Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni!

Bóta Gábor: A kultúrharc nyilvánvalóan folytatódik

2019. december 30. 07:00 - szerző: Bóta Gábor

Na, azért csak középpontba került a kultúra is! Persze a maradványelv alapján, ahogy az nálunk általában lenni szokott. Az egészségügy, az oktatás, a sajtó nagy része már mellényzsebben, most így év végén csak-csak sorra került a kultúra. Valószínűleg kihagy a memóriám, de

arra nemigen emlékszem, hogy bármelyik politikusnak is eszébe jutott akár az országos, akár az önkormányzati választásokon kultúrával kampányolni. Valahogy senki nem mondta, hogy ha ő hatalomra kerül, már tutira belátható időn belül megnyílik az Operaház,

amelynek megmagyarázatlanul hosszúra nyúlik a felújítása, vagy egy élete, egy halála, de ő azt eléri, hogy a művelődési házakban, könyvtárakban, múzeumokban dolgozók legyenek végre tisztességgel megfizetve, netán ezentúl megint temérdek tévéjáték készül. És hogy például a derék kampányoló olyan viszonyokat teremt, hogy mind több színvonalas könyv jelenhessen meg olyan áron, amit esetleg még a pedagógusok is könnyedén meg tudnak fizetni.

De most év végére koncentráltan, az elkésettség okozta rohamtempóban, hogy valamennyire azért csak be lehessen hozni az elmaradást, mégis sikerült a magasságos politikusok figyelmét kellőképpen a kultúrára összpontosítani. A módszer amúgy már jól bevált, kiszivárog egy salátatörvény-tervezet, a rút ellenzék meg azok a fránya szakmabeliek, akikkel mindig csak a baj van, mert nem győznek kukacoskodni, az egyeztetés hiányára panaszkodnak hálátlanul, ugyanis a szemüket nem szúrja ki a jobbító szándék. A kormányoldal pedig taglalja, hogy ugyan már, hogyne lett volna egyeztetés, ők azt soha, de soha, a világ minden kincséért el nem mulasztanák, a maguk részéről anélkül egy tapodtat sem.

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

De ezek a mindig elégedetlenkedő és fölöttébb hálátlan színháziak, akik szerint már egyenesen a szabadság forog veszélyben, ahelyett hogy örülnének, hogy végre velük is behatóan foglalkoznak és rendezni akarják a nem kellően átlátható viszonyaikat, még tüntetést sem átallottak szervezni. Annyian voltak, hogy jócskán kilógtak a Madách térről a Károly körútra. Igaz, akadt olyan orgánum, amelyik mindössze pár száz tüntetőről írt, miközben volt olyan közös közlemény, amelyik cirka tizenháromezerre taksálta a megjelentek számát. Ez jól jelzi, hogy minden csupán nézőpont kérdése, és az eléggé el nem ítélhető balos libsik nem kellőképpen toleránsak, ha ezt képtelenek belátni. Állandóan csak hőbörögnek!

Már akkor is ezt tették, amikor – megint csak gondos egyeztetés után – hirtelen megvonták a színházaktól a taotámogatást. Ők még oktondi módon terveztek vele, mert rossz náluk az információáramlás. Akadtak, akik kissé felhorgadtak, a kőszínházak viszonylag hamar elcsendesedtek, velük úgy-ahogy kiegyeztek, a függetlenek maradtak a pácban, a fene nagy szakmai szolidaritás jegyében. De jöttek a megnyugtató, mindig hitelt érdemlő szavak, hogy fölösleges izgulni, értelmetlenül hepciáskodni, aki tényleg dolgozik, az pénzénél lesz, megkapja az eddigiekkel arányos kompenzációt, csak az lakol majd, aki simliskedett, kamuelőadások után sepert be temérdek taopénzt, az majd jól megnézheti magát. Azóta láthattuk is, hogy hű, de számon lettek kérve az illetők, meg úgy istenigazából pellengérre is lettek állítva, aki pedig becsülettel tette a dolgát, azt természetesen fikarcnyi kár sem érte. Volt ugyan, aki az eddigi támogatásának csak harminc-negyven százalékát kapta. Valahogy olyan, becsülettel dolgozó, jókora előadásszámot szép látogatottsággal teljesítő teátrum is akadt, amelyikhez tán a bankok hevenyészett munkája miatt semmilyen támogatás nem érkezett, de hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Nem kell a kákán is csomót keresni.

