimenziók nyílnak meg, ha a „rendes” pártok távol maradnak a megméretéstől.

Az arányos rendszer önmagában nem igazságosabb más választási szisztémáknál, csak más logikát érvényesít, mint a többségi. Lehet mellette érvelni, de szólnak érvek ellene is. Az ellenzék nincs abban a helyzetben, hogy a reformot alkotmányos keretek között kikényszerítse. A jelenlegi szabályozást viszont egy erős alkotmányos és demokratikus felhatalmazással rendelkező parlamenti többség fogadta el, hiszen a Fidesz az 1989-ben elfogadott választási szabályok szerint szerzett kétharmadot 2010-ben.

Ezek után az az érv marad csupán, hogy a ma érvényes választási szabályokat nem konszenzusos úton fogadták el. Csakhogy a konszenzus nagyon erős feltétel, ami ritkán teljesülhet, hiszen a politika tele van észszerű és sok esetben jóhiszemű véleménykülönbségekkel. A konszenzus elvárása illegitim. A konszenzusra építő alkotmányos szabályozás pedig veszélyes. Szeretnénk-e, hogy a jövőben csak olyan alkotmányos előírásokat lehessen elfogadni, amelyeket a Fidesz is támogat? Egy ilyen elv érvényesítése korlátlan vétójogot adna a mai kormánypártnak, akkor is, ha ellenzékbe kényszerül. Elég tapasztalatunk van, hogy azt gondolhassuk: a Fidesz élne is e vétójoggal.

A NER lebontását sem segítené a választási reform. A javaslat defetista, mert nem az ellenzék megerősödésére épít, hanem a Fidesz alkotmányos gyengítésére.

Ha az ellenzék képes lenne egymillió új támogatót szerezni, akkor a választási rendszer aránytalanságának felpanaszolása is védhetőbbé válna.  Igaz, egy lényegesen erősebb ellenzék számára nem is lenne előnyös a választási reform, inkább megpróbálná a maga javára fordítani a győztest extrémen jutalmazó mai rendszert. Amíg viszont az ellenzék nem erősödik meg, addig az arányos választási rendszer keretei között a legjobb esetben is csak egy törékeny és sokszínű koalíciós kormány válthatná le a Fideszt. Ez változatlanul hagyná a NER legfontosabb elemeit, hiszen azok eltörléséhez alkotmányozó többségre volna szükség.

Tovább súlyosbítaná a helyzetet, hogy ettől kezdve a Fidesz a demokrácia, az alkotmányos status quo, a magántulajdon szentsége bajnokaként állna ellen minden, a fennálló jogrend, vagyis a NER lebontására tett kísérletnek. Mindez aligha vezethetne máshoz, mint káoszhoz. A Fidesz már 2002 után is szüntelenül ennek előállítására törekedett, s akkor még nem is álltak rendelkezésére a mai, szinte korlátlan anyagi erőforrások.

Éppen ezért nehéz belátni, mire épül az a várakozás, hogy az egyedül birtokolt abszolút többség elvesztése automatikusan Orbán Viktor politikai bukásához, egy Orbán nélküli Fideszhez vezetne.

Ha ez nem volna elég, tegyük még hozzá, hogy az arányos rendszerben a győztes könnyen koalícióra kényszerülhet. Ez nem is volna baj, csakhogy a ma létező magyar pártrendszer adottságait figyelembe véve az események könnyen torkollhatnak Fidesz–Jobbik-koalícióba, ami a lebontás helyett akár tovább radikalizálhatja a NER-t, hiszen már a mai Fidesz-politika is jórészt korábbi Jobbik-javaslatok végrehajtásából áll. Elképzelhető az is, hogy az ellenzék mai gyengeségének fennmaradása mellett a Fidesz képes lehet propagandagépezete segítségével három és fél millió szavazót mozgósítani az arányos rendszerben megtartott választáson, ahogy a kvótanépszavazáson történt, s akkor az arányos rendszerben is abszolút többséget szerezne.

Ha a Fidesz legyőzhető, akkor az arányos választási rendszer inkább akadálya, mint segítője lenne a NER lebontásának.

Ha viszont a Fidesz legyőzhetetlen, akkor a bojkottal fenyegetés időszerűtlen és hatástalan. Végső soron egy ilyen követelés nem egyéb, mint megfutamodás a valódi politikai kihívás elől.