Azt pedig, hogy miért akadtak olyan színházak, amelyek az ötszörösét is kapták, mint ami a tao szerint járt volna nekik?

Nem kell hosszasan indokolni, nem szükséges a döntési folyamat részleteivel, a döntéshozók nevének felsorolásával terhelni a nyilvánosságot. Hiszen csak a rosszakaratú irigyek nem látják napnál is világosabban, hogy ők miért is érdemelték meg evidensen annak a többszörösét, amit szűk agyú, minőségérzékkel kevéssé rendelkező hozzá nem értők nem adtak volna oda nekik.

Az pedig, aki, miután a megnyugtató szavaknak megfelelően nem adott hitelt annak, hogy a taoügyek a lehető legjobban rendeződnek, netán azt is nehezményezte, hogy a sport területén megmaradt a tao, nem látta be, hogy elő nem fordulhat, hogy a fair play emberei között bárki is umbuldálna vele, az elég korlátolt alak. Nem átall kimenni tüntetgetni. Nem hiszi el, hogy azokra a függetlenekre, akikre az eredeti tervek szerint egyetlen fityinget sem szántak, most a Kánaán boldogsága vár, hiszen a reménysugár őket is megilleti. Azt se akaródzik elhinniük az ilyeneknek, ha az állam bele akar szólni a direktorok kinevezésébe, akkor ezt pusztán és kizárólagosan, csakis szakmai alapon teszi, a köztudottan bölcs hozzáértésével. Szóba sem jöhetnek oda nem illő politikai szempontok, hiszen beláthatjuk, hogy a művészet területén eddig soha nem fordult elő ilyesmi. Legalábbis akkor nem, amikor azok voltak hatalmon, akik most. Náluk szó sem lehet erről, bár talán már rebesgetni azért hallottak róla, hogy hébe-hóba mégiscsak előfordul, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy például Demeter Szilárd azért váltotta a Petőfi Irodalmi Múzeum élén az előző igazgatót, aki nemkívánatos eszmék hirdetőinek is kellően el nem ítélhető módon teret biztosított, mert nincs alkalmasabb nála arra a célra, hogy koncentrálja az irodalmi életet.

Megszüntesse a most már még kevésbé kívánatos Budapest-központúságot, sőt, akár, ha úgy adódik, még a teljes magyar művészeti életre is kellőképpen figyelhetne.

Na jó, jó, most a múlt csökevényeként mégis megmarad a Nemzeti Kulturális Alap, de hát oda is ki lehet nevezni bárkit, meg aztán nem minden a pénzelosztás, csak jó tudni azt, hogy a szebb jövő reményében mihez érdemes igazodni. Ezért fontos az is, hogy a könyvkiadók egy csomó olyan adatot szolgáltassanak minden egyes kiadványról, amire eddig nem volt szükség. Ezentúl még jobban érezhetik a törődést.

Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója is megérezte az új idők új szavát, készségesen lemondott. Nyilatkozta is, biztos abban, hogy Káel Csaba kormánybiztos továbbfejleszti mindazt, amit nyolc és fél év alatt felépítettek.

Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a kultúra területén semmi, de semmi aggodalomra nincs ok. A nem egészen alulról jövő kezdeményezésként zajló kultúrharc is csak azért folyik, mert – ahogy azt más területeken is tapasztalhatjuk – harcra, esetleg némi gyűlölködésre, ellenségképre, általános bűnbaknak kikiáltható zaklatóra mindig szükség van, ez megfelelően karbantartja a testet és a lelket. Így hát a kultúrharc nyilvánvalóan folytatódik.